Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 9. szám
t Bába M A nyja pislogva, gyanakodva figyelte, hogyan fényesíti a cipőjét. Még alig múlt kilenc óra és már ünneplőben, fehér nylon ingben sétált a tornácon, ki-kinézett az utcára, hogy mennek-e már a piacra, aztán, amikor látta, hogy a cipője ismét poros lett, egy bársonydarabkával dörzsölgette. — Menni akarsz? — kérdezte az anyja. — Elmegyek a korzóra — mondta Sanyi és a cipő- fényesítőt összehajtogatta. — Minek mennél te oda? Elmehetnél egyszer inkább a nagymisére. — Elmegyek egyszer — egyezett bele Sanyi, mert félt, hogy nehezen szahadul az anyjától, ha most elkezdi a mondókáját. — Mindig csak ezt mondod: majd egyszer! Sanyi felvette a zakóját, megigazgatta, meghúzogatta magán, s indult. — Ebédre sietek haza. Anyja bosszúsan legyintett. Ilyen amióta Pestre jár dolgozni: kéthetenként hazajön, kialussza magát, megy korzózni, délután meg rohan haza, ösz- szecsomagol és már utazik is vissza. Nem a szülőanyja, hanem a Gyenes-lány miatt jár haza, gondolta az öregasszony, és ez bosszantotta a legjobban. Ki az a Gyenes- lány? Jó, jó, csinos is, helyes is, de mi volt nekik a pendelyükön kívül? Semmi. Csak az a rossz viskó, amiben tízen laktak. Az ő fiának viszont volt, és van is, nyolc hold földje, amit bevitt a téeszbe, meg a nagy ház. Gyenesék csak most vakaróztak ki valahogy, amióta négyen is dolgoznak a családban. Gangos házat építettek, az asszony pedig, Gyenes Mártonná, úgy öltözködik már, hogy azt sem tudja, mit aggasson magára. Meg olyan édesmázasok, mint a légyfogó. A fia, a bolond, majd akkor veszi észre, ha fennakad. Mert azok azt akarják. S anyi közben már messze jár. Lassan, sétálva ment a Fő utcán, köszöntgetett az ismerősöknek, de senkivel se állt le beszélgetni. Szüntelenül az jökola felé lesett, ahonnan Gyenes Terinek kellett jönni. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy nem jön, mert tegnap este elszaladt hozzá és megbeszélték, hogy ma a korzón találkoznak. v « Harmadszor fordult már vissza, amikor végre megpillantotta Terikét a Simon lánnyal, a barátnőjével. Szinte andalogva ment, hogy a két lány előtte érjen ki a Fő utcára, a korzóra, akkor aztán gyorsan utánuk lépkedett. — Szervusztok. A két lány elengedte egymás karját. Sanyi így közöttük lépegethetett. — Szervusz — köszöntek a lányok. —- Régen volt ilyen szép idő. — Régen — mondta mosolyogva Tériké, mert arra gondolt, hogy milyen balgaságot beszél ez a Sanyi, hiszen mindenki tudja, hogy szép idő van, és azt is, hogy régen volt ilyen szép idő. — Gyakran jársz mostanában haza — jegyezte meg Simon Marika. — Elenged a kislány? S anyi összehúzta a szemöldökét, csapdát szimatolt. — Milyen kislány? — Ö, ne tetesd már magad, van ott sok lány: szép is, csinos is. — Van, de még mennyire, hogy van — nevetett Sanyi. — Az ember megy az utcán, rákacsint a szembejövőre, ha szemrevaló, aztán megállítja, megkérdezi: hova, hova szép lány? Mellészegődik az ember és kész. — Furcsa lányok lehetnek. — Dolgozik az mind — mondta magabiztosan Sanyi. — Talán te is leszólítod őket az utcán — kuncogott Simon Marika. Sanyi cigarettát kotort elő zsebéből, rágyújtott, mert hirtelen nem jutott eszébe semmi, hogy visszavágjon a nyelves Marinak. Terikére lesett, akinek komoly maradt az arca, s egyenesen előre nézett töprengve. Kifújta a füstöt. — Tudjátok, úgy van, hogy az ember ott él a munkásszálláson, ahonnan bármikor ki lehet jönni. A szoba lakói, négyen, öten összeverődünk, kimegyünk meginni egy fröccsöt, vagy egy korsó sört, aztán útközben bolondozunk. — Leszólítjátok a lányokat? — Örülnek, ha szóba áll velük az ember, meg elviszi őket táncolni, moziba, meg presszóba. — Ti is örültök? — Hát, ha szemrevaló — nevetett Sanyi. — Különben, bolond az a férfi, amelyik nem örül, ha szép a lány. Visszafordultak a korzón. Már sokan voltak. A lányok kettesével, hármasával sétáltak, a legények meg csapatostól. Simon Marika egy tanyán lakó unokatestvérével találkozott. — Menjetek csak előre — mondta Terinek. — Utá- natok sietek, vagy találkozunk, ha visszafelé jöttök. Sanyi hetykén lépegetett Tériké mellett. — Csinos ez a ruhád. — Talán hasonlít valamelyik pesti