Petőfi Népe, 1970. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-15 / 39. szám
ROHANÓ IDŐ A napokban hallottam egy szót. amely régi emlékeket idézett fel bennem. Dr. Gergely István mező- gazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes mondta a vépi szakmunkásképző iskola avatásán, hogy a közös gazdaságok, mezőgazda- sági nagyüzemek a saját érdekükben vegyék komolyan a szakmunkásképzést, mert hazánk mezőgazdaságában eltűnőben van az őstermelés. Ez a kifejezés, hogy ő s- termelő az én gyermekkoromban elég gyakran használatos fogalom volt. Akkor is volt ugyanis származás szerinti kategórizá- lás a középiskolában, sokkal inkább, mint a mi rendszerünkben az MSZMP VIII. kongresszusáig. S amikor kérdezték apánk foglalkozását, akkor hallottam. elég gyakran ezt a szót, hogy őstermelő. A tehetősebb parasztokat hívták így, a középbirtokoso- kat. azokat, akiknek több földjük volt annál, semhogy földművesnek minősítsék őket, de ahhoz kevés, hogy földbirtokosnak számítsanak. Noha a szót a rangkórság szülte, az elnevezés találó volt. A kisbirtokos parasztok, akiket ezzel a névvel tiszteltek, valóban őstermelést folytattak. Hagyományos gazdálkodást. úgy, ahogyan apjuk, nagyapjuk művelte a földet. És most ugorjunk át másfél évtizedet a mezőgazdaság szocialista átszervezéséig. Az egyéni gazdálkodás túlsúlyának idején alig- alig változott valamit a helyzet. A szövetkezetekbe tömörült parasztok a régi termelőeszközeiket vitték be a közösbe: a fogatos ekét, a lovat, a szekeret... És régimódi tudásukat is. Nem értettek a gépekhez, kezdetleges fogalmaik voltak a vegyszerekről és még ha tudják, hogy mi, akkor sem folytathattak volna szakosított, termelést, mert az egyéni gazdaság önellátó volt. Mindent magának kellett megtermelnie. Az átszervezés óta eltelt alig egy évtized fejlődése felért egy történelmi korszak változásaival. Kezdetben főként a maradiság. a régihez való ragaszkodás okozta a gondokat, részint pedig a felszerelés, gépek, vegyszerek beszerzéséhez szükséges összegek hiánya, magyarán a tőkehiány. A gazdagabb tsz-ekben azonban már akkor megmutatkozott, hogy a modern gazdálkodásnak még egy elengedhetetlen feltétele van; a szaktudás. A nagyüzem nem őstermelő. Előnye éppen abban van. hogy szakosított termelést folytat, s a nagyobb befektetések, nagyobb ráfordítások ellenére magasabb jövedelmet. ér el. A szakosított termelésben azonban már nem elég az őstermelői gyakorlati tudás. A modem mezőgazdasági nagyüzemben nem mindenes munkaerőkre van szükség, hanem szakképzett dolgozókra, szakmunkásokra. Nem véletlen, hogy éppen a gazdagabb termelőszövetkezetek ismerték fel ezt már az első években. A bajai járásból indult el számos olyan kezdeményezés, amely országos figyelmet keltett és követőkre talált. Itt gondoltak rá először, hogy a továbbképző iskolák tananyagát összekapcsolják a mezőgazdasági szakmunkásképzés tantervével. Így igyekeztek elérni, hogy azok a falusi fiatalok, akik a nyolc általános elvégzése után nem tanulnak tovább középiskolában, vagy nem mennek el a mezőgazdaságból az iparba, legalább minimális mezőgazdasági szakismeretekre tegyenek szert, mire tagjai lesznek a tsz-nek. Jónéhány helyen szükségét érezték már ekkor a felnőttek szakmai képzésének is. Elsősorban a szőlő- és gyümölcstermelő gazdaságokban. Ennek érdekében némely helyen odáig mentek a tsz vezetői, hogy munkaegységet írtak jóvá azoknak, akik részt vettek a szakmunkásképző tanfolyamokon. Nem bánták meg, mert kifizetődőnek bizonyult a csekély befektetés. Az ügyes mindenes-gazdák fokozatosan