Petőfi Népe, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-22 / 69. szám
fi mikor megkérdezem, mll3«en messze van a munkahelye, így válaszol: — Másfél órára csak: Majdnem a telepig visz a busz. Nagyszerű ez barátom! Felülök a Rákóczi úton, átszállók Kőbánya végén, átmegyek a temetőn, s már ott is vagyok! Nagy, magas ember ez a Béla. S most hirtelen úgy éreztem, hogy először nézek igazán az arcába. Régen azt hittem, hogy olyan cigányprímás derű és megelégedettség az, ami átsüt az arcán. De ahogy idáig juKöszöntjük a 75 éves Illés Bélát B oriskát temettük. Bocinak hívta mindenki kicsisége és szelídsége miatt. Alig üthette meg a 150 centimétert és egy közepes nagyságú férfi kinyújtott karja alatt elsétálhatott volna. Alakra gömbölyded, arca kerek, szeplős és édesen jóságos tekintetű volt. S mindehhez komoly foglalkozás tartozott: orvosi. Az ember mindig csodálkozott, hogy egy ilyen parányi asszony mindent oly hibátlanul intéz, mint egy magasra nőtt. S nemcsak hibátlanul, de szívvel is. S ez az orvosi pályánál elég ritka. M?rt ugyan hová is jutnának az orvosok, ha együtt íLviivednének minden hozzájuk forduló szenvedővel? Utolsó kívánsága az volt, hogy égessék el, s régi héber dalokkal búcsúztassák. De mivel a zsidó egyház- község hamvasztás esetén nem vállalja a halott búcsúztatását, a család egy pesti református lelkészt kért meg, hogy parentálja el a halottat. Mire a ravatalokhoz ér- nQVnríth Aurél* tem, már tömötten álltak a koporsó körül, s így kiszorultam a fedett előtérre. Itt is álldogáltak néhányan, így két kandeláber is, a bejárat két oldalán. Magas lánggal égtek, sőt lobogtak, mert a kora tavaszi szellő megadta a lángnyelveknek azokat a jellegzetessen kígyózó vonulatokat, melyekkel a rajzolók mindenkor szívesen ábrázolják őket. Sőt a szél ereje egy-egy lángnyalábot el-elszakított a fészkétől, s ezek egy pillanatra magukra maradva vándoroltak a szélkénysze- rítette irányba, amíg el nem enyésztek. E fényjáték, ezek a kifogyhatatlan lángkombinációk, alakzatok nagyon lekötöttek. Egy-egy széllökésnél még valami meleg is áramlott felőlük fedetlen fejemre. Béla állt közvetlen mellettem, ő is dicsérte ezt a fölülről jött áldást. Hűvös volt. Béla egyébként régi felvidéki ismerős, sőt szegről- végről rokon. A háború után áttelepítették Szlovákiából, mert magyar érzelmű volt, s azóta Pesten próbál megkapaszkodni. Hány éves lehet? Hatvannégy-hat- vanöt? Mély ráncok ülnek az arcán, csak sötét szemei tanúskodnak töretlen erőről. Ha jól emlékszem egy ideig városbírája volt egy felvidéki magyar városnak, de még az özönvíz előtt, s ezt is csak írói tradícióból említem, hogy a múltjából is mondjak valamit. — Hogy vagy Béla? — kérdeztem, súgva inkább, mint szólva. — Nagyon jóL A válaszra kissé fölneszeltem, mert mintha azt hallottam volna, hogy nemrégiben súlyos betegen feküdt. De nem faggattam, már csak azért sem, mert a lelkész haladt ellnellettünk, rovátkolt és széltől felpuffasztott fekete köpenyében. Gondoltam, hogy most már elkezdődik a szertartás. Vártam is egy ideig erre, de nem hallatszott ki semmi a ravatalozóból. jl#ég megemlíteném Béláról, hogy az áttelepülés után eleinte kordélyos szeretett volna lenni. Vett is egy fogatot és elkezdte a sóder fuvarozását az építkezésekhez. De csakhamar államosították e szakmát és így új pályát választott: csapos lett. Nehéz sora lehet Bélának... akkoriban sokat gondoltam rá, mert nyomasztó emlékeim voltak e foglalkozásról, a tömött, füstös kocsmákról, részegekről és a rossz lámpák alatt arcuk verejtékét ingük vállába törlő csaposlegényekről. Dehát nem igen találkoztunk, s így fölszívódott az együttérzés bennem. — Meddig voltál csapos, Béla? — súgtam feléje fordultán. — Tíz évig. Hallhatóan