Petőfi Népe, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

I960, december 25, csütörtök Humoros miniatűrök Színészek, bohémek... A régi színészvilág emlékeiből Nagyon régen Miskolcon a „III. Richard” került színre. Amikor Richard kétség­beesve felkiáltott: — „Egy országot egy lóért!” — va­laki leszólt a karzatról: — Szamár is jó lesz ma­gának! A színész szemrebbenés nélkül válaszolt a kedé- lyeskedőnek: — Igaza van, jöjjön le! * Harmath Imre színpadi szerző benyújtotta darab­ját az egyik színház igaz­gatójához, akiről köztudo­mású volt, hogy nem az ő véleménye a döntő, hanem amit a felesége mond. A darabot a színház nem fogadta el előadásra, mire Harmath a következő tá­viratot intézte az igazgató­hoz: — A fúria ítéletét meg­fellebbezem! * A régi idők népszérű ka­baré komikusa, Szenes Er­nő, akit a kövér Szenes néven ismertek, állandó pénzzavarral küszködött. A Lánchídon ment át egy barátjával. — Látod — szólt Szenes, — ha ez a királyi vár az enyém lenne, azonnal rendbe tudnék jönni anya­gilag. — Mit érnél vele, ha a királyi vár a tied lenne? Szenes csodálkozva vá­laszolta: — Mit? Hát egy húszast csak kapnék érte? » Egy népszerű vidéki tán* coskomikus nem kapott al­bérleti lakást, s kénytelen volt felkeresni a városka szállodáját. A színészt a portás nagy örömmel üdvözölte: — Miben lehetek szolgá­latára, kedves művész úri — Mibe kerül egy szoba az első emeleten? — kér­dezte a színész. — Hat pengő. — A másodikon? — öt pengő. — És a harmadikon? — Ott csak 3 pengő. A színész köszönt és elin­dult. A portás utánaszólt: — Hát nem veszi ki a szobát? — Nem elég magas ne­kem ez a szálloda! • Az első világháború alatt Föld Aurél igazgató ren­delkezése szerint, az akko­ri Városi Színház csak szombat-vasárnap tartott előadást. A színészek ter­mészetesen hetenként csak két napra kaptak fizetést. Amikor egymást követ­ték a katonai behívások, az egyik színész keserűen megjegyezte: „Most már csupán az kéne, hogy Föld Aurélt is behívják katonának, s ak­kor csak szombait-vasárnap lenne háború!” • Honthy Hanna mesélte az alábbi történetet. A fiatal színész házas­pár az állatkertbe készült kicsi gyerekükkel. Mielőtt elindultak volna megnyug­tatták a gyereket: ne fél­jen az állatoktól, mivel azok senkiit sem bántanák. Kiértek az állatkertbe, a gyerek bátran, magabizto­san köszöntötte a ketre­cekben levő állatokat: Szejvusz majom, szej- vusz kígyó ... Amikor a hatalmas ele­fánt ketrecéhez ériek, a gyerek megállt. Riadtan, nagy szemekkel nézte az állatot, majd szepegve megszólalt: — Kejitcótoloml S. M. DILETTÁNS n voltam a legszebb és legbájosabb an­gyal a mennyekben, csak úgy hívott az atyaúristen is. hogy Gábriska. A szár­nyaim mindig hófehérre fé­nyesítve. nem úgy. mint jó néhány fegyelmezetlen ar­kangyalé, akiknek még a tegnapi sár is ott díszelgett a szárnyukon; fogat soha Angyalka voltam tepsi beigli is és Povázsai Pityut már harmadszor po­fozza meg az apja, hogy ne kukucskáljon, mert band- zsa lesz és a háta mögött keresi majd az ajándékot. A, balta **v lauz J d pülni S *—kínig — Mi van? ... angyalos- dit játszunk? Ezzel a csen­gés izével itten nem lehet utazni! — förmedt rám a kalauz. — Kérem szépen, én an­gyal vagyok és most viszem a karácsonyfát... — pró­báltam mondani, de a ka­közbevágott. Persze, hogy az... Re­is fog — mondta és kirúgott fástól-csengőstől a buszról, miközben bőven emlegette barátaimat és ba­rátnőimet ott fenn a meny- nyekben. Ekkor taxiba akartam ülni. de a taxis kisanyámnak szólított, úgy látszik, aranyhajam és in- gecském miatt és megkér­dezte. miért pont a kará­csonyfát loptam el a pali­tól. — Kérem szépen, én an­gyal vagyok, és most vi­szem a karácsonyfát — próbáltam mondani, de a taxis közbevágott és azt mondta, hogy neki is kará­csonyestje van. ilyenkor fo­gadalma