Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-09 / 133. szám

1970. Juntos 9, kedd

5. oldal

„Vegyük komolyan

a "

Statisztikai adataink meggyőzően bizonyítják, hogy a televízió a mai kor technikájának egyik legnépszerűbb produktuma. Ehhez mindjárt hozzátehetjük, hogy a képernyő körül a legellentétesebb vélemények csapnak össze. Nem kevés • azoknak a száma, akik az olvasási kultúrát féltik a tv-től, mondván, hogy az önművelés előbbi eszköze tartalmas, az utóbbi felszínes. Mások úgy vélik, hogy az ismereteknek, információknak az az óriási tömege, amelyet a tv estéről estére zúdít, nemhogy segítené az embert eligazodni a világ dolgaiban, ellenkezőleg: az eligazodás igényéről is leszoktatja. Van, aki az ember társadalmi kapcsolatainak elsorvasztásával vádolja a televíziót ... És hoszan sorolhatnánk még a vádakat, amelyekkel korunk technikájának e népszerű alkotását illetni szokás, nem beszélve a műsorról, amelyet szidni — szóban, írásban — egyaránt divat.

A fentieket sem cáfolni, sem bizonyítani nem kívánom. A tv körüli és a tv-n kívüli nyugtalanságra csak azért utalok, hogy egy másfajta, egy „pozitív” tartalmú nyugtalanságról is számot adhassak, amelyet a „képernyő mögött” volt alkalmam tapasztalni, szerencsés résztvevőjeként annak a párbeszédnek, amely a tv alkotó gárdája és a tv-kri- tikusok közt folyt a közelmúltban véget ért miskolci filmfesztivál keretében. Erről az eseményről tudomásom szerint nem írtak az újságok. Nem érdektelen azonban az eszmecserének néhány mozzanatát ismertetni. Annál inkább nem, mert a televízió középpontjában áll a társadalom érdeklődésének.

Alkotók,

kritikusok

Ritkán fordul elő, hogy alkotók és kritikusok egyetértenek. A véleménykülönbség a szerepek különbségén és a nézőpontok különbözőségén alapul. Akik létrehozzák a műveket, mást látnak meg azokban, mint akik a hatást elemzik. Ezért van, hogy az alkotás körüli vita minden művészeti ágnak kísérő jelensége. Tegyük nyomban hozzá, hogy hasznos kísérő jelensége, sőt nélkülözhetetlen eleme, mert a jó kritika (még akkor is, ha egy-egy művet „lehúz”} új alkotásokra ösztönöz, az új alkotások viszont új fajta hatás- elemzést, megközelítést követelnek, a módszer tökéletesítésére sarkallják a kritikát. E kölcsönösségről — hogy a lényeget illető színvonalas vitában mindkét oldalon csak nyerni lehet — gyakran elfeledkeznek a szembeíi állók, a lv-alko- tók és kritikusok — jelenleg — a kölcsönösséget, az egymásra utaltságot hangsúlyozzák. És ebből már sejtheti az alaphelyzetet a viták lélektanában jártas olvasó: azt ti. hogy az eszmecserében résztvevők — akár alkotói, akár kritikusi pozícióból vitáznak — bizonytalanok a dolgukban.

A bizonytalanság elsődleges és közös oka (Miskollyen furcsán hangzik, nem a műsor, hanem a televízió.

Mi a televízió?

Ezt a technikai eszközt — mondják a tv-sek — sem a rádió, sem a film kategóriájába nem lehet besorolni, mert mindkettőtől különbözik és csak önmagával azonosítható. De az azonosítást még nem, vagy csak kis részben végezték el; ezért a televízió horderejé- ről, hatásáról, mirevalósá- gáról — azaz valóságos funkciójáról — inkább csak homályos sejtelmeink és elképzeléseink varihak, mint megbízható ismereteink.

