Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-24 / 120. szám
Hatvani Dániel: ár ország & Makadám-sárfolyó latyak-ország közeledik az otthon szülőföld szívébe kapaszkodnak kérgesre csiszolt kő-körmeim borzolódnak szalmasörték nem rejt el feketeerdő íejbekólint az odvas denevértanya-torony árnyéka hamar-este szájában medvecukor-bakancsfűző huhog az ifjúkor temetője lábom előtt kopjafa kopjafa mikronéziai ős-istenfej kísértet-szemafórja a messze kanyargó vasútnak ballagok haza városba csámborgott szigetlakó villannak tenyérnyi kövek bennszülött kun-koponyák elnyel ez a föld csontot jajszót balga szerelmet zsoltáros könyvet szekercével faragott koporsót csak a kilométerek mészfehér fantomjai állnak ki a mélyből csak a távolság tétova ritmusának felmeredő ágai krisztusfejre szabott koronaakácok kegyetlen gejzírek görnyedve megyek a törékeny traverzek alatt zsolozsmázza fülembe a szél szigorú énekeit térj magadhoz drága Sión gályarab ki itt marad évei küllőire mi tapad fel csak a sár acél-gondolatait nem várja termékeny kohó csak a sár háza ablakára nem hull Nap-gyémánt csak a sár lába nyomán nem zendül ajzott zene loccsan csak a sár vágtája előtt nem nyílik sztráda torlódik csak a sár ujjait nem sebzi vastüske üvegözön durvítja csak a sár Búzavirág kék csillagmező pipacsok bíbor napkitörése ó itt józan láng lombozza a bávatag gyönyörködést sorsod gyötrött ujjai feszüljenek kaszanyél-markolatra vagy bújj a szégyen árnyékába bodzaerdő feletted lapulevél lósóska laboda laboda nem termettéi dologra lábod termett a táncra szemed a kacsintásra két karod jaj két karod a vízhordásra kévekötésre trágyaterítésre kezemre-lábomra gyeplő tekeredik nyerítő villám perdül halomba fel nem robbant kukorica-gránát dögnehéz kévék rántanak magukkal hentergőzöm a hegyesre vágott torsok fakír-mezőin és megugrik a két ló szóródnak szárak pattan a fűzvessző-kötelék s örvénylik vermében a krumpli partraveti rögeit döglött békáit fürge egereit forró aranyként habzik nyakamon zsákvászon-horzsolás lüktető lenyomat dágvány-dagasztó robot ez bepöttyezte ifjúságom latyak-országom malom felé nyikorgó szekérderék arcom marja lóhúgyos sár agyagos verejték hagymázas hánytorgásaimban özönsarat öklendezem gémberedett kezem alig melegíti a füst fátyla mögött fortyogó idő parázsló permet szerelmi rőzsetűz sárnyom az aszfalton pirkad gumirece-minta feszül a neutron-mennyboltnak betonív bömbölő hőlégsugár s alant a habarcs kavarog a múlt katlanában szétázott vályog folyik át cigány-lábujjaink között Tengermély-Tiszántúl hová úsztak el potyka-falvaid háztető-pikkelyeid miféle vaskés kaparta fényesre disznófertő alja hálózatában felsejlik Kandinsky merre mentek fiaid a feketeepertől néger-szájúak foltozott ülepű seregeid eldurrantva sáraknáit nyarak láng-szőnyegei göngyölődnek fel előttem már ötven napja nincs eső repedezik a álom-szövedéke térkép a Tau Ceti bolygóiról háromszögek a hazaballagó libacsapat nyomában csámpázik a rémült vezérgúnár hajtja a szárnyára kötözött seprűcsutak riadalma asszonyok sápítoznak az alkony iromba porában hogy elcsavargott megint a malac a garázda jószág villog szívemben az emlékezet csákánya