Petőfi Népe, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-15 / 63. szám
Néhány szó a Kassák-összesről Nagyon leegyszerűsítve hangzik, de így igaz: a költészet jelentősége nem a tömegben, hanem a faj- súlyt-^n rejlik Baudelaire egyetlen kötetével, a Romlás virágaival nyitott új korszakot. A kamasz-zseni Rimbaud életműve — amely hosszú évtizedeken át roncsolta a költészet konzervatív partjait — csak a szerző halála után állt össze nem túl terjedelmes kötetté. A példák tetszés szerint sorolhatók, s még hazai eredetűekkel is kiegészíthetők. Egy az utóbbiak közül: a a keveset, de annál mívesebben verselő Tóth Árpád sokkal mélyebb nyomot hagyott a századi magyar költészetünk gazdagragyogású vonulatában, mint sok az övénél négyszerte ötszörié nagyobb „sortömeget” produkáló költő. Mindez csak nyitó gondolatként kívánkozik Kassák Lajos pár hónapja megjelent kétkötetes költői életműve elé. Még a költő életében tudtuk, ismertük: versteremtő horizontja beláthatatlan, s még kevésbé bejárható. S most ime, elénk tárul ez a lenyűgöző, ízig- vérig századunkbeli panoráma. Már maga a 30 ezernyi verssor is zavarbaejtő; pedig ennek az osztályharcos szellemnek a költészet csak egyik csatatere volt a regényírás, a publicisztika, a képzőművészet és a direkt mozgalmi tevékenység mellett. Távolról, mint modern metropoliszok, irdatlan dzsun- gelnek látszik ez az életmű. S csak az utcáira lépve fedezzük fel: szigorú, mérnöki rend uralkodik itt; ezenkívül a sorok a holnapot nyitó gondolatok felé torkollanál!. Hol az avantgárd meredek, meghökkentő vonalvezetésű, folytonos kifulladással fenyegető lépcsőin, hol a fegyelmezettebb, de nem a dohos, inkább a napfényes-tágas metszésű, a klasszikus pompát is újjárendező sugárúton közelítünk a mindegyre közösségi jelentésű mondanivaló irányába. Néhol, mintegy pihentetőül, az idill lankás, oldottabb tereivé pélesednek az utak. ............ , És ennél a pontnál már nemcsak a teljesítmény menyisége és minőségi szintje a meghatározó, hanem egy egészen újfajta paraméterre: a szerkezetre kell felfigyelnünk. Kassák ugyanis ebben hozott legtöbb újat- a nyugati beoltás itt forrott rá legszervesebben a magyar költészet törzsökére. A hagyományos lírai pro- zódiát fellazítja és újra — értelmezi — a konstrukció mentén. Az addig rejtett, belső jelentéshordozók egyszerre nyitottá válnak, s teljesen új megvilágításba kerülnek. Minden párhuzam csalóka, de nagyjából Kassák is azt csinálta, mint Picasso a festészetben, mint Le Corbusier az építészetben, vagy mint Bartók a zenében. Vagyis röviden; világot teremtett. Meglehet, hogy e lírai kozmosz — természetéhez híven — gyarló, porladó anyagot is hordoz. De ezt a világot már nem hagyhatják— nem hagyják! — cserben önön törvényei; rendező energiája az életművön túlra, jóval messzibbre sugározza az emberi alkotás elpusztít- hatatlanságába vetett hitet. Szocialista-humanista mondhatnánk róla, de maga a költő tiltakozna leginkább a mégoly elismerő, de szükségképpen leszűkítő értelmű cimkézés ellen. A költő, akinek már nem kell attól tartania, hogy versei nyájával egyedül marad „a csillagtalan ég alatt”. Hatvani Dániel Kassák Lajos: Szép pillanatok Milyen árva gyerek sír bennem milyen madár fütyürész. Egy farönkön ülök és bámulom hogy a bársonyos ég tükörképével játszik a tó. Letépek egy cseresznyevirágot és elküldöm hozzád hogy emlékezz rám. Révész Napsugár: Dália Révész Napsugár grafikái Egy fiatal művész első önálló kiállítása. Voltaképpen nem nagy esemény. A Művészeti Alapnak csuk festőkből négyezer tagja van Magyarországon, nem beszélve még a szobrászokról, grafikusokról. Túltermelési válság? Ha a mennyiséget nézem: igen. Ha a hivatalosan elismert mai magyar képzőművészet átlagos színvonalát: nem. Mert miként az „írás" mondja: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak." Révész Napsugár érzésem szerint a választottak közé tartozik. 