Számomra legrokonszenvesebb az a fejtegetés volt, amely a televízió funkcióját a tudatformálás sürgető igényével kapcsolta ösz- sze. Egy ország fejlődése ma nem attól függ, elsődlegesen — érvelt a felszólaló — hogy milyen természeti kincsei vagy történelmi tradíciói vannak, hanem attól, hogy társadalmának tudata mennyire közelíti meg azt a tudományos, technikai fejlődést, amely a világban lejátszódik. Ha nem tanuljuk meg a modern kor szemléletével nézni és ítélni a dolgokat, akkor nem tudunk élni a gazdasági, technikai adottságainkkal sem... A Magyar Televízió jelenleg egy monopólium kényelmes pozíciójában van — folytatódik az érvelés. „Mi (a tv- alkotók) alig tudunk olyan rossz műsort csinálni, amelyet legalább kétmillió ember meg ne nézne... Amikor azonban a szputnylkok- ról harminc ország tv-mű- sorát foghatja a néző, ak kor fogjuk csak látni, hogy mekkora versenyben va gyünk!” A valóságos és korszerű funkciónak a betöltésére fogjanak össze az alkotók és kritikusok — fejeződik be a gondolatsor —, mert a tudatformálás nemcsak propagandafeladat, vagy művészeti kérdés, hanem nemzeti ügy. „Ha ezt a funkciót a tv nem tölti be, akkor mi, a tv-alkotók visszaélünk azzal a lehetőséggel. amellyel élnünk kellene.”

mérve kevés az előzetes és utólagos kritika az újságokban, napilapokban, folyóiratokban, még kevesebb a műsor egészét bíráló, elemző cikk, noha a tv-re a sokféleség a jellemző. De nem mindegy, hogyan következnek egymás, után az egyes műsorszámok.

Ahogy a kritikus látja

Könyvek között

A kritikusi tartózkodás, bizonytalankodás nagyjából egy tőről fakad az alkotói bizonytalansággal: a televíziós műfaj problémái előttük sem tisztázottak. A kritikusnak azonban egyszerűbb oka is van rá, hogy ritkán ír tv-előzetest. Ti. a televízió maga sem tekinti fontosnak műsorai propagandáját. Például a Film Színház Muzsika azért nem közölhet képes előzetest egy-egy készülő tv-játékról, vagy riportfilmről, mert nem kap képet. Hiányzik a rendszeres tájékoztatás. Az újságíró csak akkor juthat el a forgatás színhelyére, ha véletlenül „szagot kap” a készülő műről. Az egyik vidéki újság munkatársa azt mondta el, hogy lapja rendszeresen közölne előzetest a jövő hét műsorából, de nincs miről előzetest adni. „Ha a közönséget orientálni akarjuk, akkor nekünk, újságíróknak, ismerni kell azt, amire orientálni akarunk.”

„Vegyük végre komolyan a televíziót!” — fogalmazódott meg mindkét részről az eszmecsere végén. „Milliók vannak, akiknek a művelődésre, a formálódásra jóformán a televízió az egyetlen eszköz. Milliók, j akikhez az ország politikai vezetése kizárólag a képernyőről tud szólani... És ez mindannyiónk számára roppant felelősség.”

Zám Tibor

Ez az írás kettős évfordulóra íródott. Az olyan gazdag, sokoldalú élet, mint az övé, tanulságokat rejteget. Tizenöt éve tanít, és tíz év óta megbecsült tagja a Katona József Gimnázium tantestületének. Most kapta meg a Kiváló tanár kitüntetést.

A beszélgetést a jó barát előtt most leplezetlen zsör- tölődéssel kezdi:

— Mikor javítsam az érettségi dolgozatokat?

— Tehát ne zavarjunk — próbálok kötözködni.

— Ugyan. Mindig nyitva az ajtóm. Régi tanítványok, írók, barátok jönnek. Meg szülők, rokonok. Nekem felüdülés minden találkozás. Sajnálom azokat, akik befelé fordulva, önmagukban élnek. Gondjaim mások gondjaival közösek. Miért ne örülnék hát másoknak?

Máris a beszélgetés legsűrűbb bozótjába ugrottunk. Ez jellemző rá: a dolgok közepébe vágás, ez a néhány mondat utáni lényegközelítés. És a lelkesedése. Kevés embert ismerek, aki szebben, fel- üdítőbben tudna örülni,

magával ragadóan lelkesedni. Egy sornak valamelyik könyvben, egy új képnek ég értékes gondolatokat tartalmazó baráti levélnek, vagy egy-egy találkozásnak, sikeres utazásnak, eszmecserének.

Volt alkalmam megfigyelni ezt nála.

Külföldi íróknál, művészeknél tett közös látogatásainkon például. Gál László szőlőhegyi házának hűs kertjében. Herceg János batinai magányában, az új szimpozáonisták újvidéki „műhelyében” éppúgy, mint Pozsonyban írószövetségi vitaülésen, kassai színészekkel folytatott beszélgetésen, s legutóbb az általa is oly igazán tisztelt Fábry Zoltán stószi házában, az immár szimbólummá nemesedett szellemi központban.

— Szeretsz utazni, ezt tudják rólad, akik ismernek.

