Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

4. oldal 1970. június 28, vasárnap Kedvtelésből gyönyörködtet... Diilőutak ölelésében, akácoi árnyáf kis tanya fehérük a lajosmizsei ha­tárban. Amikor az idegen a kiskaput rányitja az or­gonabokros udvarra, közel, s távolban kutyák kezde­nek, kötelességtudó éber­séggel, feleselni, a látoga­tás Szőrös Józsefnek szól, aki először a község fel- szabadulási emlékkiállítá­sán keltett feltűnést szob­raival, fafaragványaival. ,.Civilben”; a helybeli Bé­ke Szakszövetkezet gazdája. A szikár, 53 éves férfi kedvesen tessékel a lakás­ba, amelynek már az elő­szobája is arról árulkodik, hogy művészkedő ember házába léptünk. Nyomban szemünkbe tűnik egy félig kész, faragott hamutartó: a címe talán Nyájterelés le­hetne. A sorjázó jószágok élénk színű hullámai fölé magasodik a juhász, mel­lette pöttöm puli sündörög... — Ez persze csak amo­lyan játékos „ujjgyakorlat” — mondja a házigazda. Rö­videsen meggyőződhetünk róla, hogy ennél igényesebb művei is vannak, ö azon­ban dicséretes mértéktar­tással, szerény önkritikával nyilatkozik faragványairól: «— A hosszú téli esték leg­főbb unaloműzője ez a szen­vedélyem. Művészi babé­rokra végképp nem pályá­zom. De azért célul tűztem az állandó önképzést, az előbbre lépést, a többet és másképplátás követelmé­nyét. Szakkönyvek zsúfo­lódnak a szobában; közü­lük, mint mondja, neki a legkedvesebb idős Szabó István; Fába faragott esz­tendők című könyve. Jó né­hány népművésszel áll le­velezésben, kap tőlük jó ta­nácsokat és nem egyszer meghívást is a személyes találkozásra. — Ez a művészkedő haj­I Végig az Adrián Búcsú a Kvarner-öböltől lám 9 éves korom óta kí­sér. Azóta több mint félezer figura került ki a kezem alól. S már mutatja is őket: a Zsákolót, a Magvetőt, s a kiállításon oly nagy sikert aratott tizenhét részes kom­pozícióját; a kenyér törté­netét, amely egyszerű báj­jal, a földközelben élő em­ber szemével nézve mutat­ja be a mindennapi falat születésének állomásait, a szántástól a kenyér megsze­géséig. A legtöbb faragványom modelljei itt élnek a kör­nyéken — mondja. És so­rolja, hogy például a Ka­szát fenő paraszt derűs alakját Rimóczi Gáborról mintázta, míg az ősi zsel­lérnyugalmat árasztó Áso- gató — Nagy Balázs arcvoná­sait őrzi. Szinte egytől- egyig jellegzetes jász arc­éleket láthatunk, hiszen a határ egy része hajdan jász birtok volt. Szőrös József eszközei a faragáshoz; a bicska és a véső. De művészi hajlamai mellett bátran ezermester­nek is nevezhetnénk, hi­szen égetett fadombormű- veit — mert vannak ilye­nek is — saját maga fab­rikálta szerszámokkal ké­szíti. — Milyen fát hasz­nál a faragáshoz? — kérde­zem. — A vadkörte a legked­vesebb, de gyakran dolgo­zom juharral és kőrissel is. Volt egy ananász-barack- fám, kiszáradt. Nagyon sze­rettelek, jól szolgáltál miért ne szolgálhatnál to­vább más formában? — gondoltam. Így született a rendíthetetlen őserőt sugár­zó, robusztus női akt; a Napimádó. A parányi helyiséget las­san betöltik a szomszéd szobából előhozott naiv, de markáns népi figurák, ége­tett falitáblák. Lenin és Ko» dály portréját kőrisfából mintázta; ezek is helyet kaptak az április 4-i kiál­lításon, amelynek sikerét a vendégkönyvvé előléptetett jegyzetfüzetében sok elis­merő bejegyzés őrzi. Említettük: a bíráló szigorú szemével nézi ma­ga is munkáit. Faragó szen­vedélyét csupán egész éle­tét betöltő szép kedvtelés­nek tekinti, de szüntelenül tanul, képzi magát. A szak­könyveken. művészeti kiad­ványokon túl azonban leg­igazibb iskolája mégis , a táj, a határ, a sík vidék, a szövetkezeti gazdák, a szom­szédok vonásainak fürké- szése, majd pedig anyagba örökítése. A Napimádó,, a