leányismerősödére? — Nem igen. Különben is ott most rövidebb a divat. ^erike lassított, majdnem megállt. — Te, Sanyi, én csak azt nem értem, ha annyira tetszenek neked, akkor miért jársz haza olyan gyakAntalfy István: Jó szívvel hívsz asztalodhoz... Az akácos felől már szél zúg. Messzi vidékek zarándokai közt didergek. Fázom kívül, belül. Pedig már attól se félek, ha élve eltemetnek. De csak te mozdulsz értem, felfogni a dermesztő szelet, és jó szívvel hívsz asztalodhoz... ran, és miért nem vetted már feleségül valamelyiket? — Nem értesz te ehhez. — Ugyan már, miért ne értenék? Sanyi hátra lesett, nem látta Simon Marikát. Megkönnyebbült, hogy így legalább nyugodtan beszélhet. A sor már fordult vissza a korzón, ők egy kicsit tovább lépegettek. — Nézd, ez olyan dolog, hogy ott, ha el is megyünk táncolni, meg bolondozni egy kicsit azokkal a lányokkal, az még nem jelent semmit. —-Hogyhogy nem jelent semmit? — Táncolni mégcsak... de feleségnek? Az igazat szólva, nincs nekem arra időm. Vasárnap itthon vagyok, hétköznap meg olyan fáradt az ember, hogy örül, ha lefekhet. Nekem meg különösen nehéz most, mert vizsgára is készülök, szakmunkás leszek, esztergályos. Nem akartam erről szólni, amíg le nem teszem a vizsgát, de ha már kiszedted belőlem a szót... Tériké megtorpant, visszafordult. — Akkor meg miért mondtad, hogy , , cicáztok ott a lányokkal? inaly: — Miért? — kuncogott Sanyi. — Hát csak azért, hogy ne gondolja az a Simon lány, a barátnőd, hogy olyan nyim-nyam alak vagyok, aki még egy lányt se mer leszólítani az utcán! — Ö, te bolondos — kuncogott fel Tériké megkönnyebbülten. — Én meg azt hittem ... — Mit gondolsz, akkor hazajönnék majdnem minden vasárnap, hogy találkozzam veled? Simon Marika váratlanul termett mellettük. — De jó kedvetek van. Mi történt? — Semmi, semmi — nevetett Tériké. — Sanyi olyan jókat mond ... — Csendesebben, te — intett^ le Marika. Már így is idenéznek. Még azt hiszik, hogy bolondgombát ettél. Besodródtak a korzón sétálók tömegébe. Sanyi néha, néha megfogta Tériké kezét. Tériké kétszer, háromszor is elkapta, aztán már engedte. A korzón hömpölygött a tömeg, senki sem törődött velük. Csak Tériké hitte, most mindenki őt nézi, meg Sanyit, hogy kézenfogva sétálnak le meg fel a korzón a tűző napsütésben. Bares Jánosi Téli műszakban Bekecsem nyakát szorosabbra fogva Hideg padlástéren várok toporogva, Haragvón bőg a szél, sodródva hull a hó, Karmol a jégszilánk fagytenger most a tó. Kéménypillér véd meg, mini apját hű fia; Csillag-csipkét hint rám a fagyos szarufa. Hófelhők alatt varjúcsapat vonul, elhal a károgás és a kertre hull. , p Kőműves szerszámom hó közül kandikál; Megfagyott a habarcs és az úton a sár. Dermedtek a falak, zúzmarásak a fák, háztetők csillognak mint ezüst violák. Csordás Nagy Dezső: A szépség A halál mámorában ' fogamzik meg az élet, bomlanak ki a szirmok, születik minden szép meg. Így búcsúzik az élet] mosolyog, énekel, virágzó barackfák közt egy asszony lépked el. , A kert fényárban fürdik és méhek döngenek, kisfiúnk felénk fordul és szeme ránk nevet. Láthatatlan könnyek közt — szinte már nélkülünk = a szemünk rávetiti mosolyunk puha fényét — így búcsúzik az élet.if Es ezt úgy hívjuk: szépség. Bács megyei téli tárlat A megyeben elő képzőművészek szokásos évi Seregszemléjének, a téli tárlatnak ezúttal sajátos kamarahangulata van, pedig sem a kiállítótermek, sem a művészek, sem a művek száma nem kevesebb mint másszor. Kisebbek viszont a képméretek, a szokásosnál több az egyszerű grafikai eljárás, a tematika is karcsúbb skálahatárok közé zárult — bősége ugyan még soha nem volt kápráztató. Ezt az intim jelleget részben a megrendezés időpontja magyarázza: A két nagy történelmi jubileum, a Tanácsköztársaság 50. és a felszabadulás 25. évfordulója, azaz a hozzájuk kapcsolódó pályázatos tárlatok közé esik. A művészek nyilván ezekre az alkalmakra tartogatták, tartogatják súlyosabb mondanivaló jú, technikailag is többre vállalkozó alkotásaikat. Ennél az alkalomszerűségnél viszont sokkal általánosabb érvényű tény, hogy megyei művészeink többsége nem szakképzett képzőművész, hivatásos csak elvétve akad közöttük, tehát mindenképpen