Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-28 / 150. szám
Vannak-e kulturális szenzációink? ll>ODf\LU/M Varga Mihály: Éjfél után Ereimben a csend szivárogj; Az erkélyen állva számolom; hány lakás lelke lángol — ott szemben — apró ablakokban? Kevés. A többi néma, mind; halott, A város ledobta gondjait, s akit e néma órán megtalál sóhajom még, száz jelét megértse. Értse, hogy — telve vággyal — távoli, fehér egekbe vágyom, míg végül — ha nem segít, — agyonlapít a csend itt. Antalfi István: Földre a fényt! A könyv lapjai kiszakadnak, a harc megmarad, és a tét. Lenni a sorban nem utolsó, valaki nyújtsa a kezét! Federico Garcia Lorca, te nem kérded, tudod miért Kitartani az igazságnál, — a földre hozni, és a fényt. Sass Ervin: Vonaton hozzád siettem rohant a gyors Szolnokra értünk éppen lila palástban álltak a fák hadsereg esti fényben nem tudtam bánatra örömre viszem-e hozzád magam ha bánatra pusztuljak inkább ne legyen többé szavam versem se legyen s ha lenne is bűbájos átok sújtsa — Virágszemű van-e még szíved könyörögj értem újra Akác István: Nincs pihenés Hat kezem van: négy kezem félelmesen öregszik, nem bír a bitang múlással! két kezem: az anyáim keze — két kezem: az apám keze —; nem pihennek —■_ „ s önkezemnek sincs pihenésre ideje-«; Jaj, háromszor tíz körömmel koptatja sorsát az ember. — Csakhogy ne szénássá mássaL Szívem ajtaján dörömböl az én száguldó két kezem. Halhatatlan intés zuhog: — „Tört-virág-kéz: hunyt szerelem.«* - A mindenség fedélzetét ékesítem tíz körmömmel. Csillag-vödör két kezemben — fényt öntök az ős deszkákra. Körmöm alatt ég a szálka, — de a hajó vitorlája feszíti a köteleket, s lemosolyog reám, szállva.’ 11 — Tűnt ifjúságom sirálya, nézd a férfikor madarát: társát főnix-lázzal várja. S négy kezet zokogva csókol. — S négy kéz lehull a hajóról.;* Hat kezem lesz! két kéz: áldott társam keze —• két kéz: az én konok kezem — két kéz: hű gyermekünk keze — ... s ha n^gy kezem majd félelmesen öregszik, friss ke:., nmei a folytatás növekszik... Nincs pihenés. Nincs pihenés. Vannak-e? Költőt faggatok erről és tétova nemmel válaszol. „A nagy korszakfordulók hozzák meg a maguk szenzációit” — mondja inkább önmagának, mint nekem. „A szenzációk, a technika és sport területén jelentkeznek” — vélekedik tanár barátom. Aztán egy gimnazista leány meglepő sietséggel bólint igent a kérdésre és már címekkel indokolja válaszát: „Hármat is mondok: Láttam Barcsay Jenőnek Állvány ablak előtt című képét; megismertem egy gyönyörű Illyés-ver- set, a Szekszárd felé címűt és nagyon szép előadásban hallottam a Varázsfuvolát”. Ezek szerint tíz esz- deje festett kép, még régebben született vers és sok emberöltő távolságban komponált opera is lehet egy kortársunk számára mai szenzáció?... Bizony lehet. Hiszen kiki saját sorsa, érdeklődése körülményei koordináta rendszerének megfelelő ütem és sorrend szerint ismerkedik meg azzal, ami az emberi szellem erőfeszítéseiből, a kultúra több évezredes története során létrejött. Csakhogy a címben megfogalmazott kérdés a mának szegezi a kérdést. És olyasfajta tényeket kívánna válaszul, mint amilyen szenzáció volt a maga idejében Erkel Bánk bánjának bemutatója, Ady Üj versek című kötete vagy Reményi boszorkányos hegedűjének első diadalmas szereplése. Van-e ilyesmi napjainkban ? Azt hiszem tétovázás nélküli igennel válaszolhatunk a kérdésre. Mert nem szenzáció-e az, ahogy néhány fiatal zongoraművész — közülük a legismertebbek a Beethoven zongoraversenyt nyert Kocsis Zoltán és legjobb barátja Ránki Dezső — berobbant a magyar és a nemzetközi zenei életbe ? Vagy ki tagadná meg a szenzációértéket Darvas Iván színháztörténeti jelentőségű produkciójától, melyet az Egy őrült naplója eljátszásával nyújtott? A magyar irodalom és könyvkiadás történetében is páratlan, hogy a tizenhét éves miskolci gimnazista, Bari Károly föltűnt. Néhány hónappal első költeményeinek publikálása után nem kevesebb, mint 11 ezer kötetben jelentették meg verseit. A könyv órák alatt egy szálig elfogyott. De nemcsak új tehetségek fölbukkanása