fölszlsszentem; — Tíz év! S hogy bírtad ezt a nehéz munkát? — Remekül! Hej! Most is ott volnék, ha az orvos engedné. Visszérgyulladásom volt ugyanis, s ennek nem jó az álló foglalkozás. Csak annyit mondhatok, hogy nagyszerűen éreztem ott magamat! — Közelhajolt a fülemhez, s úgy súgta: — Mennyi kedves embert ismertem meg ott! Kiderült, hogy egy bizonyos szélirány kellett ahhoz, hogy megtudjunk valamit, mi folyik a ravatalozóban. A lelkész hangja szivárgott át éppen: „...mert tudjuk, hogy e mi földi sátorházunk elbomlott, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben. Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkra. Ha ugyan felöltözötten is mezítelennek nem találtatunk. Mert, akik e sátorban vagyunk, sóhajtozunk megterheltetvén, mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy ami halandó, elnyelje azt az élet. Azért mivelhogy mindenkor bízunk és tudjuk, hogy e testben lakván távol vagyunk az Úrtól. Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz.” A szélirány változott. Csend lett. Kérdeztem: —- Hol dolgozol most? Elmondta. Súgva, s kicsit összefüggéstelenül, de any nyi kiderült, hogy valami bányaellátó vállalatnál van ahol kocsikat igazít, mármint, hogy melyik hová men jen. — Te! — mondja — ez olyan jó munka! Nem i tudod elképzelni! Elmondhatom, hogy rátaláltam. Az ; sok ejcnX-er! Jön-megy mindenki körülöttem. Az a sok kocsi. Mennek a bányákhoz. Tudod, mi látjuk el a bányákat mindenféle felszereléssel. Nagyon érdekes dolog. Élet van körülöttem! tottunk a beszédben, elálltam az osztályozástól s egyre kíváncsibb lettem. A lelkész hangja a szelek szárnyán újra hozzánk érkezett: — Mi mindent nem próbál az ész, hogy az élet isteni oldalát saját határai közé hozza le, hogy nyelvet, fogalmakat teremtsen a meghatározhatatlan, az ismert fogalmak fölötti világ érzékeltetésére. Igen, de az ész ma már akkor is áthatolhatatlan fal elé kerül, ha földi rendszerével földi jelenségeket akar megmagyarázni. Hogy tudna hát Isten országáról számot adni?! Csend. Ismét Béla kezdi: — Ez nem úgy van ám, mint annyi más vállalatnál! Itt remek emberek vannak! De mennyi! Hidd el, ha mondom: nem tudnak hová tenni. A sofőrök, ahogy indulnak, kérik; Béla bácsi, ne hozzak egy kiló húst Tatáról? Béla bácsi, mit üzen Pestre, nincs valami elintéznivalója? Én, tudod, szeretem, ha körülöttem jó a hang. Én aztán igazán tudom, hogy az emberek jók! Mert nem egytől vettem mértéket. — Szszszszszsz... Csend! — súgtam. A lelkész hangja hallatszott : — Néma, de meg nem szűnő beszéd az, amit az ész a lélekkel folytat. Amióta a világ világ, tart az a párbeszéd. A hallható beszéd kincse a hallhatatla- né, a léleké. Ki fél a haláltól, miért kellenne félni tőle annak aki a maga halhatatlan énjét érzékelni képes? Aki fel tudja fogni annak sugallatát, ami nem mindig egyezik, sőt ritkán egyezik a halandó test kívánságával. És éppen nem az-e a legnagyobb bizonyítéka a halhatalan léleknek, hogy független a halandó testtől? Lelkiismeret — mondjuk. Igen, amit a lelkiismeret teremtett a földön, az az Isten országa köveiből épült. Az, hogy van lelkiismeret, nemcsak az Istent bizonyítja, hanem halhatatlanságunkat is. A szélirány újra változott, Béla folytatta: — De áttelepül ám a vállalat! — Hová? — Bicskére. — S mi lesz veled? — Megyek velük. — S itt kabátom ujját megfogva közelebb hajolt hozzám és a teljes derű állapotában mondta: — Minden órában megy a Keletiről vonat! Minden órában! Ne hidd, hogy túlzók! — Nem lesz ez terhes? Béla felhúzta szemöldökét, mintha lehetetlen kérdeztem volna: — Terhes? Mért lenne terhes, ha emberekkel utazom együtt! Figyelsz? Minél több, annál jobb! Mennyi jó dolgot hall az ember a Vonaton. Mit gondolsz! Terhes? H.... a legnagyobb esemény az