— Az utazás levegői

Meg kenyér. Elsorvadna, elpusztulna nélküle az ember.

Lehetetlen nem leírni a környezetet. A mesz- sze hírű lakást (tavaly fővárosi folyóirat írt bő terjedelemben róla), ahol tanárnő feleségével él Szekér Endre, az író, szerkesztő, pedagógus, aki népművelő és tankönyvíró is egyszemélyben. Filmesztétikai, stilisztikai, pedagógiai, irodalomkritikai cikkek, tanulmányok szerzője, oktatófilmek írója, s nem idegen tőle az esszé és az irodalmi riport sem. Évek óta szinte minden jelentős kulturális eseményen jelen van. Sokszor mint szervező, zsűritag stb. Legutóbb a Magyar Tudományos Akadémia által rendezett tudományos ülés egyik előadója volt Szegeden. Szakköröket vezet, most is kettőt egyszerre. TIT-előadó, egyik szerkesztője az Aranyhomok Kiskönyvtárnak és a Forrásnak, vezetőségi tagja a Katona József Társaságnak.

Nem is kérdezem, hogyan bírja, hogyan csinálja. Csinálja, bírja, ez a fontos. Megjegyezném viszont, hogy munkamódszerét érdemes lenne tanítani. A pontosságát, rendteremtő kedvét.

Tanítani kellene humorérzékét is. Az irodalmi—

művészeti összejövetelek egyik központi alakja mindig, örökös anekdotázó kedvével. Nem a pedanté- rlás tudós-tanár típus. Bp- h Smságra hajló.

A több ezer kötetes könyvtárban öröm búvárkodni. És a hatalmas emléktár. Jedlik Ányos aláírásé diploma. (A 48-as tiszt dédapáé, akit Gál Lajosnak hívtak), a Párizsban díjat nyert nagybácsi rajzai, a verseket is író jogász nagyapa értékes könyvritkaságai, s az irodalomtörténész após: Ve- téssy Géza emlékei.

Sokan elgyönyörködtek már mindabban, ami itt látható. Legutóbb Illés Endre, azelőtt Pilinszky János, Fehér Ferenc jugoszláviai költő és mások.

Teljes életet akar — már amennyire ez lehetséges —, ezért dolgozik annyit és annyifélét.

— Az ember harmincéves kora után megváltozik. Kezdi érezni, hogy sürgeti az idő. Kifejezni, megvalósítani szeretném magam. Vallom hogy cselekvő szándékkal kell tanulnunk is. Az öncélú olvasgatás és gyönyörködés mindig idegen volt tőlem. Az igazi öröm: a megosztott öröm. Illés Endre mondta, hogy száraz az az öröm, mely csak önmagunknak szól.

Varga Mihály

Pedagóguscsere

A következő hetekben megélénkülnek a művelődésügy nemzetközi kapcsolatai. A tanév befejeztével számos külföldi nyelvtan- folyam kezdődik. Szám szerint a legtöbb pedagógus, illetve diák a Szovjetunióban vesz részt tanfolyamokon. Csupán júniusban 50 pedagógus, 200 középiskolai tanuló utazik ki orosz nyelvtudásának tökéletesítésére.

Magyarországi szlovák pedagógusok 25 főnyi csoportja utazik Nyitrára a hónap végén, ugyanakkor

szlovákiai magyar pedagógusok hasonló létszámú csoportja érkezik hazánkba kéthetes továbbképző tanfolyamra.

Jugoszláviával is kialakult a kölcsönös pedagógus-továbbképzési kapcsolat, s ennek keretében 80 magyarszakos tanár jön hazánkba a nyári nyelv- tanfolyamokra ; magyarországi szlovén pedagógusok 15 tagú csoportja pedig kéthetes továbbképzésre a szlovéniai Mariborba utazik.

Kevés a bírálat

Többen beszéltek arról —

rendezők, dramaturgok, szerkesztők —, hogy a hatás mérésének, elemzésének, visszajelzésének hiánya miatt bizonytalanságban vannak munkájuk értelme, értéke felől. „Nem magunknak csináljuk a műsort, de gyakran nem tudjuk, hogyan fogadják azok, akikhez szól.”