kelthet országos érdeklődést. Operaházunk, a Lammermoori Lucia második szereposztásában Lehoczky Évára bízta a címszerepet. A művésznő korábban operett-színpadokon lépett föl, a vendéglátóipar zenés műsoraiban szerepelt, külföldön kereste az érvényesülést, s most — immár túl a negyvenen — olyan teljesítménnyel lepte meg az operalátogatókat és a kritikát, hogy' annak nyomán sokan teszik föl a kérdést: hogyan gazdálkodunk tehetségeinkkel, hogy csak most nyílt alkalma e művésznek a bizonyításra? Sorolhatnám még kulturális életünk kisebb- nagyobb szenzációit. Mert annak számít az is, ahogyan múzeumi célokra helyreállították a budavári palota termeit. Szenzációt jelentenek a Szentendrei Teátrum év- ről-évre ismétlődő előadásai. Vagy hogy az egyéni teljesítményekhez kanyarodjam vissza, Kardos G. György — a régen operettátdolgozónak elkönyvelt színházi ember — regényírói sikere az Avráham Bogatir hét napjával; vagy a magyar hanglemezgyártás több, nemzetközi díjat nyert lemeze is szenzáció értékű. Azt hiszem, nem az a probléma, hogy vannak-e kulturális szenzációink. Ilyenek mindig is voltak. Hiszen Jókai is föltűnt valamikor, Bartókra is fölfigyeltek, a régi Vígszínháznak is voltak izgalmasan gyönyörű előadásai, Babits Dante fordítása, Móricz Boldog embere, a Szegedi Fiatalok föltűnése mi volt, ha nem kulturális szenzáció? Napjainkban az a kérdés: vajon mindent megteszünk-e azért, hogy a kiemelkedő tehetségek, a művészettörRévész Napsugár rajza. téneti szempontból is jelentékeny alkotások akadálytalanul elnyerjék az okét megillető helyet. Ma már köztudott dolog, hogy a Rozsdatemető milyen nehezen lelt megjelenési lehetőségre. ?e.m, ?gy kimagasló te- hetsegu festőnknek — pálés KohCSalVH0110 László emliW n GyórSy nevét Wn*6?*.“ elete ielentős hányadat az erkölcsi és nóufn1 {negbecsülés jelei deme Vé^küz aenie. Időnkint jelentős színművészek kérik idő "yugdl'iaztatásukat, T^rt„ugy találják, nem S£j,a,14k Elképzelhetetlen olyan kultúrpolitika amelyben minden jó kez- deményezés, minden ti ™.i1íden alkotás tüstént folkarolóra lel Zt‘..{lyen helyzetről ál- ™°ddt> az minden poszt betöltőjétől a tökélyt reméli. az új mindig ma- fltm" rejAu a szokatlan A sz°katlannak Pf.d'S ellenállást kell ie- kilzdenle. a szoclalizmus- “S létérdekei fűződnek ®2h°z’ a tehetségek ne kallódjanak el. Kultúrpolitikánk akkor érvényesül megfelelően, ha mind több lesz napjainkban a pozitív előjelű szenzáció. (a negatív szenzációk fölemlítését szándékosán mellőzöm, példatárát moziműsoraink gazdagítják a legerőteljesebben.) _ Néhol leleményes intézkedések sora szolgálja a helyi értékek időben történő fölkarolását. Tudok megyéről, ahol szá- montartják az olyan fiatotokat akik matematikában, rajzban, irodalomban, nyelvtanulásban, énekben, színjátszásban vagy hasonlókban kitűntek társaik közül. A megye vezetői figyelemmel kísérik sorsukat Ahol anyagi vagy egyéb okok gátolják a tehetséges fiatal boldogulását __ ott s egítenek. Országszerte szaporodnak az olyan rendezvény- sorozatok, melyek keretében dobogó kínálkozik uj kezdeményezések alá, lehetőség nyílik a vidék tehetséges embereinek nyilvános szereplésére. Egyetlen megye „művészeti hetének” műsorfüzetét lapozgatva ilyen rendezvényről olvasok: nemzetiségi művészegyüttesek fesztiválja; képző- művészeti szabadiskola a megye nemrég elhunyt festőszülöttének falujában; koncert a megye botanikus kertjében; irodalmi színpadok találko- z°jaj egyik kisvárosunk festőinek tárlata; pásztor- és lovasnapok egyik állami gazdaságban; műemléki séta a megyei tanács épületében stb., stb. Tehetségekben sohasem szűkölködtünk. A tehetségek tömeges méretű kibontakoztatásának gondja a mi korszakunk gondja. Gondja, feladata, gyönyörű lehetősége. Ma már nyilvánvaló, hogy nem magányos szenzációkra van szükségünk, hanem a közművelődés egyetemes fellendítésére. Ez lehet csak egészséges táptalaja a sokasodó kultürális szenzációknak. Mert hogy mást ne mondjak: az sem volna utolsó szenzáció, ha sikerülne fölszámolnunk az írástudatlanság utolsó maradványait. Bajor Nagy Ernő