felfejti az ámulat fakult rétegeit az ősz sárga sivatag-egéről alászálló avar-ejtőernyősöket dűlőutak deresedő párhuzamosát akácgallyak paleolit-maradványait mert megjön a sár évada rendre kordába törnek nyihogó nemzedékek s húzzák a gond hegymagas szekerét csüdjüket felvérzi kozmikus abroncs örömöt orzó ostor viszi partját a sárfolyó felszaggatja otromba darabokká kertek alatt sodródó árkok terítik szürke szennyüket virágpor amőba-tenyészetét kacsatollat morzsolt csutkát s nincs hol megvetni a lábat süllyedhetsz lélek hogy megfulladj vagy megkeresd Ázsia kavicsrétegeit Elér az ordas eső fénylik villanyban a szőre csócsálja kabátom ujját nyála csorog az ereszről pattogzik a pléh-megváltó félrefordított feje zúg a bádogcsatoma zúg zúg az a négy folyó elkeveredik a pincei dajdajjal mert hivatalidő után magánember az elnök is áttüremkednek agyán a sárrögök a le nem kapart vakfoltok az idő látóterében mert ki lehet Messiás e latyak-országban rozsdamentes acéllal ötvözött szívű örökké csillagos harmatban tisztuló sugaras léptű a fecskefészeknyi tanyák vidékén a történelem istállógerendája alatt jószághizlaló tekintetű kinek szőrzetére nem tapad kölönc bukjon bár ezerszer is elnyúlva röhej-pocsolyában felserken újból lélegzetében humusszá nemesedik a szik s leomlik sercegve a por bálványa tavaszodik gyógyító eszmék fuvallatában sejtépítő szándékbán nyomában fű harsan kísérik szelid szarvasok s könnyedén félretolja a horizont csend-kulisszáit itt ahol legmélyebbek Európa árkai hörög a víznyelő rácsa nyeli a ganajlevet megállók csatakosan didergem a fagy korbácsára várva makadám-sárfolyó latyak-ország ez az otthonom mégis •A megyei tanács felszabadulási pályázatán IH. dijat nyert vers. ¥Tgy általában, fura az emberi természet, nem igaz? Következésképpen sokfajták és nemkülönben furák a juhászféle emberek természetei is. Ámde az már mégis csak sok, amit Bagó-Juhász és Bürbajusz Bódog műveltek egymás ellenében a divatos vetélkedések okából. Bagó-Juhász a Háromlevelű Lóhere birkáit kezelte, Bürbajusz Bódog a Virágzó Gyümölcsösét. Egymás mellett díszlett eme nagyhírű két közös. Mindenben versengtek egymással, nem csoda, ha a bir- kásaik se nyugodtak. Amikor Bagó-Juhász robogót vett magának, Bürbajusz Bódog egy 350 köbcentis Jawával licitált rá. Bagó-Juhász kiszúrt magának egy Trabantot. Erre aztán Bürbajusz Bódog egy jóképű Opel Kapitannai szándékozott replikázni. Eddig ez nem rendhagyó eset. Ott kezdődött a táj, amire Bagó-Juhász elszánta magát. Vett egy dupla adag patkánymérget, ösz- szekeverte eírt egy kilónyi friss birkahússal: a „Jed- ző úr”-at akarta megé- tetni vele. „Jedző úr” Bürbajusz Bódog kirafinált puli kutyája volt. Tapasztalt pusztai diplomata, minden hájjal megkent négylábú birkacsősz. A gondjaira bízott állatok kitűnően engedelmeskedtek neki, elstrabancolásról szó sem lehetett, ha a „Jedző úr’’ nem aludt. Márpedig sohasem aludt. Birkái éber állapotában legalábbis nem. IIát ennek a .,Jedző úr”-nak akadt néhány olyan tulajdonsága, amit Bagó-Juhász gyomra semmiképpen nem vett be: például teljes odaadással védelmezte a társadalmi tulajdont, főként akkor, ha ez — mármint a társadalmi