Petőfi Népe, 1970. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-15 / 39. szám
Andrzejewski: Jő, hegyeken szökellre ANDRZEJ WAJDA készített világhírű filmet Andrzej ewsiki Hamu és gyémánt című regényéből, melynek főhősét Macieket Zbigniew Cybulski játszotta. „Maciek azért tragikus figura, mert megvan benne a jóra, szépre való készség, a bátorság és hősiesség nem mindennapi erénye, csak nem tudja, mire használja, hogyan éljen vele. „Andrzejewski a Hamu és gyémántban nemzedékének azt a nagy problémáját tárta elénk, hogy a felszabadult Lengyelországban miként került az ellenforradalmárok oldalára a „erdőben” és a „csatornában” együtt harcoló, antifasiszta lengyelek egy réA Jő, hegyeken szökeüve című regény más országba, más világba visz bennünket A lengyel író most a korábbi lengyel táj helyett Párizst választja s, míg a Hamu és gyémántban nagyobb társadalmi képet festett, itt a művészek szűkebb rétegét mutatja be. A tematikai változás azonban jelentős alkotó módszerbeli változással járt: a higgadt, hagyományos epikai módszert most felváltja Andrzejewski a filmszerűen gyorsan váltó, ipontázs technika és a személyes elbeszélés mindig mást és mást reflektorfénybe állító módszerével. Pl. egy fiatal festőművész hirtelen otthagyja szerelmesét: ezt az epizódot megismerjük három megvilágításban, ahogy a két fiatal s ahogy Ortiz, a világhírű művész elmeséli. Ez az írói módszer, ez a szimultán szemlélet lehetővé teszi azt, hogy mint az életben egy-egy eseményt egy későbbi vélemény fényében látunk csak tisztán. Másrészt: van a regényben valami véletlenszerűségre, esetlegességre épülő szerkesztés, mely nem nélkülözi a játékosságot, a bravúros mutatvány meglepetéseit ORTIZ, a világhírű öreg festő áll a regény középpontjában. Hosszú hallgatás után egy vidéki villában meghúzódva a tengerparton találkozik Ortiz egy párizsi újságíróval és a vele levő fiatal nővel. Az öreg testének feltűnik a különös-szép nő, a férfit elküldi, s a lány nála marad. A szerelem hirtelen alkotókedvét megújítja. S Ortiz Párizsban a híres Borba-galériá- ban bemutatja új szerelmének mennybemenetelét huszonkét képben. Ez a párizsi bemutató a maga mozgalmasságában tölti ki a regény jelentős részét, módot adva az írónak arra, hogy az író- és művészvilág sok jellegzetes figuráját mutassa be olykor nem kis iróniával. A MŰVÉSZET, az alkotás, a műhelytitkok, az alkotók nem csupán az írói képzelet révén váltak ilyenné, mint a regényben. Andrzejewski nagyon is belülről ismeri a francia művészvilágot, s hőseiben nem nehéz felismerni vagy legalábbis megsejteni élő francia művészeket. Talán merész állítás az, ha azt hisszük, hogy a világhírű idős mester, Ortiz esetleg Picasso alakjával lenne azonosítható. A SZERELEM is jelentős helyet foglal el a regényben. Amikor Suzanne és a festő Alain tengerparti szerelmi idilljükről és szakításukról olvasunk; vagy amikor Francoise Pilier kisaszony és az öreg festő szenvedélyes érzéseiről van tudomásunk, az az érzésünk, hogy az író valamilyen újreneszánsz életélvezetet és életteljességet is sugall ezekkel a jelenetekkel. KITŰNŐ OLVASMÁNY Andrzejewski regénye, mely mind az igényesebb olvasónak, mind pedig a csak szórakozni vágyó olvasónak is sok meglepetést, igazi olvasmányélményt nyújt. Szekér Endre Tragikum és erő Kaj ári Gyula tárlatáról Kajári Gyula kiállítására sokféleképpen reagálhat a Magyar Nemzeti Galéria látogatója, de reakciója kevéssé lehet őszinte, ha hiányzik belőle a hevesség és a meglepetés. A képzőművészet érdemleges eseményeiben jártas, de épp ezért főváros-centrikus avatottakat elsősorban maga a tény lepheti meg, hogy egy negyvenedik évén alig túllépett, csaknem kizárólag vidéken alkotó, zárkózott egyéniségéről ismert, csoportos tárlaton is csak ritkán szereplő* művész, úgyszólván egyik napról a másikra, félezernél több művel robban be az ország legrangosabb kiállítótermeibe. De akik egy-egy Vásárhelyen, Szegeden vagy Kecskeméten látott képe, vagy veszprémi dunaújvárosi önálló bemutatkozásai alapján nagyerejű tehetségként tartják számon, még azokat is megdöbbentheti