25 éves, pontosan annyi, mint ez a megújult, egész évben születésnapját ünneplő ország. Eddigi munkásságát tekintve mi sem áll távolabb tőle a „direkt politizálásnál”, de még ő is ünnepel. A maga tartózkodó, szigorú ítéletü, költői valóságlátása szerint. Ünnep — hirdeti egyik litográfiájának címe, s az is valóban: A Tatabányai Szénbányászati Tröszt Felsőgallai Szénosztályozó Üzemének épületét ábrázolja (rajta van a cégtábla is!), a maga roskatag valóságában, szilikózist lehető koromfelhőivel, jubileumot lengedező zászlóival. Körülbelül azt mondja, hogy megemlékezésünk nem teljes, minden örömteli pompája ellenére sem, ha csak egy pillanatra is elfeledkezünk arról, hogy életünknek nem minden része méltó a lobogókhoz. Türelmetlen. És türelmes. — Mint a virágok. „De hisz már ti ezt úgy sem értitek, pedig ti éltek tovább — Jajrózsa, Vízililiom, Nárcisz és Szarkaláb!" — zárja Juhász Ferenc mindmáig talán legmélyebb versét a sok mélységes közül, A Virágok hatalmát. Révész Napsugár egyik főtémája a virág, legszebb sorozata éppen az idézett vershez készült illusztráció-csokor. A növényi vegetáció magától értetődő erejét, a szirmok, levelek, rostok beszédét csodálja, olyanféle áhítattal, mint egy remete, akinek egész lényét átjárta az élet igézete, a természettel való azonosulás és a megfigyelésben tükröződő különbözés gyönyöre. De ki hallja a remete belső örömódáit? Vajon egy önmagával szemben a szélsőségekig igényes fiatal művész kiáltása messzebbre hallatszik? Virágnyelv: a problémák elkendőzését szokás ezen kifejezni. Virágének: a legmagasabb rendű lírai-zenei műfajok közé tartozik. Melyik a kettő közül Révész Napsugár virággrafikája? Szívesen mondanám, hogy virágének, mert annak érzem, de mindenesetre egyéni megismétlése annak a régi bölcsességnek, hogy a természet előbb-utöbb győzedelmeskedő lassú stratégiájánál bajaink orvoslására gyorsabbat nehezen tudunk találni. Mindezek után úgy tűnhet, hogy a művésznő fanyar kétkedő, aki ha igazi örömet akar kifejezni, jelképekhez fordul óhatatlanul. Nem igaz, nem egészen igaz. Nézzük meg derűt sugárzó bohócait, József Attila Betlehemi királyait megjelenítő illusztrációját (mindkettőt közölte lapunk) vagy a másik felszabadulási körajzot, a régi Magyarország széthullását köszöntő „Budapest 1945”-öt: valóság mindegyik, olyan mesterségbeli fel- készültséggel s egyúttal könnyedséggel megoldva, amely képes magával ragadni mindenkit, aki szereti az igazmondást. (Lehet egyáltalán mást szeretni ezen a világon?) Aztán mit is csinál még? Játszottam egy kicsit, miközben sétálgattam tárlatán. Negyvenkilenc litográfiáját, rézkarcát, linómetszetét és rajzát állította ki, azaz hétszerhetet, s az anyag téma, illetve műfaj szerint éppen hétféle csoportra osztható. Nincs hely részletezni, leegyszerűsítő a felsorolás: politika, szerelem, irodalmi illusztráció, virágok, cirkusz, szimbólumtáj, tanulmány. Nem számmisztika ez részéről, egy pillanatig sem töprenghetett, hogy