tulajdon — a Virágzó Gyümölcsös leltárában szerepelt. Szóval: ha egy gyönyörűen fejlett tenyészbdrka belevaló puli életére pályázott volna. Tehát úgy intézte, hogy merő véletlenségből Bürbajusz Bódog legszebb birkája megintcsak áttéáttévedt valamiképpen Bagó-Juhász ártatlanjai közé, a „Jedző úr” éjszakának idején fölkerekedett. faintérosan odasom- polygott ama gyülekezethez és gyöngéden visszaterelte az eltévedt jámbort eredeti lakóhelyére. A .,Jedző úr’’ eme akciói mindig kiválóan sikerültek, pedig „Julcsa”, a Bagó-Juhász pulija amúgy igen éber hölgypuli hírében állott, s nem igen szokta némán eltűrni az idegen pulik arrafelé jár- kálását. A „Jedző úr”-ét mégis eltűrte, mert ez a gavallér aztán értette, miként kell a pulihölgyeknek a szépet tenni. 1/égtére is, nem le- ” hét pontosan tudni, ellensége volt-e Bagó-Juhász a társadalmi tulajdon védelmezőinek vagy sem. de a „Jedző úr”-ra megneheztelt. Ezért határozott oly kegyetlenül. Ez pedig olyasvalami, amit józan ésszel bajos megérteni. Mert az, hogy két juhász agyonveri egymást, sohasem számított a régi időkben különleges eseménynek. Versengtek, győzött az erősebb, amelyik nagyobbakat tudott a másiknak odasózni. Arra azonban soha, semmiféle időkben nem akadt példa, hogy egy vérbeli juhász egy vedjen hozzá. Setét éjszaka volt, csillagtalan, párás. A birkák gyanútlanul kérődztek a settenkedő tragédia árnyékában. „Julcsa” felkapta ugyan a fejét, amikor Bagó-Juhász működni kezdett a patkányméreggel meg a vagdalt birkahússal. Figyelmesen végignézte a műveletet, odaszagolt a csemegéhez, de amikor Bagó-Juhász azt mondta neki: „ettől meggebedsz, ha falsz belőle” — megértette a stiklit. Leheveredett a gyöpre, a saját combját használta matracnak, s tűnődött. Eközben Bagó-Juhász a megfelelő helyre kitette a halálos lakomát a „Jedző úr” számára, s mint akinek semmi sem háborgatja a lelkiismeretét, álomra hajtotta a fejét. Amilyen nagy szívbéli nyugalommal feküdt, olyannal kelt. Már jó előre kifundálta, miképpen vigasztalja majd ádáz riválisát, Bürbajusz Bódogot a „Jedző úr” szomorú kimúlása okán. Fölébred, szétnéz és lám; — a vendégbirka nincs sehol, a „Jedző úr” teteme nincs sehol, de még a halálos lakoma sincs sehol. Ellenben „Julcsa” boldogon nézelődik amarra átalfe- le, Bürbajusz Bódog tanyája felé, ahol a „Jedző úr” éppen illemtudásna oktatott egy önfejű kost. Ilagó-Juhász leült. Mindig ezt tette amikor meglepődött. Rágyújtott remek Old River pipájára, amelybe illatos Feinschnitt keveréket tömött — és vakaródzott egy sort. De mert észbeli képességeit mégsem a birkáitól örökölte, hovatovább rájött a rejtélyre. Pontosan arra. aminek történnie kellett. „Julcsa” elásta a mérgezett örömvacsorát, mielőtt a „Jedző úr” általjött volna az eltévedt birkáért. Kellőképpen örvendeztek egymásnak, enyelegtek valamicskét, s aztán — lám, mennyire terjed a társadalmi tulajdon tisztelete — „Julcsa” egy darabon segített a „Jedző úr”-nak a véletlenül elkóborolt négylábú gyapjas jámbort Bürbajusz nyájába visszaterelni. Miért mutatkozott „Julcsa” olyannyira előzékenynek? A „Jedző úr” talán női természetét babon ázta meg? Ebben lehet valami, mert hiszen, semmi sem