Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-05 / 103. szám
4. oldal 1910. májas 5. kedd Tervszerűbben fejlődik a magyar népgazdaság Az elmúlt két esztendő gazdasági fejlődését sok szempontból elemezték már: a gazdasági növekedés, az egyensúly, az áralakulás és az ellátás szempontjából. Ám a különböző megközelítési módok valójában egy kérdésben csúcsosodtak ki: fejlődésünk Tervszerűségének vizsgálatában. Igaz, hogy a tervszerűség tartalma módosult az új gazdaságirányítási rendszerben. Azelőtt elsősorban a vállalatokra lebontott tervelőirányzatok teljesítése volt a tervszerű gazdasági tevékenység kritérium ma. A „tervfegyelem” különböző részletmutatók teljesítéséhez kapcsolódott. Mindannyian jól emlékszünk arra, hogy ez a ,. tervfegyelem” meglehetősen sok formális elemet is tartalmazott, hiszen a reális tervezést (a minél Könnyebben teljesíthető feladatok kitűzésében való érdekeltség) — a központi és az ágazati tervek gyakori, néha évközben történő — módosítása és egyéb tényezők nehezítették. A gazdasági fejlődés tervszerűsége tehát a gazdaság- irányítás direkt módszerei mellett nem volt kielégítő. Erre utal — a többi között — az, hogy például a második ötéves tervidőszakban a nemzeti jövedelem növekedési üteme 25 százalék volt — szemben a tervezett 36 százalékkal, a mezőgazdasági termelés a tervezett 22—23 százalékos növekedés helyett mindösz- sze csak 10 százalékkal emelkedett. Nem alakult megfelélően az ország tőkés fizetési mérlege, az egy keresőre jutó reálbér stb. A központi elhatározásokkal szemben a nemzeti jövedelem nagy — egyre növekvő — részét — kötötték le a készletek. A növekedés io mutatója A gazdasági fejlődés tervszerűségét most a gazdasági élet fő folyamatain „mérjük”; a tervszerűség vizsgálata emellett a köz- gazdasági szabályozó rendszer hatásának vizsgálatára is kiterjed, hiszen e szabályozókon múlik elsősorban a vállalatok gazdasági tevékenységének iránya. A fejlődést nem a korábbi „termelési” szemlélettel, mint inkább a gazdasági növekedés és hatékonyság alakulása, valamint a társadalom fizetőképes szükségleteinek kielégítése szempontjából elemezzük. A nemzeti jövedelem — a gazdasági növekedés fő mutatója — 1969-ben 6 százalékkal növekedett. E növekedési ütem meghaladja a fejlett tőkés országok 1969-ben elért növekedési ütemét és megfelel a szocialista országok által elért fejlődési ütemnek. A nemzeti jövedelemhez 1969- ben a tervezetthez mérten az ipar valamivel kisebb, a med itsazdaság nagyobb mértékben járult hozzá. Ez egyrészt az igen jó mezőgazdasági terméseredmények. másrészt azonban annak a következménye, hogy az iparban megkezdődött a termelésszerkezet átalakítása. Az ilyen szerkezeti átrendeződés rendszerint kevésbé ösztönöz a termelés mennyiségi növelésére. Ezzel szemben előtérbe kerül a hatékonyság javítása. Az ipar 1968-ban és 1969-ben is 5 százalékkal járult hozzá a nemzeti jövedelemhez. A megelőző években ez a hozzájárulás ugyan nagyobb volt, de a felhasználás oldaláról megítélve kevésbé volt hasznosítható. Az ipar változatlan árakon számítva, 1969-ben a belkereskedelemnek 7, a külkereskedelemnek 11, beruházási célokra 8 százalékkal adott többet, mint 1968-ban. Az ipar tehát összesen mintegy 9 százalékkal adott több árut a végső felhasználás céljára, mint az előző évben. Ez csak úgy volt lehetséges — a 3 százalékos termelés- növekedés mellett —, hogy az ipar jobban figyelembe vette a fizetőképes keresletet, a piaci igényeket és jóval kevesebbet „fordított” készletei növelésére, mint 