Petőfi Népe, 1970. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-22 / 45. szám

Alekszej Tolsztoj Hetvenöt nappal a második világháború be­fejezése előtt, 1945. feb­ruár 23-án halt meg az orosz-szovjet prózairoda­lom egyik eminens kép­viselője, Alekszej Nyiko- lájevics Tolsztoj. Apja Tolsztoj gróf, földbirto­kos volt, anyja Turge- nyev közeli rokona. Isko­lai tanulmányai befejezé­se után bejárta Nyugat- Európa számos országát. Első műve 1907-ben je­lent meg, s még a forra­dalom előtt ismert lett neve az orosz irodalom­ban. (Líra, Volgán túl, Sánta herceg stb.). 1918-ban Párizsba emig­rált családostul. Emigrá- ciós éveire így emlékezett később vissza: „Azemig- rációs tartózkodás életem legnehezebb szakasza volt. Ott értettem meg, mit jelent páriának, hazájá­tól elszakadt, súlytalan, terméketlen embernek lenni, aki semmilyen kö­rülmények között, senki­nek sem kell.” 1922-ben tért haza Szovjet-Orosz- országba. Igazi alkotóié vékenysé­KONYVESPOLC ge a szovjethatalom évei­ben bontakozik ki. Ezek­ben az években írja leg­értékesebb elbeszéléseit, meséit, regényeit. Neve ismert lesz már a huszas évek közepén a magyar olvasók előtt is. 1926-ban jelenik meg magyar nyel­ven Aelita című műve, melyet mind a jobbol­dali, mind a baloldali sajtó méltat. Történelmi regénye, az Első Péter hozza meg számára a teljes elisme­rést külföldön is, de ná­lunk csak a Golgota el­ső részének, a Kálváriá­nak megjelenése után fordítják le. Illyés Gyula hívja fel a trilógia kap­csán a neves íróra a fi­gyelmet. 1938-ban Nagy Péter címmel jelent meg történelmi regénye, me­lyet nálunk is erős kri­tikai harc követ. A Golgota című triló­giáját (Nővérek, Ezerki- lencszáztizennyolc, Borús reggel) aznap fejezte be, amikor megtámadták ha­záját. Szolgálatát fel­ajánlja szülőföldje védel­Nagy Laj os: Pincenapló NAGY LAJOS Pincenapló-ja nem kimondottan szép- irodalmi alkotás. Nyelvezete, stiláris szépsége, kife­jezésmódja alatta marad egyéb művei színvonalának, és mégis ez a kicsiny, alig hat ív terjedelmű köny­vecske az író egyik legmegrendítöbb alkotása. Már el­múlt hatvanéves, amikor élete legnagyobb megpró­báltatása szakadt rá. Az ostromlott fővárosban, egy nyirkos, egészségtelen pince mélyén, éhezve, fázva, a legelemibb higiéniai feltételeket nélkülözve szen­vedte át a felszabadulást megelőző időszakot. A tom­boló nyilasterror idején, mint az ellenforradalmi rend­szer által megbélyegzett haladó író, egyébként sem érezhette magát biztonságban. Aggódnia kellett fe­leségéért is, aki vele élte át ezt a megpróbáltatást. Es mindezek ellenére, a normáis munka lehetőségei­től megfosztva, gyertyacsonk mellett, térdre fektetett vagy falnak támasztott füzetbe rótta rövid, tömör mondatos, ridegen egyszerű sorait. Aki most, 25 esztendő múltán, újra elolvassa ezt a felszabadulás után először és most új köntösben megjelent könyvecskét, nem tudja abbahagyni. És ha este olvassa, sokáig nem tud utána elaludni, mert mintha maga is ott ülne annak a nyirkos lepedöjű vaságynak a szélén, ahol az író üldögélt, s vele bot­ladozna a veszélyekkel teli utcán, ahol emberhullák és állati tetemek hevernek. Látjuk, amint felmerész­kedik az elhagyott lakásba, s figyeli az egyre köze­lebbről hangzó ágyúzást, fegyverropogást. S lent, a pincében, megpróbál alkalmazkodni a környezethez, tehetetlen dühvei hallgatja a németek végső győzel­méről szóló locsogást, aggódik a bújtatott zsidókért. Közben feljegyzi a nap elképesztően egyszerű ese­ményeit, konokul regisztrálja a történteket, felsorol­va a primitív ételeket, a vészesen fogyó élelmiszer­készletet, s apró örömeit, amikor szert tudott tenni egy kis dohányra, néhány tiszta zsebkendőre. PORTRÉKAT rajzol, csak vázlatosan, de megdöb­bentő hűséggel, és helyzeteket ábrázol, ügyeskedőket, számítókat és rettenetesen gyáva becsületeseket. És könyörtelen szadistákat. Szenved és csodálkozik, és szégyenkezik — emberi mivoltában — helyettük is. „Tudniuk kell, hogy végük van és mégis elmennek a zsidó házakba, összeterelik