ilyen út! Meg aztán a vonat egyenesen az üzem előtt áll meg. Vagy ha nem ott, akkor egész közel. S mondd, mit számít az... — s itt mintha egy számítási műveletbe kezdett volna: ujjaival sorrendbe szedte a tételeket — reggel ötkor elindulok a Dohány utcából... kimegyek a Rákóczi útra... felülök a villamosra.,. Még egy mondat érkezett a lelkész felől: — Mert tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom fölött megáll. — Óriási — akarta Béla folytatni, de megszorítottam a karját, mert azt hittem, hogy a lelkész beszédének folytatása lesz. Volt is, de oly gyengén hallatszott, hogy nem tudtam megérteni. "Ef őzben Bélára sandítottam. Csodáltam őt. Évtize- dek óta ismerem, de törhetetlen életerejét és elpusztíthatatlan bizakodását csak ma láttam meg. Mint rajtnál az olimpián a futónak, áradásban van a szíve. Ez semlegesíti az ilyen emberben azt a képességet, hogy mérhesse a munka súlyát, hogy túlértékelje az örömöt, hogy ügyet vessen a fájdalomra és hogy a halált természetellenesnek tartsa. Talán bizony még odáig is elmerészkedhetünk a feltevésben, hogy számukra természetes az, amiről a lelkész beszélt, hogy nincs halál. Nem a sugallt hittételek folytán érzik így, hanem szívük áradása egybe láttatja velük a világot — az élet és halál világát. A mai magyar irodalomnak három „bácsi”-ja van. Pali bácsi — Szabó Pál, Péter bácsi — Veres Péter és Béla bácsi vagyis Illés Béla. Illés Béla mindjárt bácsiként kezdte. Pedig regényhöseihez méltó romantikus körülmények között: kezében fegyverrel és kenyérrel tért vissza 1945 szabadságot hozó telén Budapestre. Ez a katonalegendába illő bevonulása mindjárt a „nagy öreg” státusát és dicsfényét adta meg a férfikora delén járó írónak. Alighanem a hazatérés körülményei is tették, hogy őrnagyi, majd alezredesi váll-lapja sokak szemében eltakarták fontosabb rangjelzését — azt, hogy az irodalom generálisa. Illés őrnagy mögött akkor már nemzetközi sikerekben gazdag írói pálya volt. Az Aranyliba című elbeszélése a Le Monde-ban jelent meg annak idején, s a betűvetés nem kisebb mestere nyilatkozott róla elragadtatással, mint Romain Rolland. Könyve jelenik meg Spartacus életéről, Ég a Tisza címmel nagy regénye lát napvilágot 1929-ben a magyarországi proletárforradalomról, később pedig megírja a Kárpáti rapszódiát, a XX. század magyar regényirodalmának egyik legnagyobb hatású darabját. írói sarzsijáról vall, hogy a fiatal szovjetország író- szövetsége titkárául választotta, majd ő töltötte be tizenegy éven át a proletár írók világszervezetének főtitkári tisztét. Az ötvenéves Illés Béla tért vissza Magyarországra 1945-ben, s rögtön odaállt, ahol a legnehezebb munka várt a szocialista irodalom úttörőire. Anekdótázott nábobi gazdagságú életanyagából — s megírta a Honfoglalást. Pipafüstje, akár M.ikszáthé, a kedély, és a csöndes emberség derűjével lengte be joviális alakját — közben lapot szerkesztett, a művészeti közélet egyik vezetője volt, s pártfogója csapatnyi fiatal írónak. Most hetvenöt éves. Nagy utat tett meg; jelentős művet alkotott; nem keveset szenvedett. Kommunista író, aki élete legfőbb céljának a nehéz sorsúak, a dolgos életűek szolgálását tekintette. E jeles születésnapján érezze azok szeretetét és ragaszkodását, akiknek — a költő Zrínyi szavával szólva — egész életét dedikálta. (B) KÉPES GÉZA: Micsoda áram zuhog át rajtunk! Mint villanyvezeték összesodort két különnemű szára: lobogunk egybefonódva s kigyullad a lámpa: vágy és gyönyör — Soha csömör egy pillanatra sem Húsz éve már pillantásodra pendíti megfeszült idegem. Nélküled a föld mint távoli bolygó forog süketen, betegen Fény és sötét, páncél, mi véd: ez vagy, s a tiszta öröm mely átölel, nem enged el nem enged, bármi jön ., Goór Imre: Talicskák
