Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 3. szám
KW. Január 4, vasárnap ^**é&**H?> &’mé rmmmmmmmm m"m Ha. • • Ez a film az idén Can- nesban nagydíjat nyert- Mégsem értem, minek kellet nálunk bemutatni. A történet egy 500 esztendős angol kollégiumban játszódik. Valójában nem is történetet látunk. Egy kollégiumot, s általa az angol vezető osztályok fiainak nevelési rendszerét. Az angolok konzervatiz- musa közmondásos. De hogy a huszadik században a világ egyik legfejletebb országában még mindig így nevelik az ifjúságot, egyenesen megdöbbentő. Sötét évszázadok mélyéről örökölt fegyelem, szigorú formák, megcsontosodott szokások, merev hierarchia, álszent vallásosság... és pálca! A kollégiumból a külvilág csak a csillogó felszínt, az elegáns formaruhát, a sporteredményeket, s efféléket láthat. De nem látni, hogy a heltenyészet — nincs rá jobb szó — ilyen embertelen, elviselhetetlen, és rideg. Azzal, hogy mi zajlik a diákokban senki sem törődik, ezekben a nevelőintézetekben. A tanárok megelégszenek a látszatokkal, a katonai mintájú renddel. Aki ezek ellen vét, arra kíméletlen megtorlás vár. Lindsay Anderson rendező lassan, kényelmesen, s szinte szenvtelenül halad célja felé, amikor bevezeti a nézőt ebbe a taszító világba. Eleinte mintha senki sem volna különösebben érdekes számára. Ám közben mégis felfigyelünk a legfontosabb szereplőkre, s mindjobban megismerjük őket. Három fiatalember kerül az események középpontjába. Nem különösebben rokonszenvesek. Ellenkezőleg. Afféle huligánok, akikkel alighanem meggyűlne a baja a legjobb pe- pedagógusnak is. Itt azonban nincs egyetlen valódi pedagógus sem. S fokról- fokra akkorára nő a szakadék a fiúk és környezetük között, hogy a három fickó romantikus vérszerződést köt, szó szerint életre- halálra a világ ellen. Vak dühüket végsőkig fokozza egy kegyetlen verés, s amikor a véletlen folytán fegyverekhez jutnak, úgy állnak bosszút az elszenvedett sérelmekért, hogy lemészárolják a kollégiumi ünnepélyre összegyűlt vendégsereget. Tanárokat, szülőket, diáktársaikat válogatás nélkül. A film a vérfürdővel ér véget. A kép elsötétül, s egyetlen szó jelenik meg a vásznon: Ha... Egy feltételes mondat első szava. Ha így folytatjuk — mondja Anderson — ez lesz belőle! Ha nem akarunk okulni, ha továbbra is így neveljük az ifjúságot, ha ... Az utalás világos. Az időről-időre fellángoló nyugati diákmozgalmakra. A Ha ... valóban kitűnő film. Kitűnő és igaz. Már ami a diagnózist illeti. Hasznavehetetlen azonban útmutatónak. Az anarchia, a céltalan lázadás, a téboly nem megoldás. Anderson beéri azzal, hogy tüzet kiált. Mert talán hisz abban. hogy az illetékesek, a felsőbbség, akiknek ez a dolga, majd küldik a tűzoltókat: értenek a szóból és segítenek. Anderson őszinte és bátor művész, de naív forradalmár. Minden értéke ellenére miért hiba nálunk ezt a filmet bemutatni? Mindenekelőtt azért, mert a diagnózis ránk nem illik. Nem mintha tökéletesen rendben lenne minden a nevelés körül, de a mi problémáink egészen más természetűek és nem elháríthatatla- nok. Olyannyira nem, hogy egész iskolai és nevelési rendszerünk a folytonos megújulás és változás állapotában van. Nekünk tehát sem okulásul, sem figyelmeztetésül nem szolgálhat ez a film. Mester László Őszintén, nyíltan a nemzetiségi kérdésről Megjegyzések a Forrás cikkéhez Kunszabó Ferenc tollából ,yA sokgyökcrü Bácska” címmel érdekes cikket közöl a Forrás — megyei folyóiratunk — legújabb száma. Ebben a szerző az itt élő nemzetiségek életéből, múltjából és jelenéből villant fel képeket szociog- ráfikus indítékkal, jó riporteri érzékkel és helyenként az összegező megállapításig is eljutó elemzőkészséggel. Kunszabó — aki lapunkban is publikált már ehhez a témakörhöz kapcsolódó írásaiból — nem törekszik a teljességre. Ar. ra sem vállalkozott, hogy a korábbi vagy a mostani állapotot tükröző, számszerű