azok népét, bántalmaz­zák őket, rabolnak, lopnak és azután hajtják a zsidó­kat, menetben mennek, kísérnek, őrködnek, szolgá­latot teljesítenek..." Aggódik, gyötrődik és töpreng. És írja naplóját: „Nem is tudom megmondani, hogy miért. Írás köz­ben az a cél is lebegett előttem, hogy hadd olwissák jegyzeteimet olyan szerencsés emberek, akik messze- estek a háború színterétől, csak nagy általánossá­gokat tudhattak meg az újságokból, esetleg később könyvekből, de egy, az ostrom alatt vergődő ember­társuk mindennapi életét, annak apró részleteit el sem tudják képzelni.” Szinte szenvtelenül ír, mégis a Pinc-napló komor szépsége átsüt a jegyzőkönyvszerü lapokon. Megdöbbentő és igaz a befejezés is, érdemes idézni: ,.Megmaradtunk. Véletlenül. Ezer veszély közt És most, az a gyanúm, hogy nem farsang következik hanem új harcba kell készülnünk. Csakhogy ezentv kedvezőbb feltételek közt harcolunk..Leírja, ho gyan hallgatnak a felszabadulás perceiben a jóraval emberek, s hogyan szájainak az alávalók, akik mer kezdték máris a gúnyos kritikát, tudnak és mern' fölényesnek lenni. „Mondom, nem a nyugalom k: vetkezik, hanem további harc. Szakadatlanul rése kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át NAGY LAJOS egész életén át résen volt. írta mfi veit tömör szüks-avvs-ggal, az értelemre hatva. P tosz nélküli mondatait csak most kezdjük érteni iga zán. ' — T. P. halálának évfordulóján mének. Ott van az első frontvonalakban, a rádió­ban harcra buzdító cik keket olvas fel. Olvasói honfitársai tisztelték, be csülték és szerették ( 98. gárdaezred tisztele' beli harcosának válasz, tóttá). 1943-ban összes művei nek kiadása számára rö­vid életrajzot írt. Vissza­tekintve életére és írói tevékenységére többek kö­zött ezt írja: „Én amel­lett vagyok, hogy az író­nak joga van kísérletez­ni és ezzel kapcsolatban tévedni. Az írói kísérle­tezésit tisztelettel kell fo­gadni — merészség nél­kül nincs művészet.” Is­merve népének jellemét, Alekszej Tolsztoj a viha­ros napokban is hitt népének győzelmében. Ugyancsak önéletrajzá­ban írja: „Most vissza­tekintek a háború két szörnyűséges, pusztító esztendejére és látom, hogy csak a népünk ki­apadhatatlan erejébe, a súlyos és nehéz történel­mi utunk, a nagy élet­hez vezető igazságos és emberi út helyességébe vetett hit, csak a haza szeretete, a szenvedései miatt érzett heves fájda­lom, az ellenség gyűlöle­te adhatott erőt a harcra és győzelemre.” Művei a szülőföld és a nép szeretetére taní­tanak. Jósa Iván VÄZLAT ÉS DOMBORMŰ Nemrég került föl a Fővárosi Művelődési Ház előcsarnokának falára Götz János Derkovits-ösztöndíjas szobrászművész 5x2 méteres vörösrézdomborítása. A michelangelói erőt sugárzó kompoziciót, amely az emberi élet örömünnepeit je­leníti meg, a kecskeméti Művésztelepen készítette el a fiatal szobrász. (Képün­kön a dombormű egyik részlete, és annak rajzvázlata.) Nádasa József s Osztályon A pincér meghajol, pontosabban inkább csak bic­cent és a konyha felé indul- A testes, tekinté­lyes külsejű fizetőpincér, a szája szegletéből kérdezi: — Megint ugyanaz? — Megint elfoglalta a helyét és tudja, mikor mél- tóztatik neki távozni. A fiatalember nem érti, hogy ez a kettő mit beszél. Ha van egy kis pénze, beül valami drágább helyre. Ha utazik, az utolsó fillérjét arra szánja, hogy beüljön az étkezőkocsiba, hacsak egy feketére. Most se költhet sokat, ebben az előkelő vendéglőben. Kiszámítottan rendel, mindig csak erőlevest, meg valami főtt tész­tát. Ezzel épphogy elveri az éhségét, olcsóbb, mint a menü, a pincérek láthatóan dühösek rá. Az ajtón házaspár lép be, jólöltözött fiatal, csinos nő, mellette lomha, idős férfi. A főpincér eléjük siet. Míg a pincér helyet keres, a magányos fiatal férfi asztalához lép. A főpincér be sem várja a választ, udvariasan hátra emeli a két széket, hogy a pár leüljön. Megigazítja a tányérokat, kis karcsú vázát állít az új vendégek elé és átnyújtja a bőrbe kötött étlapot. A fiatalember csak egyszer pillant lopva az asz- szonyra, aztán