Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
4. oldal 1970. április 4. szombat Értünk harcolt I ván Nikitovics Kuz- ■ nyecov őrnagy, a hazánkban ideiglenesen állomásozó egyik szovjet alakulat politikai munkása, sokáig tűnődött szótlanul, amikor a háborúról, a magyarországi harcokról — amelynek ő is részese volt —, kérdeztem. Huszonöt év meglehetősen hosszú idő, s nehéz visszaemlékezni az akkor lényegtelennek tűnő, de ma történelmi dokumentumnak számító eseményekre, amelyek itt játszódtak le a megyénkben, hazánkban. Kuznyecov őrnagy azonban nemcsak saját tapasztalataiból, de tanulmányaiból is jól ismeri felszabadulásunk történetét, hiszen ebből is vizsgázott az egyetemen ... — Tizenhét éves múltam, amikor 1943. január 9-én megkaptam a behívóparancsot. A Mari Autonom Szovjet Köztársaság fővárosától, Joskar-Olatól alig 40 kilométerre levő Zsurav- li község kolhozában dolgoztam. Akkor még nem gondoltam, hogy nyelvrokonaink, a magyar nép szabadságáért fogok harcolni, s éppen itt, a főváros alatt sebesülök meg... No, de ez később történt. Joskar-Ola után, ami mari nyelven vörös várost jelent, Kazányban tiszthelyettesi, majd Tulában tisztiiskolára kerültem. Másfél évvel később 1944. szeptemberében kaptam a parancsot, hogy vonuljak be Magyarország felszabadulásáért harcoló 46. hadsereg 99. lövészhadosztályának egyik századába, ahol géppuskás szakaszparancsnok lettem... A z akkor 19 éves al- hadnagy nehezen jegyezte meg a furcsa, de mégis ismerős csengésű városneveket. — Kecskemét alatt még dúlt a harc, amikor három géppuska parancsnoka lettem. A mi ezredünk tartalékban volt, így nem vettem részt a város felszabadításában. Később a hadosztály azt a feladatot kapta, hogy Szabadszállás— Szalkszentmárton—Dömsöd érintésével keljen át a soroksári Duna-ágon, vesse meg a lábát a Csepel-szi- geten, s a Dunán áthatolva zárja be délről a Budapest köré vont gyűrűt. Az első harci bevetés- re 1944. november 21—23-a között került sor. A soroksári Duna-ágon való átkelést biztosították géppuskáikkal, s néhány nappal később már a Cse- pel-szigeten harcoltak egy német lovashadosztály ellen. Rendkívül nagy veszteségek árán sikerült elő- rejutniok. Egy hétig tartott a véres csata. — Nagyon jól emlékszem december 4-ére. Este volt, amikor parancsot kaptunk, hogy két zászlóaljjal csónakokon, ladikokon keljünk át a jégtáblák borította Dunán, s Ercsitől északra foglaljunk el hídfőállást. A tüzérség egész nap a túlsó partot lőtte. Szerencsésen értünk át a nagy folyón, berendezkedtünk védelemre. Másnap hajnalban a 8. német tankhadosztály, gyalogsággal együtt támadást indított a mi két zászlóaljunk ellen, öt napig álltuk a meg-megújuló rohamokat. Nappal egy pillanatra sem szünetelt a harc, s éjszaka az élelmiszer-, lőszerutánpótlásról kellett gondoskodni, segíteni a nehéz fegyverek, lövegek átszállítását. A géppuskás szakasz egy keskenyvágányú iparvasút töltése mögött volt tüzelőállásban. December 9-én délelőtt kisütött a nap, a fasiszta harckocsik újabb támadást indítottak. A gránátok a géppuskák mellett szaggatták fel a föld fagyos kérgét. Lassan közeledtek a behemót tankok, páncéljuk mögött ott lapultak a fasiszták. Közel, egészen közel engedték őket, amikor Kuznyecov alhadnagy