adatokkal is megtűzdelt alaposabb értékelést adjon. Nem alapozza mondanivalóját hivatalos tényekre, statisztikai felmérésekre. Maga járja be ezt a vidéket — egy nagyobb munkához is gyűjtögetve az anyagot —, a saját tapasztalataira, jegyzeteire, megfigyeléseire támaszkodik, melyek így — érzéseket, rejtett gondolatokat is felszínre hozva — sok tekintetben többet jelentenek a tényszerű dokumentumoknál. Néha azonban, úgy látjuk, szegényebbek is megállapításai az odakívánkozó, szélesebb körű áttekintést nyújtó tények hiányában. Ami a műfaját illeti, az esszé felé hajlik, szívesen polemizál, máskor beszélgetéseket, történeteket villant fel, s így próbál következtetéseket levonni. Nem örökérvényű tanulságként, inkább csak meditálva, másokat is gondolkodásra késztetve. Rokonszenvesnek tartjuk Kunszabó vállalkozását, aki egy kevéssé ismert és nem könnyen átlábalható területnek vágott neki tiszteletreméltó szándékkal és bátorsággal. Nyilvánvaló, hogy továbbra is ösztönözni kell — most már úgy is, mint megyénkben írót — tapasztalatainak kimondására. Ugyanakkor azzal is tartozunk neki s az igazságnak, hogy nem hallgatjuk el: a Forrásban közreadott cikkének néhány summás megállapítását vitathatónak tartjuk, sőt akad köztük olyan is, ami feltétlenül korrigálásra szorul. Írásának egyik fejezete arról szól — lényegét tekintve —, hogy a gazdasági, termelési, életkörülményekkel összefüggő problémák mellett a nemzetiségi kérdés is él, jelen van, ami szerintünk is vitathatatlan. A gondolatot így folytatja; „S hogy a felszabadulás óta nem csitult el még jobban, annak egyik oka talán éppen az, hogy nem beszélünk róla elég nyíltan és őszintén, s hogy úgy _ teszünk, mintha a témának sokkal kevesebb alkotórésze lenne, mint ténylegesen, s mintha az embereket sokkal kevésbé foglalkoztatná, mint valójában’.’ Ez utóbbira a lapunkban közölt korábbi cikksorozatának egy kihagyott fejezetét hozza fel példának, mely — szerinte — felmarkolta a szerb nemzetiségek és magyarok együttélésének problémakörét. A szerkesztők, mint írja, a bajai járás vezetőivel konzultáltak a cikkről, s ennek eredményeként nem került közlésre az említett — és most a Forrásban közzétett — fejezet. Hozzáteszi, hogy a bácskai párt- és állami vezetés milyenségének ismeretében nem is indokolatlan félelmet vagy túlzott óvatosságot állapíthatunk meg e kérdésben, hanem tükröződni látjuk azt az országos állásfoglalást, mely szerint „legjobb, ha nem beszélünk a dologról”. S végül a következőkkel zárja a cikket: „Beszélni akarunk róla. Beszélni először azért, ment hazánkban huszonöt év óta szilárd elvi alapokon nyugvó gyakorlat él (ellentétben a szerző előbbi érthetetlen megállapításával — a szerk.) mind a nemzetiségi kérdésben, mind a Duna-medencei népek együttélésében; de beszélni azért is, mert a nemzetiségi ellentétek gyökere — bárki bármilyen céllal is szította föl a múltban — sokkal mélyebben rejtezik az emberekben, a népek és népcsoportok lelkűidében, semhogy negyed, század után minden lényeges momentumot megoU doMnak vehessünk; s beszélni akarunk végül is azért, mert a nyíltan, hangosan kimondott szónál jobb orvosságot az emberiség mindeddig nem ismer bajainak gyógyítására.” Mondjuk azt erre, hogy Kunszabó nyitott kapukat dönget? S nagy hevülete — talán egy kissé más irányba tevődött volna át, ha ismeri például —, de miért ne ismerhetné, hiszen lapunkban is terjedelmesebb cikkben számoltunk be róla! — azt a felmérő helyzetelemzést, melyet — éppen a téma fontossága miatt — a helyszínen, Baján tárgyalt meg a kibővített megyei párt és tanácsi végrehajtó bizottság 1969. júniusában. Kunszabó tehát azt a helyes megállapítását, hogy a nemzetiségi kérdés is él és jelen van a mindennapi életben, s erről bátran és őszintén beszélni kell, rosz. szul megválasztott példával támasztja alá. S ez a jobb híján előcibált „példa” gyengíti a szerző