Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-24 / 120. szám

A könyvhét előtt Történelem: meggyőződés világnézet

Minden esztendőben a nyár elején ünnepre készülő- lődünk: a könyvhétre. Részben helyes az az „ünneppé” emelés, mert az írók és olvasók személyes találkozása valóban ünnepnek számít, bár inkább természetes, hétköznapi esemény, gyakori jelenség lenne. Annak jobban örülnénk. Részben azonban a könyvheti napok egyszerűen „hétköznapok”, mert nem történik más, mint az, hogy a könyvre éhes emberek újra és újra böngészni kezdenek a boltokban és a könyvsátrakban: melyiket vegyék meg, melyik könyv áll legközelebb hozzájuk.

Ma már országos mozgalommá terebélyesedett az Olvasó népért mozgalom, s azt hiszem, ennek egyik lényeges „fegyverténye” lehet az ünnepi könyvhét is, amikor a szokottnál több könyv kerül az olvasók kezébe. Az utóbbi évek könyvheti programjainak szerencsésnek tartható változása volt az, hogy a városok központi szerepe most e tekintetben megszűnt, s a környező kisebb helységek, tanyaközpontok épp olyan fontos író—olvasó találkozók helyei lettek, mint hajdan Budapest.

Bevallom, hogy gyerekkorom óta gyűjtögettem és gyűjtöm most is a könyveket, s mindig valamilyen megmagyarázhatatlan öröm, izgalom vesz rajtam erőt, ha a könyvek elémöntött kincsesbányájában turkálhatok, ha elővehetek egy számomra ismeretlen könyvet, belelapozhatok, pár sort elolvashatok belőle. Bele kell kóstolnunk egy versbe, észre kell vennünk egy szép sort a regényből ahhoz, hogy meg is vegyük, és igazán a miénk legyen, s becézzük, dédelgessük azt a szép könyvet, melyet megvettünk. Ez az ízlelés ez a dédelgetés is a könyvbarátok öröme.

Most 1970-ben is sok értékes könyv kerül az olvasók elé. A mai magyar irodalom ünnepének kellene lenni a könyvhétnek. S talán nem tűnik ünneprontásnak, ha megjegyezzük, hogy kevés a mai magyar írók könyve, mely most lát napvilágot. Ezek közül hadd emeljük ki a most kitüntetett Weöres Sándor gyűjteményes kötetét, melyben a varázsos formaművészettel alkotó költő — ki többször járt feleségével, Károlyi Amyval együtt Kecskeméten —, több mint 1500 oldalon adja ki verseit, de — ha jól tudjuk — műfordításait és prózai műveit is. Ez a kétkötetes nagy mű látszik az ünnepi könyvhét legjelentősebb kiadványának. Megjelenik most Lengyel József Üjra a kezdet című kis kötete, Szabó Magda Okút című műve, Hajnal Anna verskötete, Somlyó György Hármaskönyv című műve. A Weöres-kötet melleit — azt hisszük — Vass István költő gyűjteményes kötete lesz a legszámottevőbb mű: „Mit akar ez az egy ember?” címmel. A még mindig nem eléggé ismert és elismert Csorba Győző és Csanádi Imre új verskötettel lép elénk. Így vall Csorba:

Másarcú emberek, házak, völgyek, hegyek közé jutottam, s lassan, észrevétlen új ország nőtt belém a hanyatló régire.

Ismét meg fog jelenni a Körkép című antológia, mely a közelmúlt legjobb elbeszéléseiből válogat egy csokorravalót, mellé illesztve azt írók fényképét is. A külföldi irodalomból érdeklődésre tarthat számot a kitűnő „Világszínpad” című drámaválogatás, A hetedik kereszt sikeres írójának: Anna Seghersnek A bizalom című műve, Villiam Faulkner A hang és a téboly című regénye. Hagyományt követ a könyvkiadás akkor, amikor a könyvhéten szovjet prózai antológiát ad ki: jelen esetben a Holdtölte című művet, melyben a második világháborúról szóló kisregények olvashatók.

Illés Endre a könyvhét előtt az egyik lapban a „bőségről és a mértékről írt, s szeretett író-mesterét, Móricz Zsigmondot, idézte: „A könyv és az élet ugyanaz”. S így folytatja Illés Endre: „Azaz a könyv az életnek fontos összetevője. Könyvek nélkül ma már nem lehet az életben tájékozódni”.