felemelte a kezét. A három Maxim géppuska felugatott. A tankok megtorpantak, viszonozták a tüzet. A két szélső géppuska elhallgatott. Kuznyecov alhadnagy mellett fekvő katona egy szilánktól megsebesült. — Láttam, hogy vérzik az irányzó, de a fájdalomtól eltorzult arcú katona megmarkolta a géppuska fogantyúját és ismét lőni kezdett. Nem tudtam mi történt a másik géppuskával, ezért futni kezdtem feléjük. Néhány métert tehettem meg, amikor megroggyant a lábam, összerogytam, átlőtték a combomat. Nehezen kúszva — nem tudtam lábaimat mozgatni — a közelben levő lö- vegállásba másztam ... A súlyosan sebesült Kuznyecov alhadnagyot csak este vitték a kötözőhelyre, s néhány hónap múlva Temesváron a kórházban vette át a Vörös Csillag Érdemrendet Magyarország felszabadításában szerzett érdemeiért. — A háború után tanultam, elvégeztem a pedagógiai főiskola történelem szakát. Néhány éve ismét Magyarországon vagyok, barátok, elvtársak között. Sokat tanulmányoztam Magyarország történetét, s ezért van összehasonlítási alapom. C gy ember életében “ c 25 év nagyon sok idő, egy ország történetében csupán egy pillanat. A magyar nép történelmének ez a negyedszázada azonban fényesen ragyog, hiszen olyan tetteket valósított meg, amelyre egy ezredév óta nem volt példa... Gémes Gábor Ahol véget értek a 1945 tavaszán a Szovjetunó Vörös Hadserege feltartóztathatatlanul nyomult egyre tovább nyugati irányba. Vas megye tíz napig volt hadszíntér. Itt voltak a dunántúli hadműveletek utolsó napjai, amelyek befejeztével felszabadult az ország. Közel az osztrák határhoz van az a kis falu: Nemesmedves, ahol hazánk földjén utolsót dördültek a fegyverek. Ennek a kies vidéknek domborzati viszonyai alkalmasak voltak az utóvédharcokra. Ezekre március utolsó és április első napjaiban került sor. Először Csákánydoroszlónál, majd Vasszentmihálynáí próbáltak a németek ellenállni, s minthogy nem sikerült, néhány napra Ne- mesmedvesnél állt meg a front. A krónika ezt így jegyezte fel: „Április 3-án este hét óra felé egy szovjet járőr megközelítette Nemesmed- vest. A harc az 'esti órákban kezdődött, amelynek áldozatául esett a kis községnek több mint fele, mert a visszavonuló németek felgyújtották.” A ma is élők emlékezetében még elevenek azok a nevezetes napok. íme két nemesmedvesi ember véleménye. ünger Gyula: „Házunkkal szemben az úgynevecsaták... zett Savanyúhegyen, amelyet szőlő és gyümölcsös borított, voltak a harcállások. A szovjet katonák a mélyedéseken! keresztül közelítették meg a falut.” Tomasics Rudolf: „Április 4-én kiszorították a szovjet csapatok a németeket Nemesmedvesről. Amikor előjöttem a rejtekhelyről (mások is megerősítették, hogy elsőnek ő merészkedett elő) a községben már csak szovjet katonai alakulatokkal találkoztam. Nyugalom volt, amelyből arra következtettem, hogy számunkra véget ért a háború.” Tomasics bácsi elmeséli, hogy hirtelen támadt örömét és felszabadultságát közölni akarta az elrejtőzött lakosokkal is. A közelben levő haranglábhoz szaladt, s a harang szavával adta tudtára a község lakosainak — s amit akkor még nem tudott —, az egész országnak, hogy hazánk felszabadult. — Azért harangoztam — mondja 25 év után Tomasics bácsi —, hogy most már jöjjenek elő az emberek, mert