Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

Szirmai Károly nyolcvanéves

Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1890. június 27-én Temerinben született Szirmai Károly, a jugoszláviai magyar irodalom kor- és rangidős írója. Irodalmi pályáját aránylag későn, csak a huszas évek második felében kezdte költeményekkel, prózaversekkel és novellákkal.

Szirmai Károly sokoldalú művész, a dráma kivételével minden műfajban alkotott maradandót, ám sokoldalúsága ellenére elsősorban költő, a látomás és

Szirmai i r • Ifi i ' •

Károly: Az éjszakák motorosai

valóság költője. Sok tekintetben egyedülálló írásművészete a prózavershez közel álló, mindenkor emberközpontú látomásaiban mutatkozik meg a maga igazi gazdagságában.

Szeretettel köszöntjük a nyolcvanadik születésnapján az idős mestert, a jugoszláviai magyar irodalom nagy magányosát, erőt, egészséget és töretlen alkotókedvet kívánunk neki.

B. A.

Az éjszakák félelme- ** sen feküdtek végig a városon. Az utcák elnéptelenedtek, a lámpák nem égtek, a félhomályban szorongva álldogáltak a házak, senki sem merészkedett ki lakásából, s a leeresztett redőnyöket arasznyira elhúzva, némán leselkedtek ki az utcára, melyek szürke páncélos, mozdulatlan fo- lyókként szelték keresztül a várost.

Az emeletes ház lakói is ott leselkedtek, időnként karórájuk világító számlapjára pillantva, mert az éjszakák fekete sapkás motorosai a kései órákban indultak portyára, éjfél után kettőig is rettegésben tartván őket. Vajon ezúttal nem feléjük fognak-e lekanyarodni, vajon az éjszaka nem reájuk kerül-e sor?

Tizenegy felé, egyre jobban erősödve, megszólalt jobb kéz felől a jól ismert motorkelepelés, mely leginkább egy csontokat fűrészelő gép tompán fogazott, egyenletes hangjára emlékeztetett. Majd sárga koponyájára húzott fekete bőrsapkában, s hátán fekete szárnyként kiterült gallérral, megjelent az első csontváz-motoros, s mereven fogva a kormányt, sötét szemüreges tekintetével elhúzott előttük.

Az előőrs, portyára kelt éjszakai motorosok előkémlelője volt ő. A többi fekete bőrsapkás, apró, tompán fogazott kelepeléssel, s szikár csontváz-törzsével előredőlve, hosszabb-rövidebb időközökben, hármasával, négyesével, ötösével, később jött utána, ezzel is fokozva az ablakoknál meghúzódok rettegését, akik szorongva gondoltak arra, hogy vajon hányán jönnek még, félelmes fölvonulásuk mikor ér véget?

A csontváz-motorosok, ellentétben a sebes iramban elkelepelő elsővel, lassítva, féket használva jöttek, fekete sapkás, sötét szemüreges koponyájukkal jobbra-balra tekingetve, a némán álldogáló házak látszólag lehunyt szemű, leselkedő ablakait kémlelve, mintha azt mérlegelnék, latolgatnák, kik a soron következők, kiket vettek az éjszakai listára.

De a csontváz-motorosok nem álltak meg, elhúztak előttük és északnak kanyarodtak, távolabb eső utcákba, kerületekbe, ahol az emberek ugyanúgy nem hunyták le a szemüket, s ugyanoly rettegéssel leselkedtek ki az ablakokon.

M egkönnyebbülten lé- *'* legeztek föl. Ismét megmenekültek, ismét sikerült a rettenetes pribékek figyelmét elkerülniük, ialán éppen legkedvesebb ismerőseik életének árán, de elhurcolásukra gondolva, ez mit számított?