Szekér Endre

Hozzászólás Szabó Miklós cikkéhez

Tanulóink és jövőnk iránti felelősség késztet valamennyiünket arra, hogy a nyilvánosság elé lépve gondolataink és tapasztalataink kicserélésével, lehetőségeink feltárásával elérjük: a történelem valóban az élet tanítómestere legyen, másképpen mint régen, még magasabb szinten mint ma. Nem árt elöljáróban leszögezni, hogy nem valamiféle válságjelek, nem eddig elhallgatott bajok kényszerítő ereje állította előtérbe a történelmet. Közismert történelemtanításunk negyedszázados fejlődése. Az elmúlt évtized eredményei pedig különösen szembetűnőek. Éppen ezek az eredmények tették lehetővé, hogy egy még magasabb szint elérését magunk elé tűzhessük.

Eredményeinket, olykor eredménytelenségeinket rendszeresen és igényesen lemérik az érettségi és felvételi vizsgák. A minőségileg magasabb szint elérését gátló hiányok és akadályok felmérése, feltérképezése még nem történt meg. Ehhez kívánok adalékokat szolgáltatni.

Lassan divatossá válik az a vélemény, hogy a középiskolai és nevelő munkát „szemléletbeli” változással, új módszerbeli eljárással, egy-egy zseniális fogással minőségileg magasabb szintre lehet segíteni. Valóban nem szabad mellőzni, és nem lehet lebecsülni az így megnyíló lehetőségeket. Honnan is szerezhetők be az új eljárások és az új módszerek? Többször hallottam már kollégáktól a méltatlankodást, hogy a rákkutatás gondja nem az SZTK orvosok vállát nyomja. Egy üzemmérnököt sem zaklatnak új konstrukciók kidolgozásával. A pedagógustól viszont elvárják, hogy feltárja mellesleg a leghatékonyabb oktatási és nevelési lehetőségeket. Nyilvánvaló ennek az állásfoglalásnak az egyoldalúsága. Kétségtelen viszont az is, hogy ügyesebb propagandára, az erkölcsi és az anyagi ösztönzők bővítésére lenne szükség annak érdekében, hogy a pedagógiai tudományos intézetek és a gyakorló tanárok munkája egymáshoz közelebb kerüljön, együttműködésük gyümölcsözőbbé váljék. Igen szerencsés lenne, ha legalább a megyei továbbképzés felelős irányítója kapna rendszeres tájékoztatást a kutatások területeiről, a középiskolákban dolgozó szakemberek ilyen irányú lehetőségeiről. (Persze, alkalomadtán már kész, sokoldalúan ellenőrzött, okos módszereket szívesen fogadunk.) Addig is, míg erre mód lesz, hasznos lenne megyei szinten is megvizsgálni, hogy milyen előfeltételek vannak új mószerek, lehetőségek feltárására, népszerűsítésére, hatékonyabb ösztönzők beállítására.

Az elmúlt évek során a szemléltetés terén értük el a legnagyobb eredményt. Gond és nehézség azért itt is maradt. A leltárak tanúsága szerint az iskolák rendelkeznek ugyan a legigényesebb szemléltetési módok technikai felszereléseivel is, mégis a legtöbb iskolában ünnepnapnak számít egy-egy film levetítése. Oka kettős: egyrészt a terem, illetve az elsötétítő berendezés hiánya, másrészt az, hogy nem áll időben rendelkezésre a film. A vidéki iskolák igen nagy késéssel kapják meg az „igényelt” filmeket. Talán az sem lenne szertelen és demagóg óhaj, hogy egy húsz tanulócsoportos iskola maga is rendelkezhessék ilyen filmekkel.

A történelemtanításunkkal kapcsolatosan elhangzó vádak közül csaknem a legsúlyosabb az, hogy tanulóink ismerete sokszor tankönyvízű, megfogalmazásuk sematikus. (Sajnos, nem egyszer a tanároké is!) De lehet-e másként? A tankönyvön kívül mihez juthat még naponként az igényesen készülni akaró tanuló?