minden rendben van... A falu tehát felszabadult és véget értek a csaták. Itt, a magyar földön utoljára folyt hadműveletek színhelyén, 1949. május 29-én felszabadulási emlékművet avattak. A kis emlékmű építését Czinkóczi Pál határrendőr tizedes kezdeményezésére a falu és a szentgotthárdi üzemi munkásság emelte. Azóta is a határőrök gondozzák az emlékművet, s ők őrzik azt a nemzeti színű zászlót is, amelyet 1949 májusában, az avató ünnepségen, ezen az emlékművön lengetett a szél. A falu lakosságával együtt a határőrök is ott vannak minden év április 4-én, s a nagy történelmi dátumra emlékeznek. M. L Mint százezrek, e hazában — Csak a szívem, a motor, az ne rosszalkodna! Harmadik éve már, hogy nem bírom a rendszeres munkát a határban. Sajnos, nem tudom teljesíteni az alapszabályunkban előírt munkanapokat, így az ezzel járó előnyök sem vonatkoznak rám. De ' már alig várom, hogy javuljon az idő, és mehessek a sza- mócásba. Az asszonyok közé. Figyelem, hallgatom őt, s kezdem igazán érteni a községben és a tsz-ben róla hallott véleményeket: „Aranyos, nagyon aranyos asz- szony az. Ritkaság, amilyen kedves, jószívű.. Az asztalon nyitott fedéllel piros doboz. Benne magas kitüntetés: a Munka Érdemrend ezüst fokozata. A nőmozgalomban végzett negyedszázados munkáért. Rá-rápillant és keresetlen szavakba formálódva, önvallomássze- rűen törnek elő gondolatai. — Ha van érdemem, az a férjemé is. És viszont. Egymás nélkül? Mi csak együtt tudunk dolgozni! Ha közösségi ügy szólít, azt mondja; Menned kell anyukám? Menjél c - 1 intézd. Ha ő érk—, iiaza gondterhelten, én óvom. Mondom a gyerekeknek is: Kíméljétek édesapátokat, S ha dolga van, mennie kell, otthon pótolom én. Huszonöt éve így. Talán, mert annyira közös a sorsunk .., Az élet érdekességei. Kovács István, az izsáki Kossuth Tsz elnöke és felesége, lánynevén Kovács Katalin, egy hónapban egy napon, ugyanabban az évben születtek, együtt jártak iskolába. Életútjuk a családalapításban is hasonlóan alakult: Korai özvegység, szerencsétlen házasság. És az újbóli találkozás, összeházasodásuk otthon, Izsákon, 1945-ben. — A felszabadulás Pesten ért, ahol egy ideig gyári munkás voltam. Azelőtt soha nem tudtam, mi a politika. A bérházban, ahol rokonaimnál laktam, a kommunista párt szervezői agitáltak. Olyan meggyőzően mondták, hogy minden becsületes dolgozónak a pártban a helye, hogy egy percig sem haboztam. Hittem és beléptem. Csakugyan. Ezrek és tízezrek kezdtük így az újjászülető hazában. A szinte sztönös hit, az igazán emberi élet kibontakozásában, abban, amit csak a kipróbált, képzett kommunisták tudtak megfogalmazni akkoriban, fellobbantva bennünk az akadályokat nem ismerő tettrekészséget, az erőt hatványozó lelkesedést — feledkeztem egy pillanatra Kovácsné Szavai nyomán ébredt gondolataimba. Alighanem emiatt fogtam fel nehezen a közben elhangzott mondatát; „Nem vártam a kitüntetést, jólesett és fájdalmasan is érintett.. — Annyi minden felelevenedett bennem. Negyvenöt Szajorban laktunk kint. A községben akkor Szabó János volt a vezető. Olyan, mint ma a tanácselnök. Ö és a felesége vitte akkor a népet. Szabóné jött ki hozzám is, hogy össze kellene toborozni az asszonyokat. Megalakítottuk az MNDSZ- esoportot. Dolgoztunk. Igyekeztünk