Elnyújtóztatták a hosz- szú állongásban megmerevedett tagjaikat, s helyet változtattak. Talán

nemsokára vége szakad a portyázó kirándulásoknak, s kimerültén, ruhástól ágyukra roskadhatnak, ha ugyan szabadító álomba dermedhetnek, s nem vonul fel fölgyújtott képzeletük reszkető vetítő- vásznán a rémségek és borzalmak újabb sorozata.

A hátralevő időt számon tartva, újra karórájuk világító számlapjára tekintettek, de szorongással eltelve látták, hogy még csak fél kettő; akkor még mindig jöhetnek, újra fölbukkanhatnak.

Egyre fokozódó nyugtalansággal lesték a másodpercek múlását, és meg- sarkantyúzták volna az időt, hogy gyorsabb iramra kényszerítsék.

Ebben a túlfeszült, szfv- dobogásos várakozásban hangzott föl hirtelen jobb oldalról a csontok fűrészelésére emlékeztető egyenletes motorkelepelés, s pár pillanatra rá az utca elején megjelent seregzárónak az utolsó öt csontváz-motoros.

Míg szürkén világító törzsük lovagló ülésben dőlt előre a gépen, fekete lyukszerű koponyájuk csikorogva fordult a ház felé, fürkészően végigsorjázva a lefüggönyözött ablakokat, melyek mögött a sötétben remegő lábbal álltak a leselkedők.

f' sak azt hallották, ^ hogy a motorosok lefékeznek, majd rövid szünet után, mely alatt tanácskozhattak, gépüket újra megindítják, s az épület felé kanyarodva, megállnak.

Percek vagy csupán pillanatok teltek-e el utána, csak odalenn mintha kitárult volna a nagykapu, majd élesen koccanó léptekkel indultak a lépcsőházban fölfelé, egyre közelebb érve, egyre élesebben kopogva, míg csak néhány fok választotta el őket az emelettől.

J

önnek — suttogták, mutatóujjukat megszólalást tiltóan szájukra illesztve, és rettegve néztek a következő pillanatban megkocogtatott ajtóra.

(1959)

*—>

Balázsi Ágnes; Nyár.

Temetés az austerlitzi csatatéren

EGY VÁRATLANUL

érkezett - meghívás külföldre szólított, s minthogy késő öregségemben is szeretem magam körül a lehető legnagyobbra tágítani a világot, tegnap a morvák fővárosában, Brnóban, amit régebben Brünn néven jelzett az osztrák földrajz, a fellegvár, a Spil- berk kazamatái mélyén tettem látogatást Kazinczy Ferenc tömlöc-fülké- jében, ma meg már Sta- nisláv Janda helytörténész barátom gépkocsiján ideérve ütöttük fel sátorfánkat a világtörténelem egyik legfontosabb és legvéresebb hadi eseményének színhelyén az austerlitzi csatatéren.

Ezen az egész országrészen a legnagyobb és legértékesebb nemzetközi jelentőségű látvány ez a csatatér és a közepére épített kolosszális méretű diadalmi emlékmű. a „napoleoniáda” mérföldekre ellátszó egyik „il- lusztráció”-ja.

Napóleon legkiválóbb életírója, Tarle, ezt írja: „Félnapig tartott a roppant haditény. 1805. december 2-án délelőtt Bonaparte legázolta, szétmorzsolta, befagyott mocsarakba taposta bele Ferenc császár és Sándor cár hadait. Egész ezredek fúltak bele a lápba, vagy zárt egységben megadták magukat. Másnap Napóleon hadiparancsában ez állott: „Katonák! Örök dicsőség nektek! Négy óra alatt tönkrevertétek a majdnem százezer főnyi ellenséges haderőt!...” S a mai Csehszlovákia nagy kommunista pártja, s a moravai pártszervezetek idegenforgalmi prospektusai is a népek hősi csatája helyett a népek tragédiája értelme szerint propagálják a világhírű látnivalót, a harctéren a mintegy 30 méter magas, s kiemelkedő dombra épített hatalmas toronyszerű alkotást, Josef Fanta művét. Stílusa szecessziós, ó-szláv architektúrái

elemekkel, népművészetük szép motívumaival. Négysarkas lábazata között nagy síri kápolna, homlokzatán a többnyelvű felírat magyarul is: „Az austerlitzi csatában elesett osztrák, orosz és francia hősök emlékére.”

