Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
Van-e elég kiállító termünk? Váci Mihály: Máj US Széles szeleket az ég tereget; kibomlik a fény lobogója. Tapsos levelek csapnak tenyeret, fellép a Nap a magas dobogóra. Láng jegenyék friss lelke ég, kifeszítik az égre az üt-szált és sorakozva mennek a dombra, s kivágják az égre a harsona hurrát. Himnuszokat énekelök, mennek a felkelt tájak előtt, madarat csalogat zokogásuk; viharban vezérek; a szelekbe tévedt bokrok bodorodnak utánuk; Szítja az álnok szél bennük az álmot: üvölteni, fájni, a fényre kiválni, — s gyökerüknél fájnak az árkok. Gyönyörű, göngyölű fátylakban az akácok, az, áldott arák, mennek a mennynek elérni a fényre kitárt kapuját. Fésülve a fűzek, az aranyhajú szüzek; rajtuk a rügyek arany könnye patak; hegedülik a fejfákra kottázott dallamokat. Parti angyalraj: égtüzű hajjal tettenérve remegnek a nyírfák; térdeik közt feszített ki a szél sikolyos hintát. A büszke ekék tekintete ég,s a gazok gyökerét szaggatva vonulnak. Utánuk örök sorban a zömök barázdák egymás vállára borulnak. Esküre ujjait: a fényre kinyúlnak, fogadalmat súgnak a hű búzaszálak; s a tavasz írt jelszavait egekre terítve a vádludak szállnak. Demény Ottó: Egy fölvonuló veteránhoz Emlékszel még a szétszórt orgonákra, zászlók törött botjára és az ólmos fáradtságra, mely ott égett szívedben a szétugrasztott tüntetés után? Emlékszel-e az óbudai dombok fűszőnyegére, hús bokrok tövére, ahol vágyódva beszéltél a rendről, melyről, hogy eljö, volt hinni erőd. Minden kínra és megaláztatásra emlékszel-e? Most, hogy e pompás május úgy vesz körül örömmel, fénnyel és javaival, hogy elsimul a múlt minden redője fáradt arcodon. Lépkedsz a vígan sodródó tömegben, a szemedben ifjak szenvedélye ég, mert nagyonis emlékszel még a harcra, melyben gyötörtek, százszor megaláztak, szöges drótokkal körülkerítettek, s te mégis győztél s itt vonulsz velünk e lenyűgöző, boldog áradásban. Erre a kerdesre ugyancsak könnyű felelni, aki egy kicsit is eligazodik képzőművészetünk gondjai között (vagy ha nem is igazodik el, de néhanapján jár kiállításra), egyből és meggyőződéssel válaszolhat: nincsen. így igaz, bemutatkozásra évekig váró művészek, négyzetcentimétereket is kihasználó zsúfolt kiállítások, szoros kiállítási keretrendtől agyonhajszolt, éjszaka dolgozó kiállításrendezők és esztendőkön át egy kiállítást sem látó vidéki városok bizonyítják. Hanem a címbeli kérdésre mégsem ilyen egyszerű a válasz, tanúink rá Dabas lakói és Gádor István Kos- suth-díjas kerámikus. Ennek a Pest megyei községnek sem ajándékozott senki Műcsarnokot, itt sem építenek Ernst Múzeumot, mégis tizenkét kiváló kiállítást láthatnak ebben az esztendőben. Csupa olyan színvonalút, mint Gádor most megnyílt kerámiai gyűjteménye. Igaz, a dabasiaknak van kényelmes művelődési házuk, az is igaz, hogy a népművelés megyei, helyi vezetői egyezséget kötöttek a kiállítási intézményekkel körülbelül ilyen alapon: adunk helyet, adjatok kiállítást — de hát jó művelődési ház akad máshol is, népművelési vezetőkről nem is beszélve. A mi megyénk is felsorolhatná ide a maga Dabasait. Egyszóval a kérdésre a válasz nem a fenti egy szóból áll. Maradjunk egyelőre az egy szónál. Mert akárhogyan nézzük, az a szomorú igazság, hogy kevés a kiállítóterem Budapesten is, vidéken is. Budapesten a helyzet egyenesen aggasztó. A felszabadulás óta nem hogy építettek volna kiállítási helyiségeket, még inkább bezártak, átalakítottak, sőt lebontottak (közülük a legfájdalmasabb mindmáig a Nemzeti Szalon elvesztése) — miközben a főváros lakossága majdnem megduplázódott, a kiállításra járó tömegek száma meg éppen sokszorosa lett a háború előttinek. A kétmilliós Budapesten ma összesen nyolc terem van, amely élő művészet befogadására alkalmas, s bár már régen nem bontanak, sőt, minden felelős vezető tudja, hogy a helyzeten változtatni kell — sokkal több a következő években sem lesz nyolcnál. A nyolcmilliós vidéken talán még ennél is nagyobb a szükség. A múlthoz képest ugyan nem ilyen sötét