tudatosan így szerkessze munkásságát. Egyszerűen arányérzék. Emberi harmóniarend. Révész Napsugár kiállítását gyermekkora, neveltetése városa, Tatabánya rendezte meg. Műveinek kilenctizedét a kecskeméti Művésztelepen, illetve a városi tanács kőnyomdájában készítette. Nem idegen tőle a gondolat, hogy véglegesen megyeszékhelyünkön telepedjen le. Sz. J. galmat színlelve diktálta be adatait. A felvételi irodán majdnem zavarba jött. Nem találta a pénzét. Végül a táska aljában akadt rá. — Nem is tudom, mennyi — nézett tanácstalanul az adminisztrátornőre. Az szótlanul elétolta a nyugtát. Kiszámolta a pénzt. Átvette a bizonylatot. — Ez legalább megmarad. Emléknek... — szólalt meg most az öreg adminisztrátornő. innét végighúzta a papír élén és táskájában kotorászva kiment. Megmutatták a szobáját. A szülészeten jutott neki hely. A kórterem három ágyából kíváncsian nézegették. Az ápolónő kimenőben még odaszólt a többieknek, készüljenek a szoptatáshoz. A három asszony egyszerre kezdte kigombolni az ingét. Táskáját a kezében fogva, tanácstalanul állt az üres ágy mellett. — Üljön le. kedves! — biztatta az ablaknál fekvő kövér asszony. — Lányt, vagy fiút vár? — érdeklődött egy fiatal- asszony. Nem értette. Tekintete körüljárt a három asszonyon. Kigombolta a kabátját, a többiek látták, hogy nem állapotos. Az ápolónő kétszer fordult, míg behozta a síró pó- lyásokat. A mellette fekvő asszony a fal felé fordulva szoptatott — Kisfiú? — ágaskodott Az asszony nemet intett A kövér mama megjegyezte: — Szoptatás közben nem szabad beszélni! I evetkőzött, papucsot húzott és az ágy szélére könyökölve nézett maga elé. Az osztályos orvos jött be. — Már vártam. Elintézte a felvételt? — Igen. — Akkor jöjjön velem! Köpenyét összefogva követte. Folyosókon, csapóajtókon mentek át. — Itt várjon. Üljön le egy kicsit. A pad jobb oldalára húzódott. Leste az ajtót. — Kire tetszik várni? — állt meg egy nővér előtte. — A főorvos úrra! — furcsán, mélyen szólt a hangja. — Bocsánat — lépett tovább zavartan a nővér. A köpenye sarkát tépkedte. Mereven, oldalához szorította a kezét. A pad fölött rajzos plakát. Olvasta a szöveget. A képet nézte. Egy kislányfej, egy tál gyümölcs, egy kéz és a csapból folyó víz. A kórház szagától émelygett a gyomra. Megfordult. Egy másik plakátról szőke gyerekfej nézett vissza rá. A plakát nagy kérdőjele alatt a szöveg: Legyen, ne legyen? Megkapaszkodott a pad támlájában. — Majd elmúlik, nyugtatta magát. A főorvos állt az ajtóban. — Tessék! — szólt ki érte. — Rosszul érzi magát? — Nem, köszönöm, semmi! Ügyetlenül feküdt fel az asztalra. — Ne féljen, elaltatjuk — nyugtatta az orvos. Lekötötték a haját. Lábára vászoncsizmát húztak. — Csússzon csak előbbre! Kényelmetlenül feküdt. — Kérem, kolléga, az altatást! A fiatal, szőke orvos készségesen hozta az injekciós tűt. — Jó a vénája? — Nem. — Szorítsa ökölbe a kezét! A műtőlámpában minden tükröződött. — Nézzük a másik vénáját! — ült át az orvos a bal oldalára. A főorvos fényes műszereket vett át a nővértől. — Nem találom a vénáját! — már a harmadik helyre szúrta a tűt. Kicsit felemelte a fejét. — Ne mozogjon, kérem! — szólt rá erélyesen a főorvos. Engedelmesen visszahanyatlott. A lámpában a főorvos kimért mozdulatai. Egészen lassan. Forogni kezdett a műszer, amit figyelt. A lámpa elhomályosult. Már nem látta az orvost, csak a szőke gyerekfejet. K illemes bódultságot érzett. A vénáját megtalálta a tű.