Bent a kápolna közepén, a mély és nagyterjedelmű kripta fölött, a csontkamarák lejáratánál, szürkésfekete márványtáblán az egy szóból álló klasszikus figyelmeztetés: HONOR! — amfi a tiszteletre, a kegyeletre hívja fel a nagy nemzetközi látogató csoport figyelmét.

A LÁTOGATOK persze hamarabb és szívesebben észrevesznek itt a viszonylagos templomi csendben egy sokat hangoztatott különleges je- , lenséget. A nagy terem diagonális sarkaiba halkan belemondott szavak, vagy a hosszabb beszéd is, az átellenes sarokfalhoz tartott füllel tisztán

Világszínp ad

ERDEKES új jelenséget figyehetünk meg napjainkban: „színház” formálódik az olvasólámpák alatt, megnőtt a drámát olvasók száma. Számos alkalommal egy- egy jelentős drámaírói pálya vonz olvasókat (pl. Milleré), máskor egy-egy színházi siker élménye játszik szerepet abban, hogy könyv formában is megjelennek a legújabb magyar drámák (pl. Raffai Sarolta: Egy- szál magam). Most a Nagyvilág folyóiratban napvilágot látott drámákból válogatott Fáy Árpád egy csaknem 800 oldalas kötetet „Világszínpad” címmel.

Felvethetjük a kérdést: miként reprezentálja a nagyvilág színpadát ez a tizenkét dráma? Milyen drámai stílusokat, formai törekvéseket juttatnak el hozzánk ezek az alkotások? Kezdjük azzal, hogy elég színes a kötet szerzőinek nemzetiségét figyelve: hisz a svájci Dürrenmattól a francia Camus-n keresztül a szovjet Panováig számos nemzeti drámai sajátosságot is megfigyelhetünk. Tanulságos az, hogy ezek a drámák miként reagálnak a világ dolgaira, hogyan szólaltatják meg korunk emberének problémáit. Elégedettek lehetünk e tekintetben. Csak egy példát hadd idézzünk! Dürrenmatt, a világhírű svájci drámaíró A fizikusok című művében azt a problémát fejtegeti, hogy az atomtudós hiába próbál az elmegyógyintézetbe menekülni „tudásával”, mely a világ pusztulását idézhetné elő. A nagyhatalmak képviselői elküldték embereiket, őrültnek álcázva a bolondok házába, hogy megszerezzék maguknak Möbiust, a nagy fizikust.

MÖBIUS védekezik: „A tudomány elérkezett a megismerhető határaihoz. Felfedeztünk néhány félreismerhetetlenül világos törvényszerűséget, feltártunk bizonyos alapvető összefüggéseket eleddig megmagyarázhatatlannak tetsző jelenségek között — ez minden, a titkok órási halmaza az értelem számára megközelíthetetlen marad. Utunk végére érkeztünk... Vissza kell vennünk eredményeinket.”

Még határozottabban elkötelezett dráma: Kipphardt műve, Az Oppenheimer-ügy, mely a világhírű fizikus

meghurcoltatásának, valóságos elemekre, dokumentumokra épülő drámájának a története. Az olvasó előtt lepereg a dráma olvasása közben egy másik dráma is; az előadás, a színházi előadás képei, jelenetei, filmvetítései, színészarcai villannak fel előttünk, (pl. Major Tamás vagy Balázs Samu játékát nem felejtjük!). A per megelevenedik előttünk: magnetofont hallgatnak, filmet pergetnek le, tanúkat idéznek, s egy nagy tudós, nagy ember sorsa rajzolódik ki előttünk, Oppen- heimeré. „Életünk legjobb éveit azzal töltöttük, hogy egyre tökéletesebb megsemmisítő fegyvereket alkossunk; katonai munkát végeztünk és szívemben úgy érzem, hogy ez hiba volt”. Majd így folytatja Oppenheimer megrázó vallomását: „ennél jobbat nem tehetünk: megőrizni a világot, ott, ahol még megőrizhető.”