A könyvtárak olvasótermi szolgálata a legmagasabb igényeket is kielégíti — mondhatja bárki. Csakhogy az iskolai könyvtárak ügye dr. Orosz László kartárs több éves ügybuzgalma ellenére is holtponton van. Megyénkben talán egyetlen iskolában sincs rendezve a könyvtár helyzete. Normális olvasóteremmel, olvasótermi szolgálattal egyetlen iskolánk sem rendelkezik. (Sovány vigasz az számunkra, hogy még a megyei könyvtár sem!) Pedig igényes történelem- tanítás és történelemtanulás e nélkül elképzelhetetlen. Nem is szólva a történelmi szakkörök munkájáról. (Igaz, nem is sok működik még papíron sem.) Kézikönyvek, szótárak, lexikonok, a katalógusok használata, az irodalmi anyag összegyűjtése, a nyomtatott anyagban való tájékozódás stb. csak normális olvasótermi szolgáltatás esetén gyakorolható be.

Egy másik súlyos és jogos bírálat a történelemtanítással kapcsolatosan, hogy az érzelmi és a hazafias nevelés terén sok lehetőséget szalasztunk el. Közismert, hogy a hazafias nevelés hatékonyságának növelése igen fontos eszköz a helytörténeti vonatkozások gondos kihasználása. Tanulóink nem ismerik eléggé városuk és megyéjük történetét. Pedig ez döntően fontos lépcsőfok, emelő lehetne ahhoz, hogy egész népünk múltjához és jelenéhez közelebb kerülhessenek. Segítséget nyújtana ahhoz, hogy tanulóink megismerni és becsülni tudják helységük anyagi és kulturális értékeit. Azonosulni tudjanak előbb a szűkebb, majd az egész pátria érdekeivel.

Csaknem tíz éve folyik próbálkozás annak érdekében, hogy társadalmi munkával összehordassunk egy megyei történelmi antológiát. Még ma is a tervezésnél tartunk. Rajtunk kívül talán még két megyében vannak a tanulók és a tanárok a helytörténet megismerésének ilyen lehetőségétől megfosztva. Persze, az sem ártana, ha nagyobb városaink történetét ösz- szegyfljtenék. Kis községek ilyen célra több megyében sok tízezer forintot tudnak áldozni.

Az iskolareform során a korábbiaknál lényegesen nagyobb követelményt állítottunk tanulóval, tanárral szemben egyaránt. Tehettük, mert közben jelentősen nőttek a lehetőségek is. Ahhoz, hogy a jogos társadalmi igénynek megfelelően újabb lépéssel juthassunk előbbre, növelni kell lehetőségeinket. Eredményeinket eddig is elsősorban a különféle adottságok birtokában és nem a különféle nehézségek ellenére értük el. Kötelességünk viszont, hogy próbálkozásaink esetleges eredménytelensége ellenére újból és újból megtegyünk mindent nagyobb lehetőségek megteremtésére, hogy a tanári felkészültség és áldozatkészség további javítása meghozhassa kívánt gyümölcsét. Csak így, a két oldal összekapcsolásával tudjuk elérni, hogy a történelemtanítás gazdagodó életünk igényeivel lépést tudjon tartam. Iványosi Szabó Tibor

Kalmár Sándor né; Asszonyok.

A magyar vers

(Gondolatok Eugene Guillevic Ao o TV*n ti pi *\ francia költő budapesti előadásáról)

GARA László tragikus halála után teljesen elakadt volna a magyar líra franciaországi fordításának és kiadásának ügye, ha két-három lelkes barátunk, főként a jeles költő, Eugene Guillevic, kezébe nem veszi — ezzel a bevezetéssel adta át a szót Somlyó György a Kossuth-klubban Guillevicnek, a Budapesten tartózkodó francia költőnek, a magyar olvasóközönség régi ismerősének.

Nem célom, hogy mint költőt bemutassam. Ö sem költőként állt a közönség elé. Hanem fordítóként: mint a magyar vers francia tolmácsa. Rövid, de ötletes, elevenen pergő előadása a magyar líra fordításának kérdéseiről szólt.