helyesebb, ha igen tiszteletre méltó területet kerítő korlátáikat maguk is tiszteletben tartják, ahogy ezen a tárlaton történt. Az eredmény önmaguk és környező világuk rokonszenves, többnyire szerény, néha szép, egyszeregyszer pedig megragadó erejű visszatükrözése. Kezdjük mindjárt az utóbbi legnyilvánvalóbb példájával, Tóth Menyhérttel, már csak azért is, mert az eddig mondottak rá nem vonatkoznak. Bekövetkezhet bármilyen alkalom, mitsem változtat az a miskei poéta-piktor átszellemült ecsetlejtésén. Az ő legkisebb időegysége egy emberélet, tehát bármikor, bármihez szól, az időszerűség csillagjegyében teszi, és nézőpontja — csillagtávolságú. Bizonyság rá alkotó extázisának négy évtizede, jelen esetben pedig az a két, hóbaveszett színekkel ékes vászon, amit a téli tárlatra beküldött, Kalocsa vidéki szűkebb hazája adja az egyik témáját (Paprikafűzök), a másiknak pedig (Hal) Tóth Menyhért eléggé nem irigyelhető, de gyakorlatias észjárással alig-alig követhető világ- szemlélete. mely folytonosan ellentéteket békít össze. Ezen a képen embert az állattal, halászt a zsákmányával, olyannyira, hogy már-már emberalakot ölt a hal, és uszonylábakon táncol az ember, s mindkettő örvendeni látszik módfelett, egyik a zsákmányon, a másik, hogy zsákmánnyá lehetett. Tűz meg a víz találkozása ez, tán azért olyan a tónus, mint gőz fehérje: Nehezen megragadható pillanat, még nem hűlt le a tűz, még nem forrt föl a víz, de már egyik sem önmaga. Festőink közül a másik, akit nem érintenek változások Goór Imre. Ugyanis ő folyton változik, de nem szeszélyek irányítják, következetes. Korábbi templomképének dermedt lírája előrevetíti, hogv legújabb két képén — ikerfestmény — a legegyszerűbb formák és színek nyelvén meditál a természet és az ember kemény küzdelmén, egységén. Diószegi Balázs szokott puritán színhasználatával formaegyszerűsítésével jelentkezik ismét, de mert témái könnyedebbek, nincs olyan markáns hatása egyszerűségének, mint egyéniségéből természetesebben kitörő, drámai képein. Annál inkább kedvez a bensőségesebb hangulatok keresése B. Mikii Ferencnek és Weintrager Adolfnak. Az előbbi pillanatnyi látványélményeket rögzítő gouache-okkal szerepel, közülük a Falak címet viselő, virtuóz elrendezésű és könnyedségű tájmegjelenítés. Weintrager bolyhos kontúrú akvarelljei letisztult mesterségbeli tudással idézik föl a falu csöndjének és a meteorológia jelenségeinek megunhatatlan szépségét. Noel ö. Gábor — már ami témáit illeti — ugyanezen az úton jár, de kifejezésmódja nem az expesz. szív alföldiséggel való rokonszenvről vall. mint az előbbieké, hanem komorabb, konstruktív alkatról, A Tóth Menyhért után jellemzett művészek az utóbbi évek megyei tárlatainak leginkább állandó, az összkép arcát meghatározó szereplői. Velük együtt Marostordai Anna és Palkó József nevét említjük még. Néhány utóbbi tárlatot kihagyott, de annál inkább örvendetes a visszatérése Faluhelyi Józsefnek, Gál Sándornak, kiváltképp pedig Kiss J. Zoltánnak. Faluhelyinek derűs kecskeméti utcarészlete, Gál Nándornak a Kiskunság drsztelen szépségére ráérző fekete falombja emlékezetes különösen, Kiss J. Zoltánnak pedig a posztimpresszionista hagyományokhoz nemesen, kiérlelten tapadó önarcképe. (Az ő szereplése azért külön öröm, mert már nagyon rég nem láttuk tárlaton.) Néhány fiatal művésznek viszont ez az első részvétele a megyei seregszemlén. Kalmár Sándorné fájdalmas szépségű grafikái és Szappanos István mértéktartó szín- és kompozíciós érzékkel megalkotott tájképei máris a legjobbakkal egyenrangú részvevők Palkó Pál, Buda Ferene-illusztrációi ötletdús grafikust ígérnek, bár a költővel való azonosulását nem érezzük. Bagi Béláról és Görgényi Tamásról első látásra nem is illik kimondani, hogy ismert példák nem nagyon ügyes követői. A tár 0 Ot Láncz Sándor, a kitűnő művészettörténész és kritikus rendezte, amennyire a három kis teremből futotta — szépen, bár Tóth Menyhért képeinek sötétzöld deszkára füsgesztése egyszerűen érthetetlen. Üj korszakot jelent viszont, hogv az idei tárlat a múzeum történetének első megtekinthető téli tárlata, mert a gázfűtés beveze‘é=e megmenti a látogatót a máskor fenyegető fagyhaláltól. Szabó János