AZ ANTOLÓGIA lehetőséget ad arra, hogy a modern dráma útjait is nyomon kövessük. A „valóságirodalom”, a „tényirodalom”, a dokumentumokra épülő művek mellett a teljes abszurditás is helyet kap e kötetben. A hagyományosabb drámaépítkezés mellett a merészebb fogások, a klasszikusan tiszta párbeszédformálás mellett a kihagyásos, a montázsszerűen felépített, a groteszk szituáció mellett a megszokottabb is megtalálható.

Camus világhírű drámáját, a Caligulát érdekes lenne összevetnünk Kosztolányi Caligula című novellájával még a műfaji különbség ellenére is. Erre nincs mód. Csak egyre figyeljünk fel, hogyan juttatja el a két szerző a zsarnokot a halál pillanatáig. Camus a pózt emeli ki (Caligula a tükörbe vágja a széket, s így kiált: „Történelem leszel, Caligula!”) Kosztolányi az eszelős, embertelen zsarnokot, a halál pillanatában, mikor levetkőzve a téboly álarcát: már „embernek” nevezi.

JÁTSSZUNK színházat, kedves olvasó! Olvasva a drámákat, formáljuk ki képzeletünk színpadán a hősöket olyanoknak, amilyeneknek a szerzők ábrázolták, s ahogy mi látjuk. Jó szórakozás lesz! Szekér Endre

és hangosan érthetők. Hosszú sorokban várják a látogatók, amíg a láthatatlan „telefon”-ba beleszólnak, belesuttognak, s társuk a mintegy harmincméteres távolságban pontosan felfogja, amit a falnak mondanak.

De egy megható szertartásnak is tanúja voltam most itt a templomi ívek alatt. A nagy csatatér közeli és távoli mezőin kisebb-nagyobb építkezések, csatornavezetések, mélyszántások alkalmával 165 év messzeségében ma is még felvet a föld csontvázakat, vagy szétszórt csontokat: a napóleoni diadal áldozatainak földi maradványait. Ezeket összegyűjti a hatóságok által is ébrentar- tott népi kegyelet, a megtalálók behordják az emlékmű halottas-kamrájába s onnan időnként az arra hivatott katonai, politikai és társadalmi szervek ünnepélyes szertartás mellett elhelyezik az óriási kripta mélyébe.

Az austerlitzi csata, s utána a helyszínen kötött fegyverszünet emléktárgyait őrző, nem túlságosan gazdag múzeum épülete várt bennünket az emlékmű árnyékában. Termei sok érdekességet mutatnak be, s ezek között leginkább „népszerű” látvány a félterem-nagy- ságú, domborművű színes térkép, amelyről az ügyesen magyarázó helytörténész hölgy közérthetően ismerteti mindazt, ami a környék nagy múltjával összefügg. A helyszínen drágán árusított füzetek, képes katalógusok, levelezőlapok kaphatók s talán mindenki vesz is közülük egyet-kettőt.

Jólesik még megemlítenem, hogy az elmúlt másfél évszázad alatt elég gyors időközökben egymásután sorakozó múzeumi vendégkönyvek — 88 darab egyenként ezer oldalas kötet — mostanában megnyitott utolsójába ezt írtam bele:

— NÉVTELÉN magyar vagyok itt most. Az én országom népe ezekben az évtizedekben, a szocializmus építésének korszakában, a béke nagy művén dolgozik. Ez a munka a nép és a népek igazi csatája a földön.

Simonka György