egyébként okosan csoportosított érveit, melyeket erősíthetett volna az említett megyei felmérésben és másutt is fellelhető adatokkal, tényekkel. Köztudott, hogy az MSZMP Központi Bizottságának Társadalomtudományi Intézete „Nemzetiségi kérdés — nemzetiségi politika” címmel már 1968-ban kiadta e kérdésben Igen alapos elemző tanulmányát. A Központi Bizottság 1968. szeptember 17-én hozott határozatot — korábban a Politikai Bizottság 1958. októberében — mely kimond. ia: .,Nemzetiségi politikánk eredményei a párt következetesen internacionalista politikáján, az ország általános, gazdasági, politikai és kulturális fejlődésén, a szocialista demokrácia szélesedésén alapulnak.” S mint a megyei határozat is leszögezte: „A nemzetiségi V.MENYSIKOV- V.óAOEVSZKIÜ.l 16. Ami pedig politikai meggyőződését illeti, nos, Ax- mann úr gyanún fölül áll: a párt régi tagja, a führer fanatikus híve, s nem is egyszer hívták már a hadseregbe, s ha nem lenne gyomorbajos... Kreutzer csak sápado- zott a dühtől: életében elő- . szőr történt meg vele, hogy valaki az ujja köré csavarta és még csak nem is zavarhatta világgá kétbalkezes kopóit. Most már könnyű volt újrajátszani, hogyan is történt mindez: az orosz kém — Kreutzer egy percig sem kételkedett benne, hogy orosz volt — nyilvánvalóan már korábban kiválasztott magának egy hasonmást, akinek, persze, erről sejtelme sem volt, majd alaposan kitapasztalta annak napi tevékenységét, s végül ragyogóan fölhasználta ezt* A padláson kivárta, amíg hasonmása sétálni indult a kutyájával, majd a pincében a város alatt keresz- tül-kasul futó csatornahálózatba ereszkedett. Most már, két óra múltán értelmetlen dolog lenne keresni,merre van. De Kreutzer mégis a csatornába kergette szimatjait, hogy alaposan vizsgáljanak meg minden zugot, ám azok semmit sem találtak. Ekkor Kreutzer parancsot adott, hogy állítsák össze a kezéből kicsúszott orosz kém megközelítő arcképét, s azt haladéktalanul juttassák el valamennyi rendőrjárőrnek, hotelportásnak és a Ges- tapó hatalmas ügynökhálózatának. Az igazat megvallva nem sok reménye volt, hogy az orosz kém nyomára akad. hiszen az minden bizonnyal megváltoztatta ruházatát, a bajusz és szemüveg pedig csak ideiglenes álarc volt, hogy olyan legyen, mint hasonmása. Mindennek ellenére végérvényesen elveszítette reményét a sikerre. Pedig Kreutzer kezében ott volt a fő ütőkártya: a rejtekhely titkos dokumentuma, amelyben a hitleristák által Nagynyomású pumpának nevezett új titkos fegyverről volt szó és bár igaz, hogy a dokumentum szerzője lesújtó véleménynyel volt a fegyverről, de bizonyos, hogy az orosz hírszerzők, akik elolvasták ezt az anyagot, megkísérlik, hogy bejussanak a fegyvert előállító üzembe. Ez pedig annyit jelent, hogy fő figyelmét most a Hochdruckpumpéra kell fordítania A BUMERÁNG A führer legkedvesebb gyermeke az a nagykaliberű új fegyver volt, amelyet ideiglenesen több névvel is illettek: Hochdruckpumpe = nagynyomású pumpa, Tausendfüssler = százlábú, Fleissiges Lischen — Szorgos Erzsiké. A botcsinálta mázoló ráadásul még nagyzási mániában is szenvedett. Csákié hatalmas házak emelését enge- Mélyen tisztelt birodalmi délyezte magas mennyeze- vezető úr, kötelességemnek tekkel, s négy embemyi aj- és feladatomnak tartom, tokkal Másutt kolosszális hogy figyelmét ráirányít- méretű árkádokat, diadal- sam a führer parancsa íveket, s a válogatott had- alapján készülő Hochdruck- osztályok parádéjára kivá- pumpe-ra. Mélységes meg- lóan alkalmas, végelátha- győződésem szerint a ter- tatlan tereket terveztetett, vezés teljesen hibás. Min- Nos, a Százlábú, ez a mé- denek előtt a fúvókák szer- reteiben óriási és egyben kesztésére, a lövedék for- különös formájú szerkezet májára gondolok amellett, pontosan megfelelt a füh- hogy rendkívül gazdaságta- rer ízlésének, s egyúttal a lan a robbanótér kialakítá- hármas számú megtorló sa. Mindezek