most az évtizedes termés élet- műnyi bősége, kiforrott stílusegysége, sodró drámaisá- ga. Megítélése hévvel is jár. Konzervatívnak, pesszimistának, nacionalistának ma már nem lehet valakit in- dulattalanul bélyegezni, amint megtették és megteszik mindazok, akik kárhoztatják Kajáriban a modernizmustól való távoltartást, a tragikus életérzést és a szi. gorú anyanyelviséget Épp ilyen heves azoknak az öröme, akik a nemes hagyományok megújítóját, a súlyos gondok mérlegelőjét, a nemzeti elkötelezettség vállalóját fedezik föl benne. Alapélménye az alföldi parasztság sorsa, történelmi méretű életforma-váltása. Tájképein széljárta puszták dideregnek, gyomlepett tanyabejárók írnak kanyart, görcsös fák feszülnék a viharnak, roskatag tanyák dacolnak a könyörtelen idővel. Ítélet és sirató. Tulajdonképpen Koszta, de méginkább Tornyai és Kohán tájait folytatja tovább színek nélkül, ellágyulás nélkül, a szerkezet lényegéig lebontva a látványt. Munkásságának legértékesebb darabjai, parasztportréi érvelnek legmegrázóbban érzelmi azonosulásának igazsága mellett Elgyötört, könnyeket nyeldeső, fájdalomba merevült asszonyok, semmibe néző, barázdált, keserű, férfiarcok, reménytelenül egymásra utalt emberpárok tömbjei görnyednek lapjain. Tragikus pátosz járja át őket, noha minden vonásuk, mozdulatuk szociográfikusan hiteles. Olyan emberek, akik erejük teljes felélésével tusakodták végig az életet A hiába kifejtett teremtő erő, az eredménytelen szenvedés példái és folytonosan tornyosuló lehetőségei ejtik kétségbe Kajárit, s ettől rendeződnek, fenyegető, dinamikus lobogású sorokká az „Ülj törvényt Wer- bőczi"-illusztrációk alakjai, de ez borítja letéphetetlen gyásszal a Széchenyi-sorozatot is. A bonis témák szinte szükségképpen a magányosság érzetét sugallják a művésznek, ebből csíráznak ki nyomasztó hangulatú, filozófikus sorozatai, a Gond, a Komor és a Szomorú variációk, a Vallomás, az Űt végén. a Mikor az ember az álmait temeti és A readin- gi feg.yház balladájának, Hölderlin elégiáinak illusztrációi. Rendkívül jellemző, hogy kiket illusztrál, kikre hivatkozik képfeliratain: Hölderlin, Széchenyi, Kölcsey* Vörösmarty, Wilde, Ady, Sinka István. Csupa sötét gondolatokra hajló, tépelődő de megszállottan kathar- zist kereső egyéniség. A Dunaújvárossal, a nehézipar tömör erejével, az építés lendületével való találkozás bizonyára kathar- zis-élménye volt Kajánnak, de műveiben ezt korántsem sikerült olyan elhitetően visszaadnia, mint alföldi képein. Munkásportréi nélkülözik azt a sorsösz- szefoglaló egyénitettséget, ami parasztarcait feledhetetlenné teszi. Annál megkapóbbak lírai oldódásának ritka pillanatai, szemérmes gyönyörködése az erőteljes asszonyi illő gőggel, ülő polcaival hordozza majd az irodalmat. A deszkákról is úgy tudott beszélni, mint személyes barátairól — például sokáig emlékezett egy szálra, amely nem akart kiszáradni, — élt ez a deszka, kérem, élt és milyen csomós volt... Szomorúsággal gondolt rá vissza, mint valami hűtlen barátra. r ¥7 vtizedekig majdnem bokáig érő zöld kötényt hordott a műhelyben, amelynek gazdája annak idején házat vásárolt magának, Gobáli bácsi pedig harminc-harmincöt évig, hajnaltól estig hajladozott a műhelyben, ahol fekete-barnává vált a gyaluja — mindegyik — a sok fogástól, ahol vésői, kalapácsai rendben sorakoztak a falon, készein arra, hogy szenvedélyes szeretettel kézbe fogja őket. Csak lánya írt neki néha falujából, ott élt szegénységben, sok gyermekével. A műhelyhez közel talált magának lakást, egy bizonyos özvegynél, albérletet. Apró'szobája volt, egy fenyőágy a falnál, amelyet a főbérlő akkor költöztetett az albérletnek szánt szobába, amikor az ura a sírdombot választotta lakóhelyéül. Egy rozoga szekrény volt még ott, s egy közönséges konyhaasztal, amelyre a főbérlő barna linóleumot szögezett. Esténként, amikor Gofoáli bácsi vacsoráját főzögette a konyhában, emlegette is a tölgyfa ágyat, a kivénhedt szekrényt, mégpedig azért, hogy elmondhassa: tudomása szerint hol, s kiknél ragyog az a sok-sok bútor, amelyeket eddigi életében, szinte azt mondhatná, a