Petőfi Népe, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
fruT-gtfrulM&m,Adrift# pétiünk melegoM^aebóíi mUÄÄ WnsUIfe^K, pn^w^rnknkiíjn«^^ &*"?$ *™y*t V* «ww& Utnjml<&9<}?í Ya*fa®>ÄaI. ß Cn vöpyoK 4 &&£*•*& ' ÍJ«n?*t*n, JcrUíunk, JátusunkT «mn Sáriiig tn? fagyunk.» tánfCJ saJJfajj kift feieKOnk, gyaieg j3K4nk; wert-siettünk, k» jukooska monálz.-ll%lofi Ul Mtk» ")&%W Ktfíííu*. • Mcnyháft-t király a nevem. JSe^V, i&M j I*toifi&rj4n*pel, jón&pcí l Nem vadunk mi ván papok. Úoy Eladottak «n»®wöMI«f, j^ejiiraek Jtríttua iettéf. géné?,lünk kai kiépít kaxxict, ^«ivoptkgünk/igi ©má^j! Wf^*á§fi| Ifo mama. ' ^kpgt&.u K kMükfászkm *p.forfsnanil&l íf hűm már» ITn4v»;kái»inki|rá!tfofer 4 /©éjifcalfttá fcfaánakl _ ^ Gáspár Vtó,aff*k' f Sfdi kirir« fxemálúfc. mnlifliiHB a Rí« s r« os ♦ htjfkiraly József Attila: BETLEHEMI KIRÁLYOK —Révész Napsugár grafikája A hegyoldal meredek. Csak egy irányban lehet dolgozni: lentről fölfelé. Minden lépésnél előbb meg kell nézni: nem gurul-e a göröngy, biztos-e az állás? Az öreg inak ezt már nem bírják; le kell térdelni a kovászként dagadó sárba. Megmetszi a kivénhedt, göcsörtös szőlőtőkét, aztán bőrkötényét lába között maga alá csapja és visszafordulva leül: nincs kibékülve az előző tőkével. * — Muszáj még dolgozni? — kérdem. — Amíg élünk, eszünk, dolgozni kell — mondja változatlan arccal. Lent az aljban, egy terjedelmes platánon nagy csapat veréb vész össze. Válogatás nélkül csípik, tépik, CXXamX?5o&Z)33@!$ marják egymást, párosával potyognak lé a fáról, de ott is tovább verekszenek —- aztán abbahagyják, olyan hirtelen, ahogy felbolydul- tak. —... Igazán szólva, senki sem muszájít — tűnődik az öreg. — Ezt a háztájit kiadhatnám felibe, a fiam is rendesen segít, és kapom azt a jajdesok ket- tőhatvanat. Megélnék úgy is. A verébcsapat már elváltott, most új zajok jönnek: fönt, a domb gerincén három apró, lánctalpas traktor jelenik meg. Ügy . tűnik, rögtön ránk zuhannak. de értelmes fordulattal visszakanyarodnak, hogy új sort fogjanak. Az öreg munkához térdel, az olló pengéjét a földbe döfködi: — Itt van az unokám. Meglett ember, itt dolgozik fönt, a gazdaságban. Szombaton már délben otthon van. Mondja neki az apja: „Te gyerek, mehetnél, segíthetnél a feleségednek a háztájiban!” Nem megy. Kineveti az apját: „Majd bolond leszek. Máma is megkerestem az ötvenest, pedig csak félnap!” És kinyitja a rádiót, meg a tévét — egyszerre!... Haragvó-komor arccal rázza a fejét, s hessentő mozdulatot tesz a kezével: — Ezek, uram, ezek már csak a pénzt szeretik, nem a munkát! • — A Csépi brigád! — élénkül föl a szőlötelep vezetője. — A Csépi brigád lesz az. A legjobb csapatom, kérem! A főkertész minden évben be akarja őket vinni a központi telepre, de én megmondtam: ha ők mennek, akkor én is!... — Szervük a pénzt? Fürkészően néz az arcomba: — A pénzt mindenki szereti, elvtárs! A piacról élünk... És Csépiék legalább dolgoznak is érte. Ha azt mondanám, hogy szombatra hordják el a fél hegyet, hát ezek elhordanák! — Szeretnek dolgozni. Ismét rámnéz, kicsit értetlenül: — Szeretnek!?... Tudnak! Ezek tudnak dolgozni, kérem! « — Vissza-vissza! Nem tudsz rükvercbe menni, te?! Majd adok én neked, az anyád, aki megszült ilyen marhának... Jó!! Na még! Kész! Kapcsoljátok le, tovább!! Integet. Előre-hátra, jobbra-balra, le-föl mozgatja a