tiltja, hogy ledér tolvajokat fuvarozzon... — Elmész a pokolba, kis- anyám — kiáltott rám és nagyon megijedtem még, hogy én. a pokolba. Ott álltam az út mentén és hallottam is. hogyan kon­gat a harang hatot, pedig nekem már fél hatra ott kellett volna lennem Pová- zsaiéknál a Jó utca 4/b alatt. Megkérdeztem tehát egy rendőrt, hogy merre van az az utca? A rendőr először el tátotta a száját, úgy bámult, majd elfogta a nevetőgörcs és úgy nyö­szörögte; — Atyaég. hogy mit ki nem talál az a boyszolgá- lat... Na gyere, kisöreg, elkísérlek, nincs messze — mondta a rendőr és én mentem mellette, miközben ő állandóan valami boynak hívott és nevetett. Negyed hétkor ott álltam az ajtó előtt és becsönget­tem. aztán csingilingizni kezdtem a kis ezüst csen- getyűmmel és hallottam, amint Povázsai papa ezt üvölti a fiának; — Ne ordíts már. mert akkora pofont kapsz, hogy a csillagszórót is meteor­hullásnak látod ... Nem hallod, itt az angyalka! Várj! Aztán kinyílt az ajtó, egy férfi állt mögötte, rám né­zett és nagyot üvöltött­— A fene egyen meg..! Most van fél hat? Feljelen­telek te csirkefogó ... Mi­csoda boyszolgálat ez... — kikapta a fát a kezemből, becsapta az ajtót, hogy az ingecském beszorult és fa­képnél hagyott És én ott álltam az ajtó előtt ingben és a hónom alatt a glóriá­val azon tűnődve- Atyais­ten. mi lehet az a boyszol­gálat, amivel egy rendes angyalt itt mindig összeté­vesztenek, aztán károm­kodtam egy nagyot, mert szelíd angyal létemre ezt is megtanultam. nem akartak mosni, és ha Nem rajtam múlt. hogy őrizni küldték őket. mindig nem így történt, nyafogtak; nekik ezért ve- Amikor leszálltam a föld- szélyességi pótlék is jár. Ha re. rögtön szaladnom kel- nekem azt mondta valame- lett a csillogó-villogó fács- lyik Háromság hogy ro- kával, fehér ingecskémben, hanjak. mert Kajevácnét mert sikoltva mutogatott ott lenn a földön kísérti az rám egy öregasszony; ördög egy férfi képében, — Te jó úristen, itt a rám lehetett számítani, mert repülő csészealj! tudtam, hogy melyik pilla- ... és ez a sikoltás so- natban kell csöngetni az kaknak feltűnt. Többek kö- ajtón, s aztán huss. elre- zött három férfinak is, akik pülni... vihogva kapkodtak először Nem véletlen tehát, hogy fehér ingecském alá, hogy az atyaúristen engem bí- utána akkora pofont adja- zott meg. vigyem a kará- nak, hogy a kis fán meg- csonyfát Povázsaiékhoz a gyulladtak tőle a csillagszó- Jó utca 4/b alá. mert tud- rók... ták, hogy szép angyali üd- — Tűz van! — kiáltotta vözlettel, lágy csengetyű- valaki, és mire magamhoz j szóval, égő gyertyával és tértem, már vijjogva ro- szikrázó csillagszóróval ép- hantak a tűzoltók, hogy pen akkor érkezem majd, alig volt időm felugrani amikorra kisül az utolsó egy autóbuszra... KÉP SZÖVEG NÉLKÜL Bodó Béla: Ajándék Egy barátom me­séli; a barátom fes­tő, de olykor mu­zsikál is. Vivaldi, Bach — szépen he­gedül. Vagyis azt kell mondanom, hogy van fantáziá­ja, képei élénkek. Tehát ő meséli: — A feleségem — hi­szen ismered — kedves, halk szavú, egyben igen hatá­rozott teremtés. Tíz éve vagyunk háza­sok, soha még egy ko..ioly nézetelté­rés nem volt közöt­tünk. Persze ez is határozott termé­szetének köszönhe­tő. Vagyis amit el­határoz, az úgy is lesz — engedékeny természetem követ­keztében. Köztudott: adni még sokkal jobb, mint kapni, különö­sen az én esetem­ben, hiszen módfe­lett kedvelem a fe­leségemet. Vagyis lehoznám neki a csillagokat az ég­tud örülni akármi­nek, s ez roppant megnehezíti a hely­zetemet. Mit vegyek neki, aminek láttán nyakamba ugrik, ről, előzetes kőmin- úgy örül? Még em- ták bemutatása lékszem a fikusz után. Mert nem históriára, néhány (Erdei Sándor rajza.) mindegy milyen éve történt. Meg- csillagot! Álljon jól leptem egy cserép kék szeméhez, gön- fikusszal. Halkan dör hajához, száj- köszönte, valahogy