szíve vérével enyvezett össze. S míg csak a főbérlő ráncos ásítása nem jelezte, hogy vége van már az esti diskurának, lobogott belőle a szó, egy-egy tündöklő pohárszékről, amely itt meg ott, ilyen meg olyan szép lakásnak legszebb dísze, vagy az íróasztalról, amelynek cseresznyefájába vésővel rózsákat hímzett, s amely — tudja-e, kérem — egyenesen egy villába került. \olt, aki ismerte, s azt mondta róla: hasonlít a ^ bohémvilág tékozló tehetségű festőihez, akik nyomorognak, remekeik pedig gazdag és műveletlen parve- nükhöz jutnak. Egyébként csak azért emlegette azokat a helyeket, ahová bútorai kerültek, hogy ezzel is közölje művei megbecsülésének külső jeleit, s elmagyarázta, hogy nem is értik ők, má a szép bennük. „Nem értik, mert nem érthetik, hogyan vált a fa, amely ott állt gyökereivel a földben, hogyan vált a gyalúk beavatkozására, a vésők, a kalapács munkájával ékes tárggyá, már szinte nem is használati dologgá, mint ahogyan, — tette még hozzá — a festmény a falon sem arra való, hogy mondjuk, káposztát reszeljenek rajta.” Művész volt, vagy csak a munkát szerette szenvedélyesen, kitérő lenne ezt megválaszolni ... Egy bácsika áll az antik bútorok üzlete előtt Jó kabát, velúr kalap, élénk szem, ritka szálú bajusz. Befelé kutat a csillárfényes üzletbe. No lám: Gobáli bácsi. Hát most már nyugdíjban, csendességben, az unokájával él, az új lakótelepen. S akkor megismétli: — Nem mennénk be iöte? Bent, az állami műkereskedésben Gobáli bácsi tekintete aggodalmasan körbejár, majd hirtelen a bolt mélyébe indul. — Még megvan ... Ezt kell megnézni! A sarokban kecses kis asztalka áll, egy hatalmas szekrény árnyékában. Filigrán bútor, nemes görbületekkel, finom hajlatokkal. Csak a tetején látszik, hogy az idő elhaladt fuméja fölött. — Tegnap még a kirakatban tartották — mondja. — Ezért siettem.., Aztán csendesen: — Tüstént megismertem... Van annak már harminc éve, hogy csináltam. Megsímogatja a kis barokkasztalt és öreg szeme úgy villan, mint a régi romantikus regényekben az apáké, akik vénségükben rábukkannak elveszett gyermekükre. Megtörli a bajuszát: 1 — Meg kéne vásárolni. A ztán más hangon, amelyből diadalt, folytatta: — A lakásba az unokámnak ... ránsno. érezni lehetett a ö ugy-nis főlabo- Bodó Béla Kajári Gyula: Merengő formákon, csodálata egy meleg értelemtől átjárt női arc iránt, meghatódása egy gyerméklány leheletfinom szépségétől. Képeinek túlnyomó többsége rajz, a heves, sokszor keresett, lendületes vonalakat, amorf foltokat író fe- néha kék — kréta, nagyritkán színes pasztell. Türelmetlenebb indulatú alkotó annál mintsem a sokszorosító technikák fortélyaival bíbelődjön, pedig hogy képes az ehhez szükséges fegyelemre, anyagtiszteletre, azt éppen a legnemesebb grafikai eljárással, fametszettel megalkotott húszegynéhány műve bizonyítja. Kajári a Dunántúlon született és nevelkedett ugyan, de művésszé érlelődésének színhelyét és élményeit Vásárhely és környéke adta. Fontos szerepet tulajdonít fejlődésében a kecskeméti Művésztelepnek is. „A Kecskeméten eltöltött idő, a hosszú telek jelentős módon tágították, gyarapították a szellemi látókörömet és mélyítették a szakmai biztonságérzetemet” — vallia katalógusának előszavában. Tárlatának megrendezése a társadalmi valóságból sarjadó nemzeti művészet melletti állásfoglalás a ÍWa- Galéria es dr. Pogány ö. Gábor részé- Szabó János Somoskői Lajos: Nélküled Magadra hagytalak a világgal, kalitkába zárt szerelmed arany madarával, s magamra, nélküled én maradtam Te zsörtölődő, világszép-szerelmű asszony nélküled nem hoz nekem megnyugvást az alkony. S hiába jön meg aranyló-kék nylon ruhában a holnapi hajnal is friss erdei illatokkal a hegyek felől, nem nyílik nekem nyugalom-virág. Nélküled hervad nappallá a csillag-margarétás holnapi éj is, csakúgy, miként ez a mai... Hajnal Gábor: Lábadozás Tűnődve tétovázva csendesen nézem csak hogy múlik el életem. Csillagok kísérnek-e utamon mindegy már az eget sem kutatom. Tudom az J áldott semmi befogad loholtam céltalanul be sokat fák közül békaének rámhajol élek még halk öröm cseng valahol. r