a kép (mert a múltban szinte nem is volt kiállítási élet vidéken), néhány városban bontás helyett inkább építettek (még inkább átalakítottak) célszerű kiállító helyiségeket, Miskolc galériája, Szeged képtára, Hódmezővásárhely Med- gyessy Terme és a képzőművészetnek épp ez évben átengedett dunaújvárosi kiállítóhelyiség azonban együtt sem oldja meg a gondokat. Mert ezzel csaknem teljes listáját adtuk az „igazi” vidéki kiállítótermeknek, ehhez már csak a vidéki múzeumokat és a Képcsarnok Vállalat tizennégy vidéki fiókját, a műkereskedelem mellett évente négy-öt (de néhol két-három) kiállítást is rendező boltját említhetjük. A képcsarnoki harmincnégyet nem számolva, mégis százkét kiállítás nyílt meg vidéken 1969-ben. Természetesen nem a fenti négy-öt képtárban, nem is csak a múzeumokban. Hanem: művelődési házakban és általános iskolákban, pártbizottságon és színházban, szállodában — nálunk tavaly az Aranyhomokban —, gimnáziumban és művésztelepen, múzeumban, könyvtárban, TIT-klubban — számtalan rangú és rendű épületben. Azaz: ha „profi” kiállítóter.em nincs, annál több az alkalmi szalon, a szükség teremtette kiállítási csarnok országszerte. Ez nemcsak vidéki jellegzetesség, a vázolt helyzet a fővárosiakat is rászorította a szükségmegoldások — pincetárlatok, népfrontkiállítások, kerületi művelődési házak, szállodák — kihasználására. A vidéki alkalmi terem és a fővárosi alkalmi terem rangban mégsem azonos, a vidéki sokkal megbecsültebb. Érthető módon, mert a legtöbb vidéki városban, községben csak ilyen helyiség van, rangosabb nem létezik, a fővárossal ellentétben itt művész, közönség és kiállítóteremről döntő állami szerv nem tehet különbséget hivatalos szalon és alkalmi között. Így lesz a szükségből erény: vidéken az alkalmi terem is igazi rangot kap. A szükség persze, ettől még szükség marad. A gimnáziumok termei, a művelődési házak klubszobái, a társadalmi szervezetek közös helyiségei a megbecsüléstől sem kapnak tetővilágítást, sem reflektort, sem központi fűtést, azaz a kiállítás-rendezőknek alkal- mazkodniok kell. De a kiállítás-rendezők — így mondják az oszág tárlatügyeit intéző Kiállítási Intézmények vezetői — szívesen alkalmazkodnak. Alkalmazkodnak, mert tudják, hogy hivatásuk vidékre is eljuttatni az élő magyar képzőművészetet, s alkalmazkodnak, mert a vidéken felkínált lehetőségek gondjaikat részben megoldják: tehermentesítik a szűkké vált fővárost. Ezért fogadják szívesen a vidék ajánlatait, rendezési, szakmai nehézségek ellenére ezért szorgalmazzák az alkalmi teremben megnyílt kiállításokat. Sok megyében, járásban már nem is kell szorgalmazni: évek óta rendre nyílnak a kiállítások a művészek és a közönség megelégedésére. A budapesti kiállítóterem-ínség kénytelen előnyeire ugyanis mind több vidéki teremgazda rájött. így alakult ki az az ellentmondásosságában is biztató helyzet, hogy a művészek és a közönség számát tekintve sosem éreztük ennyire a kiállítótermek hiányát, másrészt soha any- nyi ember nem találkozott a képzőművészettel vidéken, mint ma. Legjobb példák erre a művészeti btennálék, amelyek már teljesen a vidék kezébe kerültek Magyar- országon. Az egy-egy műfaj, művészeti ág kétéves fejlődését reprezentáló kiállítások mind valamelyik középvárosunkban nyílnak meg. A magyar grafikai biennálé lassan egy évtizedes tapasztalatra támaszkodhat Miskolcon, a vízfestészetet felmérő akvarell- biennálé gazdája Eger, Pécs egyik ősszel kerámia-, másik ősszel kisplasztikái biennálét rendez. Salgótarján a zománcművészet gondozását vállalta, s úgy hírlik, ugyancsak egy megyeszékhely rendezi meg az idei évtől a magyar textilművészet kétesztendős bemutatóit. Ez persze, a fejlődés csúcsa egyelőre, a biennálék- hoz már igazi kiállítótermek kellenek, vagy legalábbis olyan alkalmas színházi előcsarnok, amilyenben az egri akvarell-kiállítást, olyan célnak megfelelő művelődési ház, amilyenben a salgótarjáni zománcbemutatót megrendezik. De ha lassan, ha nagyon fokozatosan is, mint több megye- és járásszékhely törekszik valamiféle