rúzsához és mit tu- úgy, mint amikor dóm én... Nem felveszem a földről, amit véletlenül le­ejtett Se hideg, se meleg köszönés, hi­vatalos köszönet, amelytől méregbe gurul az ember... Két hét múlva volt Szilvi néni ne- venapja, elvittük neki a fikuszt aján­dékba. A néni na­gyon megköszönte, azután — amint sok havi magánnyomo­zásom kiderítette —- a körzeti orvosának adta. A körzeti or­vos valamiért el­ajándékozta szegény fikuszt egy maszek asztalos mesternek, aki valamit enyve­zett számára. A ma­szektól, több átté­telben eljutott a növény Kricsmirek- hez, feleségem hi­vatalbeli kollégá­jához. Egyszer az­tán a Kricsmirek házaspárt meghív­tuk vacsorába — mit hoztak? Persze a fikuszt, amelyet és vettem a nőm­nek. Amikor Krics­mirek kicsomagolta a zizegő selyempa­pírból, határozottan felismertem a ván­dorló fikuszt. Alsó levelei furcsán fer­dén nőttek, gro­teszk hármasban. Feleségem annak­idején, amikor tő­lem kapta, azt mondta, olyan bo­ti émes a fikusz, rosszul nőtt levelei­vel, mintha hunyo­rogna ... — Hát mit ve­gyek ajándékul a fe­leségemnek? Ki kel­lene nyomozni. Re- tikül? Ravaszkod- tam: Kovácsnénak olyan szép fekete retikülje van, szebb mint a te barnád. — Igen — felelte — akkor bizonyára Kovácsné is jobban tetszik neked . j. Még nyomoztam, de eredménytelenül. Kis zsebkendők, új víllanyvasaló, köl­ni — megbuktam! Kiderült, hogy van neki ez is, meg az is. Jól jártam vol­na a villanyvasaló­val, abból kettő is van fennhatósága alatt. Már türelmet­lenül, hiszen szo­rított az idő, egysze­rűen megkérdeztem. — Hogy mit ve­gyél nekem — mondta— egyszerű! Végy egy delfint, igen delfint, vagy várj, mégse, inkább egy szép magas tor­nyot, vagy ha nem kapsz, valamelyik Duna-hidat! Na ugye? Delfint, tornyot, hidat nem lehet venni, hát mit csináljak? Mivel lephetném meg, mi­vel szerezhetnék ne­ki nagy örömet, minek láttán ugra­na a nyakamba? Örömet szerezni milliószorta nehe­zebb, mint bánatot okozni, s az öröm­szerzés az öröm­szerzőnek talán még nagyobb öröm. Hosszan fejteget­tem ezt — az örömbumeráng na­gyon is létezik, csak hozzá kell nyúlni... Ez ta­valy történt, nem tudtunk megegyez­ni ... Így érkeztünk el az ünnephez, ott a karácsonyfa, nem tettem alá ja - sem­mit, ami feleségem­nek való lett vol­na. Aztán megpil­lantottam egy nagy fehér skatulyát. Mi van benne? — Meglepetés — mondta a feleségem. — Nekem? — Neked. Megcsókoltam a kezét. S kezdtem rosszul érezni ma­gam. Igen, ebben a fehér dobozban van az én megszégyení­tésem, az, hogy ő vett nekem ajándé­kot s én pedig nem vettem neki semmit. — Nem nézed meg? — kérdezte s felém nyújtotta a dobozt. — Még nem — válaszoltam. Arra gondoltam, leroha­nok az utcára, fel­török egy kirakatot, hazaviszek több tu­cat zsebkendőt, egy hektoliter kölnit, ötven villanyvasa­lót — hiszen csak megszégyení tésemet akartam megsemmi­síteni, a kárt meg­térítem, most ad­tam el egy nagy vásznat... — Na nyisd ki már — szólt rám a feleségem. Dobogó szívvel nyúltam a doboz után. Jó, ne javít­son ki, tudom, hogy míg él az ember, dobog a szíve, de most nagyon dobo­gott. Aztán kinyi­tom a dobozt, mit gondol mi van ben­ne? Megmondom, úgyse találja ki. Egy pár gyönyörű­séges fekete lakk­cipellő, kis masnik­kal, ennivaló női cipellő... Nagyon ostoba ké­pet vághattam, mert feleségem gyorsan hozzámsimult; — Tudom, hogy nagyon szereted, ha szép holmijaim van­nak. Ennek a cipő­nek nem tudtam el­lenállni. Megvettem, hogy örülj neki, va­gyis, ha úgy vesz- szük, ez a kis lakk­cipő az én ajándé­kom, hogy nagyon örülj neki. — És örült? — kérdeztem a bará­tomat — Örültem, — felelte, s tanultam belőle. Az idén há­rom szép nyakken­dőt veszek, hason­ló meggondolások alapján. De azért — tette hozzá — lesz egy kis csokoládé is, kölni, és máis ap­róság.

Next

/
Thumbnails
Contents