alapján azt a fegyver nevet viselte a ra- következtetést szűrtem le, kéták és repülőbombák hogy a munkaerő és a ki mellett. ^ válóan képzett szakgárda A Százlábú tulajdonkép- ilyen nagyméretű pocséko- pen öt darab, százötven mé- lása, amely a terv kivitele- teres, egymással párhuza- zéséhez szükséges, teljesen mosan álló csőoszlopból céltalan. (Egyedül Pa de állt. Calais körzetében ötezer, Nos, pontosan erről a magasan képzett szakmun- tervezetről volt szó abban kást foglalkoztatnak az a dokumentumban, ame- építkezéseken!) lyetArtúr kapott Heinztől. ... ....... _ „A pártkancellária veze- Méreteit tekintve Peene- tőjének mundeben az A—4 mellett M. Bohrman brigádén- a nagynyomású pumpa a führernek és birodalmi ve- legnagyobb’ amelyet a ne- zetőnek. punk altal oly nagyon vart Berlin megtorló fegyverek gyártá- Tárgy: Az A-4 lövedék «á,nak keretében terveznek, és nagynyomású pumpa. £á.adá£ul néhány vezető al- összeállította: Osenberg kalmatlansaga miattamun- professzor, a birodalmi tu- ka eredmenye gyakorlati- dományos kutatótanács tér- eSyenk> lesz a nullával, vezőintézetének vezetője. (Folytatjuk.) lakosság megítélésében egyetlen értékmérő érvényesül: a végzett gazdaságitársadalmi tevékenység." Nyilvánvaló, hogy éppen ezek a határozatok, állás- foglalások ösztönöznek, biztatnak és bátorítanak — azt is mondhatnánk: utasítanak — bennünket a nyílt beszédre, a szocialista nemzeti egység megteremtése s megújítása érdekében. Nincs tehát szó sem országos, sem megyei állás- foglalásról, ami ennek ellentmondana, s pláne olyasmiről, mely szerint „legjobb, ha nem beszélünk a dologról”. Igenis beszéljünk erről, mint minden másról, mely összefügg jó közérzetünkkel, az ország, s az itt élő népek helyzetével, munkájával, jövendőjével. De okosam, céltudatosan! Ügy, hogy ne keltsünk újabb zavart a fejekben, s inkább oszlassuk, mint növeljük az aggodalmakat, indokolatlan — s ki tudja mióta túlélő — görcsöket, előítéleteket. Ami az általunk közreadott cikksorozat kihagyott részét illeti — erről most már a Forrás alapján bárki meggyőződhet — valóban semmi olyat nem tartalmaz, amit okunk lett volna eltitkolni. De nem is „markolja fel” — mint Kunszabó írja — a szerb nemzetiségek és magyarok együttélésének problémakörét. Felhoz ugyan néhány egészen egyedi, s nem is új keletű — köztük még a másodat világháború idején bői származó — példát ar. ra, hogyan ugrasztották össze különböző egyházi személyek a szerb és magyar lakosságot. Mi úgy véltük — s a szerző tudtával döntöttünk a kihagvás mellett —, hogy ezek fel- hánytorgatása, „felmelegítése” nem szolgálja az itteni emberek jó együttélésének ügyét, s a mai időkre vonatkoztatva nem is bizonyítanak semmit. Vitatjuk azt a, megállapítását is, mely szerint: „A XIX. századig a társadalom legfelső szirtién is mindegy volt, hogy ki milyen nép fia, milyen nótát daloltak a bölcsőjénél, s milyen szokásokat hozott szülőházából ..Ennek a cáfolata egy külön cikket érdemelne, de erre most nincs helyünk. Csupán annak érzékeltetésére idéztük, hogy kiderüljön: a sorozat, s a szerző gondolatainak tisztasága érdekében is szükség volt az említett feiezet elhagyására. Kár, hogy ezt teljesen félreértette, s adalékul használta egy rossz teória védelmében. Ez a munkamódszer szerintünk elhibázott, s nem vezethet eredményre. Kunszabó járja a magyar Bácskát, s tarsolvában nvil- ván akad még számos pél. da. íó is rossz is. Mi is azt mondjuk: írja meg ezeket bátran, őszintén. Mint eddig is, ezótán is szívesen adunk neki he. lyet lapunkban. Talán meat már lesz alkalma arra is hogy egyéni tapasztalatait a riportutak során szerzett benyomásokat egybevesse mások élménvanyagával, a megyei felmérésekkel é® valóban létező állásfoglalásokkal. Mert így, csakis a ténvek sokoldalú ismeretében lehet helyes következtetések re jutni ebben, s valameny- nyi fontos ké-az^g,, F. TÓTH PÁL