Kettőző lány, az Anya alakját és a többi kompo­zíciókat emlékezetünkben őrizzük. Érdemes másoknak is megismerkedni velük! Jóba Tibor íj törzsgárdajelvény A Kecskeméti Konzerv­gyár igazgatósága pályáza­tot hirdetett új törzsgárda­jelvény tervezésére. A pá­lyázati felhívásra 32 jeligés boríték érkezett, közülük Sebők Éva terve kerül ki­vitelezésre. A jelvényen Kecskemét parányi címere mögött három füstölgő gyárkémény, mellette gyü­mölcs, illetve egy üveg konzerv látható. A törzs- gárdajelvényt a gyárban 25, 20, illetve 15 éve dol­gozók kaphatják meg. Véget ért az IBUSZ hí­zókúra — mondogatták egymásnak tréfásan az uta­zás résztvevői, amint el­foglalták helyüket a vona­ton. Valóban kitűnő és bő­séges volt a koszt, amit az abbáziai szállodákban biz­tosítottak számunkra. Ha­marosan az árakra, s azok összehasonlítására került sor. Egyöntetű volt a meg­állapítás, hogy mi magya­rok jobban élünk, többet tudunk vásárolni a fizeté­sünkből, mint déli szom­szédaink, s a beszélgetést egyre inkább az otthon utáni vágy szőtte át. Aztán előkerültek az ajándéktárgyak, amelyek maradandó emlékei lesznek a felejthetetlenül szép uta­zásnak. Az egyik hölgy egy művészien faragott fu­rulyával dicsekedett, amely egyre jobban felkeltette útitársai érdeklődését. Ter­mészetesen meg is kellett mutatnia, ami azonban nem volt olyan egyszerű. Ke­gyetlenül megtömött, cip- záros szatyorjának mélyé­ről kellett előhalásznia. A kirándulók egy csoportja Krk szigetén. Amikor mindenki kigyö­nyörködte magát a furu­lyában, visszatette szatyor- jába, amelybe hárman is gyömöszölték a kirakott holmit, hogy újra össze le­hessen húzni a cipzárat. A kollektív erőlködés si­kerrel járt, de egy való- színűtlenül vékony papírba sodort valami kimaradt — Abban mi van? — kíváncsiskodtak az útitár­sak. A hölgy még mindig a furulyának örvendezve, lassan bontotta szét a pa­pírt, majd így sóhajtott: — Az antilop cipőm volt — mondotta erő­sen múltidőben hangsú­lyozva a szavakat. A kupé falait rengető nevetésnek egy kiáltás vetett véget. — A tenger! — Nézzé­tek, de szép! Már nem sokáig láttuk. Fájó szívvel búcsúztunk az Adriától, mígnem végleg eltakarták előlünk a Karszt sziklái. (Folytatjuk) Nagy Ottó Fényképezte: Tóth Sándor Omisalji utca. (50.) Néhány percig tanácstalanul álltak egymással szemben. Végül Liza búcsúzott: — Vigyázzatok nagyon magatokra, nagyapa. Vigyázz Rudira és magadra. Isten veletek. Csendben, zajtalanul csukta be maga mögött az ajtót. Zsebében ott lapult a fegyver, amelynek tárjábán mindössze három golyó volt. Tudta, hogy kétszer kell lőnie egymás után, hogy biztos legyen. A harmadikat utolsó lehetőségként meg kell őrizni — ismételte ma­gában az Jrök szabályt. • Poller várt. Egyik szivart a másik után szívta, s várt. Most már igazán csak be kellett gyűjtenie türel­mének gyümölcsét, a wroclawi csoportot. Egyetlen láncszem volt még csak ismeretlen, annak ellenére, hogy azt is a markában tudta. Ugyanis Lipke már jelentette, hogy az összekötő találkozót adott neki az „Elizabet”-ban. Gondolkozott. Szerette volna tudni, hogy az össze­kötő férfi vagy nő? Katona Vagy civil? Fiatal, vagy öreg? Poller csupa kíváncsiság volt. De várnia kellett. Toüött egy pohárka vodkát, és a teleionhoz nyúlt: — Ellenőriztétek, hogy az „Elizabet” pontosan körül legyen véve? — Még egy egér sem surranhat ki a gyűrűből — hangzott a megnyugtató válasz. Poller leoltotta a mennyezeti lámpát, s felkattintotta a vallatófényszórót, Rövidesen dolga lesz a vakító fénynek — gondolta, s bármennyire is nyugtatta ma­gát, a győzelém mámora és a bizonytalanság izgalma felzaklatta. Szerette volna már lezártnak tudni az ügyet, s lenyugtázottnak a