1968-ban (akkor közel 13 milliárd forinttal növekedtek a készletek.) Kiviteli többlet Ismeretes hazánk gazdaságának „nyílt” jellege, vagyis az a tény, hogy gazdasági fejlődésünk nagymértékben külkereskedelmi pozíciónk függvénye. A külkereskedelmi forgalom egyenlege az utóbbi években — 1966 kivételével — passzív volt. 1968-ban a passzívum jelentősen mérséklődött, 1969-ben pedig nagyméretű kiviteli többletünk volt. Fontos kiemelni, hogy évek óta először aktív külkereskedelmi egyenleg alakult ki a nem szocialista országokkal is. A magyar vállalatok viszonylag jól és rugalmasan kiaknázták a nemzetközi piacokon jelentkező konjunktúrát. Feltétlenül ki kell emelni, hogy a lakosság élet- színvonalára vonatkozó harmadik ötéves tervelőirányzatok lényegében már négy esztendő alatt megvalósultak. Az ötéves terv a fogyasztás 18 százalékos növekedésével számolt, ám az eddig megvalósult növekedés 25 százalék. Az egy keresőre jutó reálbér az előirányzott 9—10 százalék helyett előreláthatóan 15— 16 százalékkal növekszik. E vázlatos leírás is bizonyítja, hogy a gazdasági élet fő folyamatai és fő irányai tekintetében erősödött fejlődésünk tervszerűsége: javult az ország gazdaságának egyensúlvi helyzete és következetesebben megvalósulnak azok a gazdaságpolitikai célok, amelyeket a népgazdaság központi irányításának alapját képező népgazdasági tervek tartalmaznak. Hatásom eszköz az érdekeltség A tervszerűség szempontjából nem érdektelen rávilágítani arra, hogy a vállalatok érzékenyebben reagálnak az érdekeltségükre közvetlenül ható közgazdaság! szabályozókra, mint az adminisztratív természetű utasításokra. Példa erre a vállalati készletpolitikában megindult — alapjába véve kedvező — változás. Ez azt jelenti, hogy ennek az eszközrendszernek a megfelelő mozgatásával rugalmasabbá tehetjük gazdaságunkat és hatásos eszköz van az állam kezében a népgazdasági tervekben foglalt célok megvalósítására. „A terv vagy piac” alternatívája helyett a terv és piac, e kettő szerves egysége a mi körülményeink között az állami gazdaságirányításnak olyan rendszerét alkotja, amely az előttünk álló gazdaság- politikai célok megvalósítása szempontjából hatékonynak bizonyul. Természetesen az elmondottak nem jelentik azt, mintha az elmúlt két esztendő minden tekintetében gyökeres változást hozott volna gazdasági életünkben. Egyrészt „gyökeres” változásokra nincs mindenhol szükség, inkább a már korábban is kibontakozott kedvező tendenciák érvényesülését kell meggyorsítani, másrészt egyes — például a hatékonyabb struktúra kialakítására vonatkozó — feladatok időigényesek. Van még orvosolni való Gazdasági életünknek vannak olyan területei, amelyeket egyelőre nem tudtunk kellően a tervszerű fejlődési követelményeknek megfelelően irányítani és befolyásolni. Közismert a munka termelékenységének lassú ütemű növekedése és az ötéves tervelőirányzattól való elmaradás: hivatkozhatnánk a „túlfűtött” beruházási tevékenységre és ennek hátrányos következményeire; utalhatnánk a belföldi ellátásban mutatkozó egyenetlenségekre vagy az állattenyésztésben tapasztalt nehézségekre stb. Ezeket a problémákat nem szabad kisebbítenünk, sőt fel kell tárni, mert csak úgy juthatunk az orvoslásra alkalmas megoldásokhoz. Ismeretes, hogy 1970-ben tovább tökéletesítettük a szabályozó rendszer egyes elemeit. Nem várható, hogy ezek a módosítások egy- csapásra látványos javulást hoznak, mindenesetre előrelépést jelentenek (például a létszám- és bérszínvonal-emelés anvaei következményeinek módosítása, a szarvasmarha-ártámogatásnak emelése, a kereskedelmi készletgazdálkodás módosítása stb). Mindezen lépések és intézkedések a népgazdaság kiegvensúlvo.