Csak ennyit tud magyarul: „vörösbor”. A többi francia költő még ennyit sem. A francia költők nyelvtudása, mint mondotta, különben is eléggé korlátozott; ha megtanulnak is idegen nyelvet, az legtöbbször az angol vagy a spanyol. A magyar líra átültetését tehát szükségképp olyan verselőknek kellett vállalniok, akik az eredetit nem értik. A fordítás új módszerét kellett kidolgozni. A francia nyelvet jól beszélő magyar készíti elő a munkát; lehetőleg költő legyen, de mindenképpen olyan ember, aki nagyon ért az irodalomhoz. Ilyen volt Gara László. Halála után mások álltak a helyére.

Igen, ezt mi már régóta tudjuk — gondoltuk mindnyájan, akik hallgattuk az előadást —, neve is van: nyersfordítás. Amint azonban a költő tovább beszélt, rájöttünk, hogy ő többre gondol, mint nyelvi és fordítástechnikai előkészítésre: a szöveg francia nyelvű költői értelmezését kívánja, amelyre a fordítás végleges formáját ráöntheti. így nevezte: fordítás kettesben („traduire á deux”).

ÁM A NYELV technikusának és a költőnek ez a

fajta együttműködése — hiszen így az előbbi is költői munkát végez — szintén vitára csábít. Eszünkbe juttatja Németh László gondolatát a lehetséges előkészítő fordításról, amelyet az orosz írók fordításáról szóló fejtegetésében olvastunk: aki az ilyen előkészítést el tudja végezni, az egymaga is le tudja fordítani a művet. Igaz, ő a prózára érti. Guillevic azonban olyan igényeket támaszt munkatársával szemben, hogy úgy tűnik: Németh László véleménye alighanem ráülik, félig-meddig legalább, az ő fordítói módszerére s; a társ érdeme talán nagyobb, mint a költőé.

Igen, ha magyar szemmel nézzük. A „fordítás ket- 'esben” azonban a francia hagyományok rendjében más, mint nálunk a nyersfordítás-költői újraszövege- zés munkája. A franciák csak a közelmúltban jöttek rá Igazán a versfordítás fontosságára, csak nemrég

döntötték el érvényesen, hogy a verset versben kell lefordítani. Hiányzik az a nagyszerű hagyomány, amelyet nálunk Arany Jánostól Vass Istvánig kiváló költők hosszú sora munkált ki. A kétnyelvű társ bármilyen sikeres értelmezése után is marad dolga a francia költőnek: eléggé kevés eszköz segítségével kell a fordítás hitelességét biztosítania. Ha magyar versről van sző, az sem közömbös, hogy a közönség színe előtt ezt a hitelességet jeles költő neve garantálja, s az ad neki tekintélyt is — hiszen a legtöbb olvasó számára ismeretlen irodalomról van szó.

A fordítói hagyományok viszonylagos szegénysége miatt a formai hűség még így sem lehet teljes. Guillevic tudja, el is mondta, hogy a József Attila vagy Radnóti-sor, amelyet ő alexandrinra szabott, az eredetiben másfél ritmusrendszert tartalmaz.

Minden elméletnek a gyakorlat a legbiztosabb próbája. Az előadó ezt is megadta a hallgatóságnak. Előadása után Marianne Auricoste művésznő Ady-, József Attila-, Juhász Gyula-, Illyés- és Radnóti-versek Guillevic-fordítását szavalta. A szó elröpül — sokkal nehezebb volt a fordítások pontosságát megállapítani, mint ha a verseket olvasnánk.

Az egész hallgatóság érezte a szépen, meggyőző művészettel előadott versekből: mennyivel kockázatosabb a magyar vers fordítása franciára, mint francia költők megszólaltatása magyarul. Az Anna örök francia szövegét vélem mind tartalmi, mind formai szempontból legpontosabbnak. József Attila strófáiban feltűnt a rímrendszer lazítása: a fordításban kevesebb a rím, mint az eredetiben.

MI TETSZETT legjobban mindnyájunknak, akik azt az ötnegyed órát a Kossuth-klubban töltöttük? Ügy láttam: a magyar költészet iránti mély szeretet, amely az előadó szavaiból sugárzott és a remény, hogy líránk végre igazán — és nemcsak a kiadói illúziókban — kijut a világirodalom tágas térségeire. Az ablak, amelyet számára Guillevic nyitott, életfontosságú lehet.

Bán Ervin