cigarettára gyújt. Az asztal másik végén megtörtént a döntés. A fő- pincér bólint, természetesen, ahogy mindig, sovány, szép borjúsültet, s maga megy a konyhába, hogy a professzor úr meg legyen elégedve. A fiatalember szemügyre veszi a férjet. Kerek fej, rövid ősz haj. — El kellene mennem — gondolja a fiú —, azon­nal felkelek és itthagyom őket... Igaz, de előbb fi­zetni kell. Szegényes kis ebédet ettem. Itt maradok, kivárom őket. Már kikanalazták a levest, megszólal az asszony: — Mégis meg kellene nézni azt a filmet. Menjünk el a félnégyes előadásra ... nincs kedved? — Hát... és ha nincs jegy? Az asszony karórájára néz. A fiú látja, arany kar­kötőóra. — Fél kettő, hívd fel a pénztárt, jó öt perc, amíg kihozzák a húst, addig lebonyolíthatod. A férfi hangja kelletlen. — Innen telefonáljak? ... nincs tantuszom ... — Persze... — hirtelen a fiatalember felé fordul: — Bocsánat uram, nincs véletlenül egy telefon­méje? ..Minek csinálja ezt? Minek keveredik beszélgetésbe ■’em? A végén még összeismerkedést rendez, bemu­kozás: Mi a célja?” — Parancsol? Telefonérme... — nekik persze nincs’ -•t hivatalukban is. a lakásukon is van telefon.- Van kérem, tessék... van kettő is. 'K'iveszi a két érmét és az asszony felé nyúl ti a Ahogy az átveszi, ujjai megszorítják a fiú ujját A férj pénzt vesz elő és a fiú felé nyújtja. — Nagyon köszönöm a szívességét... merre is var telefon? A férj felkel és eltűnik a telefonfülke félé. Az asszony a fiúhoz fordul; — Haragszol rám? — Miért jöttél ide? Az asszony elmosolyodik: — Dühös vagy?... Ezt jól megrendeztem, mi? A hét elején erre jártunk, és láttalak, amint bejöttél ide. Na, gondoltam, ennek felvitte az isten a dolgát. Azóta minden nap itt ebédelünk. De soha nem tudtalak itt érni, most aztán sikerült... — És mi a célod ezzel? — Azelőtt soha nem voltál goromba hozzám. — Ne beszélj arról. — Kerestem az alkalmat, hogy találkozzam veled? Meg akarom magyarázni, nem tehettem másként. Med" dig vártam volna még rád? Két évig jártam veled. — Én is elvettelek volna. __ 1WÍ egmondtam hozzád megyek, de az én gép­” 1T'*‘ írónői fizetésemre, meg a te albérleti szo­bádra házasodtunk volna össze? — Persze a professzor úr! — Hiába gúnyolódsz... ő nagyon jó hozzám... Azért ültem ide az asztalodhoz, hogy megmondjam neked: ma is téged szeretlek... Találkozhatnánk... ő délelőtt mindig távol van... délután is gyakran ülések, konferenciák... Hívj fél... reggel kilenc és tíz között a legbiztosabb ... felírom a számot... adj egy ceruzát... A férfi hallgatott. A nő kinyitotta krokodil retikül- jét és belebeszélt a táskába: — Milyen utálatos vagy ... várj csak... papírom nincs... — Zsebnaptárából kiszakított egy lapot, fel­írta a számot és a papírt odatolta a fiú elé. — Tedd el... már jön... A fiú összeszorított öklébe gyűrte a papírt. A férfi éppen hogy leült, amikor már hozták az ételt. — Félreteszik a két jegyet — mondta —, de egy órán belül érte kell menni. Különben is be kell még nézném az intézetbe, ellenőriznem a vizsgálatot. . siessünk ,.. A fiú kimérten biccentett, amikor ők ketten felkel­tek az asztaltól és búcsúzásul barátságosan bólintottak feléje. Mikor végre a ruhatár felé vezető ajtóhoz ér­tek, utánuk nézett. Ujjai szétnyíltak, a cédulát ketté- tepte és odadobta az asztalra. — Fizetek! A pincér magasba húzta a szemöldökét és azonnal hozzálépett. A széttépett cédulát is, a kétforintost is otthagyta az asztalon. A ruhatár előtt áUva még látta, amint odakint ko­csiba szállnak. Az asszony lábán magasra felcsúszott a ruha, mielőtt az ajtó becsukódott. Átvette a kabát­ját. Indult kifelé. Hirtelen megtorpant, gúnyosan le­biggyesztette alsó ajkát és visszament a terembe. Re­kedt hangon mondta a pincérnek: — Itt felejtettem egy cédulát látták? az asztalon, nem A pincér méltóságteljesen válaszolta: Cédulát? Lehet, hogy itt volt, uram, de min- den vendég után letakarítjuk az asztalt... Bocsánat... mi osztályon felüli üzem vagyunk! i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents