Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 9. szám
Á lljon fel vádlott — Karel Capek: szólt a bíróság el- r nőké. — A vádirat értelmében maga meggyilkolta apósát, Frantisek Le- bedát. A vizsgálat során tett vallomása szerint fejszével háromszor fejbe verte azzal a szándékkal, hogy megölje. Nos, bűnösnek érzi magát? A munkában elnyűtt kis ember összerázkódott, és nyelt egyet. — Nem — szorult ki száján a szó. '— Megölte az apósát? — Meg. — Tehát bűnösnek érzi magát? — Nem. A bíróság elnökének angyali türelme volt. — Néz ze, Vondrácek — mondta —, az is kiderült, hogy egyezer már meg akarta mérgezni ; patkánymérget tett • kávéjába. Igaz ez? — Igaz. — Ebből következik, hogy már hosszabb idő óta áhította az apósa halálát. Értette, mit mondtam? A kis ember szívott egyet az orrán, és tanácstalanul vállat vont. — Az a lóhere miatt volt — dadogta. — Ö eladta a lóherét, én meg azt mondtam neki, apa, hagyja azt a lóherét, én nyulakat akarok venni. — Várjon — szakította félbe a bíróság elnöke. — Az övé volt az a lóhere, vagy a magáé? — Hát az övé volt — morogta a vádlott. — De minek neki a lóhere? Én meg azt mondtam neki, apa, adja nekem legalább a kaszálót, da ő azt mondja „ha meghalok, akkor majd Markáé lesz, mármint a feleségemé, aztán csinálhatsz vele, amit akarsz, te telhetetlen papzsák”. — Ezért akarta megmérgezni? —r Hát persze. — Azért, hogy így leszidta magát? — Nem. A lucernás miatt. Azt mondta, hogy eladja. — De, jóember — horkant fel az elnök —, hiszen a lucernás az övé volt, igaz? Hát miért ne adhatta volna el? Vondrácek vádlott szemrehányó pillantást vetett az elnökre. — De hisz nekem amellett a lucernás mellett egy kis krumpliföldem fekszik — magyarázta. — Én azt a kis darabot azért vettem, hogy egyszer majd egybekerüljön az ő darabjával, ő meg azt mondta, mi közöm a te krumplidhoz, a lucernást eladom Jou- dalnak. — Maguk között tehát állandó volt a perpatvar — segített az elnök. — Igen — mondta Vondrácek komoran. — A kecske miatt. — Miféle kecske miatt? — Fejte a kecskémet. Azt mondtam neki, apa, hagyja békén azt a kecskét, vagy adja nekünk a kis kaszálót a patak mellett. De ő árendába adta. — És mit csinált a pénzzel? — kérdezte az egyik esküdt. — Mit csinált volna? — felelte a vádlott komoran. —• Ládába dugta. „Ha meghalok — mondta —, akkor majd a tiétek lesz.” De meghalni, azt nem akart. Pedig már hetvenen felül volt. — Maga szerint a perpatvarnak az apósa volt az oka? — Az — válaszolt Vondrácek bizonytalanul. — Nem akart ideadni semmit. „Amíg élek, addig én gazdálkodók, és kész.” Én meg azt mondtam neki, apa, ha tehenet venne, akkor én a lucernást felszántanám, és nem kellene eladni. De ő azt mondta, „ha meghalok, akkor vehetsz magadnak akár két tehenet is, de én a lucernást eladom Joudalnak.” — Ide hallgasson Vondrácek — szólt az elnök szigorúan —, nem azért a pénzért ölte meg az öreget, ami a ládában volt? — Az a pénz tehénre kellett — mondta Vondrácek konokul. — Ügy számítottuk, hogy ha majd meghal, akkor abból a pénzből tehenet veszünk. A föld nem lehet meg tehén nélkül, igaz? Honnan vegyek trágyát, ha nincs tehén? — Vádlott — szólt az államügyész —, nekünk nem a tehén a fontos, hanem az emberélet. Miért ölte meg az apósát? — A lucernás végett. — Ez nem válasz! — El akarta adni a lucernást...' / — De a halála után a pénz úgyis a maguké lett volna. — Igen, ae ő nem akart meghalni — felelte Vondrácek felháborodva. — Ha szépszerivel meg akart volna halni, szót se szóltam volna... Nem tettem én neki semmi rosszat soha. Az egész falu megmondhatja, úgy bántam vele, mintha az apám lett volna, igaz-e — fordult a hallgatósághoz. A hallgatóság, azaz a fél falu, helyeslőén zúgott. — Igen — szólalt meg az elnök komolyan. — És ezért akarta megmérgezni, ugye? — Megmérgezni — morgott a vádlott. — Hát minek adta el a lóherét? Mindenki megmondhatja, hogy a lóherét otthon kell tartani. Micsoda gazdaság az, ahol eladják a lóherét? t A hallgatóság helyeslőén morgott. — Forduljon felém, vádlott — kiáltott rá az elnöif —, vagy kivezettetem a földijeit. Mondja el, hogy tör |ént a gyilkosság. o — kezdte Vondrácek bizonytalanul. — Eg vasárnap látiam, hogy az apósom megint Jou dallal beszél. Apa mondo n. nehogy eladja azt a lucernást. De ő erre* imay eL.di.a- .Maid áanec téaad Nyolcvan éve, 1890. január 9-én született Karel Capek, a XX. századi cseh Irodalom világhírű mestere, a Harc a szalamandrákkal, a Betörök, bűvészek és társaik és több más nagysikerű mű szerzője. Paraszti bűn kérdezlek meg, te fajankó.” Hát gondoltam, itt az ideje, igaz-e. És elmentem fát hasogatni. — Ez a fejsze volt az? — Ez. — Folytassa! — Este mondom az asszonynak, menj, vidd el a gyerekeket a nénédhez. Az meg mindjárt rinl kezdett. Ne ríj, mondom, előbb még beszélek a fejével. Az öreg bejött a fáskamrába, és azt mondja, „az az én fejszém, add ide!” Én meg azt feleltem neki, hogy megfejte a kecskémet. Erre ki akarta csavarni a kezemből a fejszét. Erre odavágtam neki. — Miért? — A lucernás végett. — És miért ütötte meg háromszor? Vondrácek vállat vont: — Csak úgy... a mi fajtánk nehéz munkához van szokva, nagyságos úr. — Mit csinált azután? — Elmentem lefeküdni. — Aludt is? — Nem. Azt számítottam, mennyibe fog kerülni a tehén, meg hogy a kis kaszálót kicserélem azért a darabkáért az út mellett. Akkor az egész együtt lesz. Aztán meg rendbe kell tenni az istállót a tehénnek. Az is pár száz korona. Hisz az apósomnak már szekere se volt. Mindig mondtam neki, Isten bocsássa meg a bűnét, hogy ez nem gazdaság. Az a két föld egybe kívánkozik, hát nincs magában érzés? — És magában volt érzés az öregember iránt? — De mikor el akarta adni a lucernást Joudalnak — dadogta a vádlott. — Hát akkor nyereségvágyból ölte meg! — Nem igaz — védekezett Vondrácek felindultan. — A lucernás végett! Ha azok a földek egybekerültek volna... — Bűnösnek érzi magát? — Nem. — Megölni egy öregembert, az magának semmi? — De hát mondom, hogy a lucernás végett — tört ki Vondrácek csaknem sírva. — Hát ez csak nem gyilkosság?! Jézus-Mária, ezt mindenki megértheti. Hiszen a családban történt, nagyságos úr. Idegennel nem tettem volna ... Én sohasem loptam életemben ... tessék akárkit megkérdezni, milyen ember Vondrácek ... és mégis úgy vittek el, mint egy tolvajt — nyögte fájdalmában fulladozva. — Nem mint egy tolvajt, hanem mint egy apagyilkost — szólt az elnök szomorúan. — Tudja, Vondrácek, hogy ezért halálbüntetés jár? Vondrácek kifújta az orrát, és szipákolt. — A lucernás végett volt — mondta megadóan; a tárgyalás tovább haladt, tanúk, vádbeszéd ... Amíg az esküdtek Vondrácek bűnösségéről tanácskoztak, az elnök elgondolkozva nézett ki az ablakon. G yönge dolog volt — morogta a szavazóbíró. — Az ügyész sem erőltette meg magát, a védő sem mondott sokat... Szóval világos eset, kár a szóért. A tanácselnök fújt egyet. — Világos eset — mondta és legyintett. — Ide hallgasson, kolléga úr, ez az ember olyan ártatlannak érzi magát, akárcsak maga vagy én. Nekem olyan ez az egész, mintha egy mészáros fölött kellene ítélkeznem, amiért teheneket vág le, vagy egy vakondok fölött, amiért feltúrja a földet. Barátom, a tárgyalás alatt néha úgy éreztem, hogy ez az ügy nem a mi dolgunk, érti? Hogy ez nem a törvény vagy a jog dolga... — lélegzett fel, és levette talárját. — Pihennem kell pár percet. Az az érzésem, hogy az esküdtek felmentik, nem, értelmetlen dolog lenne, de talán mégis felmentik, mert... Mondok magának valamit: bennem parasztvér folyik, és amikor az az ember azt mondta, hogy a földek egybe kívánkoznak ... hát én magam előtt láttam azt a két földsávot, és azt éreztem, hogy ha ... érti... hogy ha valamilyen isteni törvény alapján kellene ítélkeznünk ... akkor a felől a két darab föld felől kellene ítélkeznünk. Tudja, mit tettem volna legszívesebben? Legszívesebben levettem volna a barettemet, és azt mondottam volna: Vondrácek vádlott, Isten nevében, mivel a kiontott vér égre kiált, beveted azt a két darab földet beléndekkel és galagonyával; és halálod napjáig szemed előtt lesz a gyűlöletnek az a két ugara ... Szeretném tudni, mit szót volna ehhez az államügyész úr. Néha az Istennek kellene ítélnie; érti, kolléga úr, ő olyan rettenetes és nagy büntetéseket tudna kiszabni... Isten nevében ítélni... no de ehhez mi kicsik vagyunk.... Mi az, az esküdtek már döntöttek? — Kedvetlenül felsóhajtott és felvette talárját. — Hát gyerünk! Jöjjön be az esküdtszék! (Fordította: Zádor András) Púi— iLíiii: ks __ii‘ iák .lmnl GÁL FARKAS: Téli szonettek I. Ember halad a bóbitás homályban havas cipőben kíséri a tél észre sem vette amikor megláttam sovány arcát egy villany fényinél. Zsebre tett kézzel, meghajlott a háta uszálymunkás, vagy földműves lehet úgy gondolom, ahogy nézek utána,., nehéz járású emberek ezek. De tudom, ha a lépése nehéz is ha fejlehajtva csak a földre néz is nem lázad már a fejében a gond de lágy melegség párájában éled és kötődik az új hajtású élet s zöld ágával a béke ott bolyong. 2. Rálép a csönd a vasgerincű jégre a roppanás ijedten fut tova a tompa hang felhúzódik az égbe s ott elnyeli a barna éjszaka. A túlsó partról baltavágás hallik léket hátit a jégbe két halász lámpájuk fénye elvillan a partig s vaksin hunyorgat ott a néma ház. Aztán vállukra akasztják a baltát köhécselnek és indulnak haza a lámpafényt kicsit előre tartják törékeny táncot jár a sugara. A lék körül már szagolják a horgot a kifliszájú harcsák és a pontyok. 3. A földeken a hajnal fénye villan megsimítja a frissen hullt havat riad, s rövid, törékeny álma illan s fázósan száll fel egy varjúcsapat. Tanyákról kutyák vinnyogása közben ugatást és lágy bögést hallani nagy lendülettel töri a vödörben a jeget, s káromkodik valaki. Szánkó fordul a keskeny országúira tíz nagy kannában viszi a tejet a lovak könnyű pára-bokrot fújva csillámló hámokban feszengenék. A kocsis néha szippant a pipából és zúzmarát töröl le bajuszáról. 4. A szőlőkben lágy csönd gubbaszt a dombot j a fák között ritkás köd üldögél s a messze-messze nyúló sürgönydróton egy új tavaszhoz sóhajt már a tél. Az utakon vadászok lépte látszik a füzeseknél kuszaságba vész majd elhalad a szundikáló nádig s a szürke láthatáron elenyész. Vadludak szárnya rebben át az égen a kis csapat hazát keresve száll lövés dörren a kékes messzeségben és szárnyát törve hull le a madár. A fák között már tántorog az este és indul, hogy a falut megkeresse. 5. Kurjantás vág a délutáni fénybe visít, ugrál és táncol a menet perdül a szoknya, fodrozott kötényke s csípős dal száll az ifjú pár felett. A nagyszobában hosszú, széles asztal csábít a bor, a birka paprikás a menyasszony előtt egy sült malaccal fitogtatja tudását a szakács. Kanál zörög az asztaloknál körben szép hallgatókat húz a banda, s közben egy-egy tréfában csattan a derű az ifjú párnak sok-sok gyermekáldást kívánnak, aztán ropják már a csárdást és felkacag a vidám hegedű. 6. Lelkemben már a tavasz vágya ébred de hópelyheket hint rám még a tél még önmagával susog a természet de érzem, hogy már hozzám is beszél. Még jégcsap ül a hóba süppedt házon úsznak mogorva, súlyos fellegek de a henyélő dombokon már látom a tavasznak a szél helyet keres és elolvad a hó, a dér a jégcsap mert fölrobog a zöldberobbant évszak s virághabzásban lüktet, ég a táj ... De még dühöng a tékozló fehérség a fagy karmai marnak, mint a vércsék s a tél fölöttünk kék eget kaszál.