kiállítási helyiség megszerzésére. Kecskeméten most már hamarosan a város közepén lesz egy kiállítóterem. Régi templomokat, egykori polgárházakat alakítanak át galériává, új művelődési központokat és iskolákat eleve úgy építenek, hogy majd kiállításokra is alkalmasak legyenek, országos szervekkel, területi képzőművész szervezetekkel fognak össze — legalábbis a városokban, legalábbis néhány ambiciózus alakuló művészeti központban. A helyzet még nem megnyugtató, szó sincs egycsa- pásra változásról. De a vidék sokat tehet, és már eddig is sokat tett saját műveltsége és az egész magyar képzőművészet érdekében. A címbeli kérdésre tehát, hogy végtére is van-e elég kiállítóterem, vagy nincs, nem lehet egy szóval válaszolni. Csak ilyen felemásan: van is, meg nincs. Mind több lehet, tenni kell érte, hogy mind több legyen. R. Gy. Hogy a lélek ki ne aludjon Helyes-e egy kalap alatt disszidensekről beszélni? Vagy igazságos-e a gúnyolódás, amellyel humorunk gyakran köszörüli oroszlánkörmeit — a „külföldre szakadt hazánkfia” fogalmán? Hiszen az első külföldre szakadtak még „Ferenc Jóska”elől, „Tisza Pista” elől disszidáltak — tehát az ellenkezőjét akarták az úri világnak; az 1930-táji kivándorlók Horthy Magyarországát hagyták itt, azt a tegnapot, amelyet mi elvetettünk. Ezeknek fiai és unokái, a második Goór Imre: Kőbánya és harmadik nemzedék: csak földrajzilag lehet távol tőlünk, de Magyarországhoz tartozásukat mi nem gyengíteni, hanem erősíteni szeretnénk. Nemcsak az övéket! Aao- két is, akik a későbbi történelmi hullámverés tajtékával sodródtak túl a határokon. Az 1944-es és 56-os évjáratok közül is közünk van és lesz azokhoz, akik a „revans” vérgőzös álmait kisöpörték fejükből és a nemzethez tartozás, a nemzeti kultúrkörhöz, az anyanyelvhez tartozás tiszta érzéseit melengetik. Ezért örülni tudunk hazatértüknek, ha látogatóba jönnek — mert tudjuk, néhány, vagy néhány tucat nagyszájú fenegyerek és fo- rint-égető „krakéler” nem homályosíthatja el a tíz- és tízezer tisztességes, hazája iránt jó és igaz érzelmeket tápláló tegnapi magyar állampolgár kapcsolatait, tevékenységét. Ennek a kapcsolatnak olyan szervei, fórumai vannak, mint a Magyarok Világszövetsége, olyan írásos eszközei, mint a nagyon kedvelt Magyar Hírek, olyan rádióhullámai, mint amelyeken a Szülőföldünk ad műsort, minden égtáj irányába. Miért akarjuk, hogy jöjjenek — rég kivándoroltak harmadik nemzedékéből és tegnapi, megriadt menekülők közül egyaránt? Mert szeretnénk megmutatni nekik változó, örömöket és gondokat egyaránt magába- foglaló életünket. Hogy kommunistává varázsolnánk, vagy agitálnánk őket? Nem ez a feladatunk. Tények, változások, eredmények megmutatása a dolgunk. Hogy megtaláljuk az új érintkezési pontokat az óhazával: egy szép táj, egy szép könyv, egy múzeumi látogatás, egy színházi este, egy pinceszer, egy Duna-parti séta, egy' orgonahangverseny mágneses vonzásában. A világszövetség nemrégiben ötven, általa ismert című, távol élő magyar származású művésznek küldött értesítést, meghívást egy kiállításra. Mind feleltek ... Természetesen ez a javuló kapcsolat nem valahonnan az égből pottyant, hanem egész belső fejlődésünk évek óta tartó higgadt, józan szakaszának, a párt- és kormány- politika nagyvonalúságának függvénye. Az, hogy a korábban gyanakvó szemmel nézett kis haza szalonképes lett a világ közvéleménye előtt. Anélkül, hogy elvi engedményeket tett volna. Anélkül, hogy kevésbé lenne szocialista. De most ez a kis haza a magyar nyelv megőrzésére folytat akciókat külföldön élő fiai között, műemlékeit, öreg várait, kedves helyeit szépen és szívvel gondozza és — például ez idén a nagy király, az államalapító István születésének évfordulójára készül. S a szép és méltó ünnepség- és találkozássorozatok mellett a magyár irodalomhoz, zenéhez, művelődéshez kapcsolódás tudatát ápolni, közben felmérni, mekkora is a valóságban a kint élő magyarság: ez hosszú, több éves, évtizedes feladat. De vállalnunk kell, hogy a lélek — a hazához tartozás lelke — „ne aludjon ki”t B.F.