Problémát okoz a tv-al- kotóknak a több milliós nézősereg, amely műveltség, ízlés és érdeklődés tekintetében nagyon különbözik ... Ki legyen a mérték? Milyen »magas legyen a mérce?... Ezek is vá laszra váró kérdések... „Mert nem lehet jó az a műsor, amelyik nem veszi figyelembe a nézők ízlését, de amelyik kiszolgálja, az sem jó. mert akkor nem tudatot formál, hanem rögzít egy meglevő tudati állapotot, amelyet meg kellene

con az alkotók oldaláról fo- | formálnia .. galmazódott meg) bármi- a te’ev'zió ie.lentősévéhez

(33.) A magákelletően mosolygó lányt nézve Kloss arra gondolt, hogy váratlanul jól mennek a dolgok. Ebből pedig vagy azt a következtetést kell levonnia, hogy még mindig csinosnak tartják a nők, vagy azt, hogy Liza már megkapta róla a személyleírást, s ezért megy bele a játékba. De ha megkapta a személyleírást, akkor azt csakis az Augusztin templomban tett látogatása után juttathatták el a lányhoz.

Konyakot ajánlott fel, s a lány beleegyezően bólintott.

— Fogadni mernék, hogy egyenesen a frontról érkezett főhadnagy — mondta ismét a lány.

Kloss gyorsan rendezte gondolatait. Igaz, régen flörtölt már, de könnyű fecsegésnek ígérkezett a társalgás, hát belement.

— Igen, közvetlenül a frontról — mondotta — De tényleg, miből találta ki?

— Egyszerű volt. Csakis a frontról érkezettek cserélik be ilyen könnyen konyakra az élelmiszerjegyeiket.

— A legjobb lehetőség megszabadulni a jegyektől ez a kis kávéház — mondta Kloss, — végtére is odakint az ember csak erről ábrándozik...

— Miről — kérdezte Liza.

— Arról, hogy távol a pokoltól, egy angyal társaságában nyugodt körülmények között elfogyaszthassunk egy konyakot.

— Csak erről? — vonta fel a szemöldökét a lány.

— Nem csak erről — mondta Kloss, de közben a felszolgálólány megérkezett, s letette a konyakot és a kávét. Amikor a dominókhoz nyúlt. Kloss megkérte, hogy hagvia azt is az asztalon. Közben észrevette, hogy a lány vizsgálódva figyeli őt. Kloss azt is észrevette, hogy a lánv kacérsága csak álarc, s amint nézte Lizát. ecure-iabban tetszett neki a I~a.v.

De tudta, hogy semmi olyasmibe nem mehet most bele, ami megnehezítheti a játszmát.

— Szintén dominózik? — kérdezte Liza.

— Szintén? És ki még? — majd gunyoros mosollyal hozzátette: — De ne is mondjon semmit. Engedje meg, hogy én találjam ld hogy ki dominózik még: A jegyese, aki Líbiában küzd a Birodalomért.

— Víz, víz — felelte a lány.

— A férje, aki megszállva tartja egész Franciaországot.

— Jéghideg víz — nevetett Liza.

— A kedvese, aki Görögországban tigrisként harcolt, s aki maga egyedül tartja sakkban egész Oroszországot.

— Még mindig víz — kuncogott a lány.

— Értem, tehát aki dominózik, az nem harcol sehol. Lehorgonyzott itt, a maga szoknyája mellett, s dominóvariánsokkal gazdagítja a szakirodalmat. Közben pedig magának kell vele lejátszani a legújabb trükköket.

— Érdekes ember maga — mondta most már komoly arccal a lány, — de bocsásson meg, még nem is ismerjük egymást.

— Nem vagyok annyira érdekes, mint inkább őszinte — pattant fel Kloss, összekoccintotta csizmája sarkát, s bemutatkozott: Hans Kloss.

— Liza Schmidt vagyok. Barátaim csak Lizának hívnak.

— Nekem tehát Liza vagy, kedves — mondta Kloss, tegezésre fordítva a szót, s megsímogatta a lány karját.

— Már megint rohamozol, Hans — mondta Liza, s közelebb húzta a széket a másikhoz. — Harciasán, de ellenállhatatlanul támadsz.

— Akárcsak a dominóvitézed — mondta Kloss, s ez valóban támadás volt már.

— Ne butáskodj — simult hozzá a lány. — Egy fél órája sincs, hogy ismerjük egymást, s máris féltékeny vagy? A dominót csak azért kérdeztem, mert a legtöbbje, aki ide jár öreg nyugdíjas, s folyton csak dominóznak. Öreg tisztviselők, akik tanácsos úrnak szólíttatják magukat, idős tanárok, akiket professzornak titulálnak.

— A dominó is harc — mondta Kloss, — s ha alanocabban megnézed azokat az öregeket, rájössz, hogy életre halálra harcolnak.., (Folytatjuk)