lehetetlen, mert minden lehetséges. Mégis, azt rebesgették, minthogy „Julcsa” és a „Jedző úr” már „tudott” volna a két közös tervezett egyesüléséről. Akkor pedig a két nyáj sem marad külön. Ez esetben viszont a „Julcsa” meg a „Jedző úr” együtt folytatják majd a felügyeletet a gyapjas négylábúak felett. síkosok a pulik. Né- ha még a gazdájuknál is okosabbak ... , Földes Mihály Jegyzet Mindig MUTATÓS, nagy alakú meghívót hozott a posta. A címlapon Goór Imre grafikája. S belül: 1970. május 25-én, hétfőn este 7 órakor a városi művelődési központ Komszomol téri színháztermében Tavaszi zsongás címmel zenés irodalmi gálaestet rendezünk. A műsorban vagy harminc különféle szám. Aki a népszerű Sinding-műből, a címadó Tavaszi zsongásból arra következtetne, hogy ez a gálaest afféle áldozati műsor a könnyű műfaj oltárán, téved. Az irodalmi részben Homérosztól Shakespearen, Goethén, Puskinon át Szabó Lőrincig és Illyés Gyuláig terjed a szerzők névsora. A zenei programban a többi között Vivaldi, Mozart, Schumann és Bartók neve szerepel. Tarka füzér ez a gondosan válogatott összeállítás a tavaszról, szerelemről, természet ébredéséről, ifjúságról. Tarka, illatos csokor a szép élvezőinek; fiataloknak, akik ismerkednek már a világirodalom és a zeneköltészet nagyjaival, s idősebbeknek is, akik talán valamennyi felsorolt művel találkoztak, de most újra, így egybegyűjtve, szívesen elgyönyörködnek bennük újra. Ám nem is a műsort akarom én méltatni. Hanem a kezdeményezést. Azt, hogy a város kulturális élete ismét új színnel gyarapodott. Valami újat próbálnak megint Kecskeméten. A Tavaszi zsongás ugyanis — amint a műsor hátlapjáról megtudom — egy sorozat első száma. Június 22-én Tücsökzene címmel nyári műsort rendeznek, októberben Kosztolányi Őszi koncert, decemberben pedig Radnóti Téli napsütés című verse lesz a címadó. RÉSZINT a városi művelődési központé az érdem, mert vállalta, hogy gazdája lesz ennek a sorozatnak. Részint pedig Udvaros Béláé, aki összeállította, rendezte és konferálja a gálaestet. Immár több mint egy évtizede ő indította el Kecskeméten az azóta országszerte ismert és tucatnyi városban évente megismételt, kedvelt drámaesteket. A városi művelődési központ, a Szakszervezetek Megyei Tanácsa és a megyei könyvtár hol váltakozva, hol együttes erővel gondozta, támogatta ezt a sorozatot. A drámaesteknek nagy részük volt abban, hogy az idén már — ha az eredeti szándékhoz képest késve is — lesz klubszínház, lesz második színháza Kecskemétnek. S most újabb és másfajta kezdeményezés tanúi lehetünk hétfőn este a Komszomol téri színpadon. Ezt a gálaestet talán csak azért határozta el a művelődési központ vezetősége, mert érzékeli, ismeri az igényeket, s adni akar valamit a közönségnek addig is, míg megnyílik a klubszínház. Lehet, hogy enélkül is felötlött volna az elgondolás. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy a népművelés kilépett a jelek szerint a megszokott formák ismételgetéséből, a rutinmunkából. ÜJ MUNKASTÍLUS honosodott meg, amelynek lényeges vonása a törekvés a jobbra, a helyileg legalkalmasabb formák kutatása, az igények figyelemmel kísérése és az érzékenység az új iránt. —r —ó