- zott és az állami tervekkel összhangban álló, célratörő haladását kívánják szolgálni. Emellett folyik a népgazdaság negyedik — 1971 —1975. évekre szóló — ötéves tervkoncepcióiának és a gazdasági és társadalmi feilődés ho«szútávú stratégiai tervének (tervhiooté- zisének) a kidolgozása. Amint erről a legutóbbi országgyűlésen elhangzott kormánvelnöki beszámoló is szólott, nagyarányú tervezési munka bontakozott ki — éooen az elmúlt két esztendőben — és úgy tűnik — tervező munkának soha nem volt olyan rangja, mint éppen ma. V. Gy. Közösségre lelnek az öregek Az öregek napközi ott* I hona Szabadszálláson — „többlépcsősen” épül. A község vezetői eredetileg április 4-én tervezték az ünnepélyes átadást, ez azonban nem sikerült, így előreláthatólag május közepén adják át rendeltetésének a község új szociális létesítményét. Van-e igény a napközi otthonra? A válasz aligha lehet kétséges, ha tudjuk, hogy Szabadszálláson pillanatnyilag legalább negyven idős, egyedülálló, félig vagy egészen magatehetetlen emher él, akiknek hozzátartozójuk sincs, vagy ha van is, nem nyit rájuk ajtót, mert a fiatalok elköltöztek távoli vidékekre, s évek óta nem látogatnak haza. Túlnyomórészt 70 évesnél idősebb személyekről van szó, gondot okoz számukra a meleg étel elkészítése is, sok esetben a szomszédok jószívűségére vannak utalva. Évek óta tartó és súlyosbodó jelenségről van szó. Ezért a község vezetői a múlt év közepén a bajai járás falvaiban tanulmányozták a napközi otthonok jól bevált formáit, módszereit. Ezután megbeszélést tartottak a helybeli termelőszövetkezetek, a ktsz és az ÁFÉSZ elnökeivel, majd a kedvező vélekedések nyomán a tanácsülés elé vitték az ügyet. A három közös gazdaság, a József Attila, a Lenin és a Mathiász Tsz egyenként 40 ezer forint készpénzt ajánlott fel a napközi otthon létrehozására. A két ktsz 40—40 ezer forint értékű szakipari munkát vállalt a kivitelezésben. Az ÁFÉSZ pedig ötven személy étkeztetéséhez helyezett kilátásba asztalokat, székeket és étkészletet. Ami még ezen felül szükséges, azt a községi tanács fedezi a fejlesztési alapból. A Duna vecsei Járási Tanács az otthon létrehozásához százezer, a működéséhez pedig 60 ezer forintos támogatást hagyott jóvá. A megyei tanács vb eredetileg 1970. november 1-től szavazta meg az üzemeltetés költségviselését. Ezt, kérésre, előbbre hozták három hónappal, vagyis augusztustól kezdve már a megyei költségvetés terhére működik az otthon. Az otthon létesítéséhez a helyi tanács a központi iskola udvarán levő régi, de jó állagú épületet vette meg, s ideiglenes jelleggel ezt alakítják át és rendej zik be — negyven személy ; részére. Minthogy azonban I a telek rendelkezésre áll, az épület nagyobbítható, és már tervezik is a közeli bővítést. Sőt azt is, hogy a megnagyobbodott napközi otthont 1971. augusztus 20-án avatják. Napi háromszori étkezésre lesz mód a napközi otthonban. Azok részére per dig, akik betegek, vagy nem tudnak bejárni, haza, a lakásukra viszik az ebédet Ez annál is inkább megoldható, mivel az idős emberek többnyire a belterületen laknak, a még nem is oly régi keletű hagyománynak megfelelően, miszerint a munkából kidőlt idős parasztemberek beköltöztek a községbe, a fiatalok pedig mentek a helyükbe, a tanyákra. H. D. RÖVIDZÁRLAT — Egy pillanat! Mit is akartam kérni tőlük...? Aki hazatalált Kék munkaruhába öltözött fiú nyit