specializálódtak és a nagy gyakorlathoz megszerzett elméleti tudással kitűnő munkaerővé váltak az állattenyésztés. a növény-, vagy gyümölcstermesztés egy-egy ágában. Ami azonban akkor jó volt, ma már kevés. Két okból is. A mindinkább kibontakozó műszaki-technikai forradalom korában az elsajátított tudás viszonylag hamar elavul Másrészt: mind több szakemberre van szükség: egyre kevesebb a mezőgazdaságban az olyan munkakör, ahol a képzetlen kétkezi munkás is megállhatja a helyét. A sokat emlegetett tudományos technikai forrada- lotri nem divatszólam. Máról holnapra sokan talán nem veszik észre, nem hajlandók észrevenni a gyors változásokat. Ám azért ez a forradalom nagyon élő, nagyon is sorsdöntő valóság Már erősen érezhető az iparban és itt-ott a mező- gazdaságban is. Nem kell túlságosan bizonygatni. hogy az igazán nehéz, gyötrelmes paraszti munka végképp eltűnt a mezőgazdaságból. Nem is olyan régen a falu apraja- nagyja hadrendbe állt az aratáskor. Ma néhány tucat kombájn vezetői), traktoroson, sofőrön kívül jóformán nem is tudják a tsz-tagok, hogy mikor van az aratás. A műszaki technikai forradalomnak rendkívül fonRévész Napsugár: Ikrek. (Illusztráció Thomas Mann A. IdváLuztaÜ című JaűvéllCZU tos vonása, hogy nem elég követni, csatlakozni hozzá. A tempó olyan gyors, hogy előre kell vele számolni, különben nem tudunk rá felkészülni. Vessünk tehát egy pillantást a jövőre, akkor fogalmat alkothatunk a fejlődés méretéről, üteméről: Mezőgazdaságunk gépparkja a következő 15 év alatt kétszeresére növekszik, a mezőgazdaság energia-felhasználása pedig a következő 5—6 éven belül a jelenleginek két és félszeresére emelkedik. A nagyobb állami gazdaságokban és a gazdagabb tsz-ekben máris nagy összegeket fordítanak a komplex gépesítésre, a szakosított termelési eljárások bevezetésére, főképp az állattenyésztésben. És már számos kísérlet, kezdeményezés mutatja, hogy eljön az ideje hamarosan nem egy munkafolyamat automatizálásának is. A modem élelmiszergazdaságban, az élelmiszertermelő nagyüzemekben nemcsak az irányító munkakörök betöltéséhez szükséges a szakismeret, hanem a végrehajtásban is. Az úgynevezett fizikai munka egyre kevésbé csak az izmok munkája, mindinkább szükség van a fejre, az elméleti ismeretekre. Ma már bátran kimondhatjuk, hogy csak az a mezőgazdasági üzem élet- és versenyképes, amely megfelelő szakmunkásgárdával rendelkezik. Nagyon hamar eljön az idő, amikor a jelenlegi gárda kevés lesz mindenütt és kevés lesz az a tudás is, amit a szakmunkások ma tudnak. Ezért gondoskodni kell róla, hogy a megszerzett ismereteket folyamatosan gyarapítsák a mezőgazdaság szakmunkásai, és meg kell szervezni széles körben az utánpótlást is. Ez jól felfogott érdeke minden üzemnek, de nemcsak az üzemeknek, hanem az egész népgazdaságnak. Itt valóságos frontáttörésre van szükség. A termelőszövetkezetek vezetőinek megértése, támogatása nélkül mindenképpen el fogunk késni. A mezőgazda- sági szakmunkásképző iskolákban ma még mindig gond a helyek betöltése. Kevés a jelentkező. A fiatalok még nem tekintik komoly szakmának a mezőgazda- sági szakmákat. A megoldás az ösztöndíj- rendszer kiszélesítése. A termelőszövetkezetek vessenek számot távlati terveikkel, becsüljék fel a várható munkaerőszükségletet, számoljanak inkább bőven, mint szűkén, mert mindig van lemorzsolódás, a fejlődés viszont gyorsabb lesz, mint ahogyan most láthatjuk. Ha mindezt megtették, nézzenek körül alaposán, hogy kik azok a fiatalok, akikre támaszkodhatnak majd. Ha így fognak hozzá, akkor ki tudják választani