dicséreteket, az előlépte­tést, s mindazt, amit ennek az ügynek a lezárásától remélt. Ebben az időpontban Kloss egy kis vendéglőben vacsorázott, nem messze a Lessing-hídtól. Német ala­possággal számolta le az élelmiszerjegyeket a felszol­gálónak, aprólékosan tépkedte le a különböző szelvé­nyeket. Most pontosan olyan volt, mint egy szabad- ságos tiszt, aki az utolsó napokon már éppen úgy fo­gához veri a garast, illetve az élelmiszerjegyeket, mint a civilek. Hans tudatosan játszotta most a kuporgató német tiszt szerepét. Gondosan vigyázott a látszatra, s gon­doskodott róla, hogy a felszolgáló is pontosan megje­gyezze. Ezt a lehető legegyszerűbb módon érte el: egészen minimális borravalót hagyott az asztalon, ami­kor háromnegyed kilenckor távozott. A ruhatárban is adott borravalót az idős férfinek, aki poroszosán összecsapta a bokáját köszönetképpen. Az étterem feljáratától néhány méterre virágüzlet volt. Éppen záráshoz készülődtek, amikor belépett. Három szál rózsát kért. A szerelmes ember gondossá­gával válogatta ki a virágokat, s külön megkérte a kisasszonyt, hogy nagy gonddal csomagolja be. A ki­rakaton át ismét szemügyre vette az utcát, s furcsál­lotta, hogy Poller emberei most sem követik. Sétálva tette meg a következő három-négyszáz mé­tert a lány házáig, a kapualjban mégegyszer konsta­tálta, hogy senki sem figyeli, senki sem őrködik a ház­ban, s felsétált a lépcsőn. Röviden csengetett, de abban a pillanatban nyílt az ajtó, s Liza idegesen mondta: — Sajnálom, de váratlanul másként alakult a prog­ramom. Nem tudom az estét veled tölteni. Nagyon sietek. Kloss, mintha semmit sem hallott volna meg az egészből, becsukta maga mögött az ajtót, s a rózsákat Liza kezébe nyomta. — Köszönöm. Igazán nagyon köszönöm — mondta gépiesen a lány, s nem tudta, hogy most mit tegyen. Aztán gondolt egyet, kinyitotta a szobaajtót: — Bocsáss meg Hans, de csak beleteszem a virágot egy vázába, s rohanok. — De Kloss már a heverőn volt, s türelmesen mosolygott a lányra. Aztán kigom­bolta a zubbonyát, rágyújtott, s úav tett. mint aki azt várja, hogy a lány azonnal az ölébe ül. Liza ideges volt: — Mondtam már — s majdnem sírásba csuklóit a harsia. hogy nem maradhatok itthon — Miért? — nézett rá kérdőn Kloss. (Folytatjuk) Abbáziában az utcán is nagyon sok az ajándékárus. A faberakásos képek eladó ja Coca Colás ládán ülve éppen zacskóból csereszny ézett, amikor fotósunk len­csevégre kapta. Segítség Kömörőnek A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának fel­hívása alapján a Duna- menti és Kiskunsági Mező- gazdasági Termelőszövet­kezetek Szövetségéhez tar­tozó közös gazdaságok a Szabolcs-Szatmár megyei árvízkárt szenvedett ter­melőszövetkezetek közül a kömörői Üj Élet mielőbbi talpraállításához nyújtanak segítséget. Már eddig is nagy mennyiségű vető- és étkezési burgonyát, takar­mányt, rövid tenyészidejű kukorica-vetőmagot, gabo­nát juttattak el az emlí­tett gazdasághoz. Az eddig beérkezett felajánlások összesítéséből kitűnik, hogy az eddigi segítség meghaladja a 2 millió fo­rint értéket. A szövetség képviselői nemrég elláto­gattak ismét a kömörői gaz­dasághoz és a helyszínen tartott tanácskozásból ki­tűnt, hogy a termelőszövet­kezet saját erőinek mozgó­sításával, az Állami Bizto­sító kártérítésének és a Duna-menti termelőszövet­kezetek eddigi segítségének köszönhetően az év végére pótolni tudják a kieséseket. Az összeomlott épületek helyén rövidesen megindul az újjáépítés. A körzet há­rom termelőszövetkezete ajánlott fel szakembereket. Előreláthatólag augusztus­ban és szeptemberben in­dul meg a nagyobb mun­ka, amelyhez még segítsé­get kérnek a kömörőiek.

Next

/
Thumbnails
Contents