segíteni, örömöt okozni. Lelkesedtünk és lelkesítettünk. Pedig . .. Volt olyan politikánk is, hogy a tsz-ek azt termeltek, amit diktáltak nekik. A miénk 1950-ben alakult. Volt még gyapotunk is. A gyallai, jó fekete földön. Meggémberedett kezekkel, a hó tetejéről szedtük le a puha, fehér termést. S a pár percnyi lehangoltságot ismét a szép élmények sorolása váltja feL — Átmenetileg laktunk Kerekegyházán is, ahol párttitkár volt a férjem. Elmehettem volna én pénztárosnak is valahová, de csak ott érzem jól magam, ahonnan kikerültem. Hallottam, hogy a November 7. Tsz-ben nincs nagy egyetértés. Mégis oda vonzódtam, a paraszti munkához. Mondtam is a páromnak: oda megyek, belépek tagnak. S olyan jó volt közreműködni az ellentétek elsimításában, vagy az asz- szonyokkal együtt dolgozni a határban. Mégis váratlanul ért, amikor egyszercsak megválasztottak elnöknek. Soha nem felejtem el: volt egy nagy búzatáblánk. Aratás. Éjjel nyugtalanul aludtam, s mikor felébredtem, látom, hogy borzasztó nagy a borulás. Jaj, a kenyerünk! — hasított belém. Összekaptam magam és felzörgettem tagságunkat. Talán csak percekbe telt, és kint voltunk, hordtuk össze a búzánkat. Ez az emlék mindig felmelegít. Két évig voltam elnök, aztán anyánk — anyósom — sorsa hozott haza ismét bennünket Izsákra. Az érdemrendre pillant, s újabb emlék tör elő. — Benne van ebben a kitüntetésben a szülői munkaközösségben 16 év óta végzett munkám. Sokféle feladat megoldása. Azt hiszem, jó szervező vagyok. Sohá nem írtam meghívókat. Ha cselekvésre volt szükség, pár szóval vázoltam; Erzsikém, Marikám, Katikám erről és erről van szó. És adták tovább, láncszerűen. Írott meghívóval még oda sem ért volna a postás, amikor már cselekedtek is asszonyaink. Akadtak persze, népszerűtlen feladataink is, a köl- csönjegyzés. * különböző gyűjtések. De hittünk ezek szükségességében is, pedig sokszor megalázást, gorombaságot is elviseltünk emiatt. S ez a hit éltetett bennünket. Csend támad. Kovács Istvánne lehajtja a fejét. Oldom a hallgatást; — A férje kilenc éve a Kossuth Tsz elnöke. Ugyanabban a gazdaságban nem nehéz az elnök feleségének a dolga? — Egy vagyok a tsz asz- szonyai közül. Szeretem őket és érzem, hogy ez kölcsönös. Jő velük együtt. Dolgozni, örülni, és az olykori bánat is könnyebb. Tsz-elnök feleségének lenni annyiban nehéz, ameny- nyiben manapság az elnök dolga sem könnyű. Ma nemcsak termel, hanem értékesít is a tsz. Ez pedig sok gonddal jár... Kérdést formálok, de Kovácsné szól ismét, a párt- bizottság egyik üléséről tesz említést. Tagja ugyanis a járási pártbizottságnak. a közügyekről beszélgetünk. — Nagyon nehéz, verejtéket szipolyozó munka a paraszti — mondja tapasztalatból. — És a nyugdíjazásig annak a tsz-tag férfinek 65, az asszonynak 60 éves koráig kell küszködnie. Sokan nem érik meg. Pedig olyan szorgosak, úgy iparkodnak, bíznak a párt szavában. Csak már futná ennek a gondnak a megoldására államunk erejéből! • Munka Érdemrend a negyed század alatti önzetlen tettekért. Tettekért, melyek véghezvitele közben bölcsességgel, érzelem- gazdagsággal telítődött, újjászületett maga az ember. A hajdani szegényparaszti családból kikerült Kovács Katalin éppúgy, mint élete párja és százezrek e hazában. Perny Irén