be a forgácsolóműhelybe. Szakmunkástanulónak nézném, de mint kiderül, egyáltalán nem tanul. — Milyen idős is vagy? — kérdezi tőle a kísérőm. — Tizenhét éves. — Hány munkahelyed volt eddig? — Ügy tizenkettő. — Meddig dolgoztál egy- egy üzemben? — Két hónapig, három hétig. — Miért mentél mindig máshová ? — A szüleim elváltak, külön élnek. Egyiküknél se bírtam sokáig... A párbeszéd befejeztével a felvétel magyarázataként megjegyzi a telep helyettes vezetője: Amikor jelentkezett nálunk, még egy lehetőséget akartunk adni neki, hogy megállapodhasson. A vándormadarakat elítélik az idős szakik, s újabban központi intézkedések, vállalatok közti megegyezések szintén fékezik a munkaerő túlzott és káros mozgását. A fentihez hasonló esetek mindenképpen szigorúbb elbírálást követelnek a felvételi irodákban. S ha most ugyanebből az üzemből egy másik példát is idézünk, akkor az „ellenpontozást” korántsem valami külső dolog indokolja. Hanem az. hogy a beilleszkedés segítését örvendetesnek találjuk. Egy segédmunkás — Nagy Károly — tavaly kilépett a Dunaújvárosi Csőszerelő Vállalattól, s júliusban felvették Dunave- csén a község új üzemébe. A csere előnyös volt, hiszen hazajött, a lakóhelyén dolgozhat. Akadtak, akik mégsem voltak meggyőződve — talán ő sem egészen — arról, hogy marad. Középkorú, alacsony férfi, egyedül neveli gyermekét, s a magárahagyottság köztudomásúan nem a legszerencsésebb hajtóerő: mindig tovább és tovább űzi az embert. Ám valami közbejött. A kora reggeli műszakkezdések után, miközben még a tagjaiban érezte az álmosságot, az első „hó-rukk”-okat vagy a kalapácsütéseket követően idővel megérezte, hogy itt számítanak rá és több lehet, mint „teddide-tedd- oda” segédmunkás. A vas- szerkezeti üzem udvarán a dübörgések — akár a villám nélküli közeli égzengések — megszokottakká váltak, az emlékezetébe vésődtek az új forgácsoló és darabolóműhelyek, raktárak, az öltözők-fürdők körvonalai; az általuk gyártott felvonótornyok, járószékek. szállítószalagok vázai, a festékek, narancssárga, fekete színei. A Gép- és Felvonószerelő Vállalat szóbanforgó du- navecsei telepe igazán új üzem. Tavaly nyáron, a munka megindulásakor nagyon sokat jelentett a Május 1 szocialista brigád segítsége. A csoport tagjai ..tősgyökeres” munkások. Előzőleg a vállalat dunaújvárosi gyáregységében, illetve a budapesti üzemében dolgoztak. Biczó Mihály brigádvezető: — Nyolcadik éve már, hogy mi tizenketten együtt dolgozunk. Olyan munkát is végeztünk, mint például a Dunai Vasmű hengerművének a szerelése. Károly tizenharmadiknak került a brigádunkba. Észrevettük, hogy szorgalmas és — ami a legfontosabb — akar ez az ember. Az első adandó alkalommal lakatos szakmunkásvizsgára küldjük. Láttuk, hogy a gyerek sokszor várja a bejáratnál. Szegényesen élnek. Amikor a telep portáján lenyesték a fákat, a gallyakat elszállítottuk hozzájuk — jó volt tüzelőnek. Nemrég szóba- jött az iá, hogy a fiúnak közösen veszünk egy öltönyt. — Én se most kezdtem a vasas munkát, megértjük egymást — így Nagy Károly. — Még futballoztunk is együtt az ősszel. Részben a brigád ajánlására mehetett el a fiam a vállalat parádsasvári üdülőjébe. Ilyen távol még sosem volt tőlem. Négy levelet írt és azóta is mesél a két hétről. Nagy Károly 1700—1800 forintot keres havonta. Emlegeti, hogy a brigád tagjaként egy célfeladat teljesítéséért 300 forint orémiumot kapott. Ügy tűnik, hogy ő hazatalált — legyen bár az új munkahelyén, vagy otthon figyeljen a megunhatatlan parádsasvári történetekre. Halász Ferenc