azokat, akiknek szükségük van a segítségre, s akiket ösztöndíjjal megnyerhetnek, lekötelezethetnek, s akikre később biztosan számíthatnak. Ki gondolta volna néhány 4ve, hogy egyszer majd élőn az idő, amikor erre is ’rőt, időt kell fordítani? lljött, igen-igen hamar. S ihol most sem gondolnak rá, ott el fognak késni. Mester László Gál Farkas: Csontmarkoló Csontmarkoló hidegben állok nyílnak jégből, hóból virágok köd hömpölyög s lilán-fehéren árad a dérkoszorús téren kezem a fagy lilára marta lila kendővel betakarta lila fátyollal fedi arcom szemöldököm, homlokom, bajszom lila mezben, lila álarcban állok lila köd-gomolyagban lila tornyok és fák és házak csontmarkoló hidegben állnak lila emberek köd-fehéren járnak a dérkoszorús téren lépnek kövekre, hóba, sárba halott lányok lila arcára halottak kő-golyó szemére hasztalanná lett csont-kezére homlokukra, a csigolyákra lépnek bordájuk kosarába porló hajukra, ágyék szőrre csont-rámákra feszített bőrre lila körmökre, fülkagylókra fölcicomázott koporsókra. A hideg élő csontot markol én nem félek a halottaktól kikhez a fagy most leszivárog érik őket fagy-tűszúrások akupunktúra kezelések irgalma a dermesztő télnek a fagy gyógyító ezüst kardja őket ime így vigasztalja. Vigasztalja halott apámat vásárban megölt nagyapámat nagymamát, kit a rák fölhabzsolt ki maga tisztán zengő dal volt kis társakat, kiket túléltem mert a haláltól sohsem féltem mert a halál őket felfalta kékre festett ládákba rakta lila ködbe burkolta őket varázsolt nekik csönd-erdőket rajzolt eléjük fát, virágot szívükbe lehelt örök álmot. A fagy most őket vigasztalja lenyúl hozzájuk, simogatja becézgeti is őket csendben a csontot markoló hidegben. A halottaktól sose féltem álltam a dérkoszorús téren esőkkel magam megverettem ködöt ittam, zúzmarát ettem kezem a fagy lilára marta lila kesztyűt húzott űjjamra lila fátyollal fedte arcom szemöldököm, homlokom, bajszom nem simogatott, nem becézett hiszen nem haltam meg, csak élek s bársony-lila holtakon járok kikhez a fagy most leszivárog .. 5 ÍV®1 mennénk be ide? — inkább sürgette, mint kérdezte Gobáli bácsi. Türelmetlen sóvárgás volt a hangjában, ahogy benézett a bizományi üzletbe. Balzac írja: kétféle költő létezik. A kifejező költő versben mondja el mindazt, amit az érző költő csak érezni tud, szavakkal, rímekkel tolmácsolni képtelen. Az idézet nem szószerinti, de az érző költő kifejezés illik az öregre, aki különben asztalos' volt — mégpedig örökre. Ha ő rátekintett egy darabka furnérra, már a fák jutottak eszébe, a furnérok szülői, ősei — mindenféle fák, nagylombúak és vékonyak. Egyszer egy öreg országúton, ahol a fák úgy sorakoztak kétoldalt, mint a bandukoló vándorok, megállt egy sudár, nehéz fa előtt, s úgy látta meg a fa élő derekában a jövendőbeli asztalt, mint a szobrász a szobrát az ormótlan kőben. Megállt a fa előtt, s az asztalra gondolt, amelyet olyan gonddal szabna, faragna belőle, hogy rögtön fütyürészni kezdett, pedig komoly ember. A szögre se úgy nézett, mint mi, közönségesen. A szög az ő számára az alkotás egyik segítője. Sokszor mustrálta szöges ládikóját úgy, ahogy a festő az olajszínek tubusait, amelyekből majd kikerekedik a kép, a táj. Sokan hallhatták szép lobogását a pácolás rejtelmeiről. mert tudvalévőén a fának az adja meg első fő lépését, hogy kifejezze az elképzelését akkor, amikor rajzolat, kiszabás, összefabrikálás és fényezés után kész a mű: négy csodálatos lábán az asztalka, vagy az intarziás szekrény fenségesen, vagy a remek, masszív könyvállvány, amely aranyló diófa színével