karját. A jelrendszer régen kialakult náluk, reflexszerű. A beszéd tulajdonképpen fölösleges is. Csépi Károly talán nem is veszi észre, hogy közben kiabál. A téli fagyoktól és tavaszi olvadástól kimozdult betonoszlopokat igazítják helyre. Négy csoportra oszolva dolgoznak, hármasával: egy a gépen ül-, egy a drótköteleket kezeli, egy pedig a sor végén irányít, és a meglazult drótokat húzza feszesre. — A módszert ők találták ki. Eddig "kézi erővel végeztettük ezt a munkát, ötször ennyi idő alatt — mondja a telepvezető* Csépi Károly most egész a közelünkbe ér. — Lehet-e ezzel keresni? — Norma szerint, uram! Csak a norma szerint! Mosolyog. Fél szeme a táblában mozgó traktoron. Izzad. Csurog az arcán a verejték, pedig ez a munka így, hogy a gépnek adták a nehezét, egyáltalán nem megerőltető. Biccent a lejtőt behálózó betonsorok felé: — Ez a parancs: szigorú rendet az oszlopok között!... Hé! Balra, balra!! Megvárom, míg levezeti a hadmozdulatot, aztán rágyújtunk, mert új sorba kell fordulni a gépnek. — Az oszlopok szigorú rendje szigorú vezetőséget is jelent, ugye? Nem rossz ez? — Nem, kérem. Eleinte mi is így hittük, aztán rájöttünk, hogy pontosan fordítva: ahol ramatyul mennek a dolgok, ahol nem követelnek annyit, és lehet lazsálni, ott kevesebbet is fizetnek. Mert ha egyszer az ember ráadja a fejét, akkor pénzt akar látni! A traktor amott új oszlopot talált. A brigádvezető hátracsapja a haját, és vezényelni kezd. S akkor észreveszem, hogy ordítás közben állandóan figyeli a másik három csoportot is: nincs-e valami baj, azsurban haladnak-e vele? Ezért izzad. • A városban, túl a dombokon, tizenkettőt fúj egy gyár. A négy motor majdnem egyszerre fullad be. Az emberek lassú tempóban dagasztják gumicsizmájukkal a sarat. Mind erre jönnek a sorok között, föl a munkásszálláshoz, de még csak véletlenül sem vesznek észre akár egyetlen szőlőtőkét is. Csépi Károly pufajkája elejében megtörli a kezét, és új cigarettát keres. Mellélépek: — Dolgozni csak tudni kell, vagy szeretni is? Haját megfésülte, s most látom, alacsony, hátraugró homlokát, meg borostái alatt a mély ráncokat, karéjban, az orra és o, szája között. Nem néz rám: — Tulajdonképpen mit akar a kartárs? A hangja egyforma, de nem színtelen: valami védekező nyugtalanság érződik benne. * Az emberek bent vannak, mosakszanak, rendezgetnek a szálláson. Néha egyik-másik kilép, lavór vizet zúdít le a lejtőn. Ketten tűzrevaló karóért indulnak a selejtcsomóhoz. Kilép utánuk a brigádvezető. Leülök egy tuskóra: — Otthon nincs semmi munkaalkalom? — A téesz. — Rosszul fizet? — Ha mindent összeszámolunk, még azt is, hogy otthon van az ember a családjával — akkor nem. — Hát akkor? Oldalról végigmér: — Maga valami főnök? — Úgy nézek ki? — Hát akkor? Nevetünk. Pufajkáját kigombolja, leül mellém: — Milyet szív? — Kossuthot. Egy darabig csend van, aztán tűnődve rákezdi: — Manapság az ember bele se fog semmibe, míg fehérre feketével ki nem veti: ez a munka, ennyi fáradtsággal jár, ennyi lesz érte a „lényeg”... Máma ez megy: adsz — adok; nem adsz — nem adok! — Három ujját összedörzsöli. — Biznisz... Az öreg ott lent lassú mozgással halad a tarisznyája felé, közben meg-megáll, lehajol egyik-másik tőkéhez, mintha csak a fejüket simogatná. Csépi Károly nézi, és szája széle alig észrevehetően ferdére húzódik: — Vannak, akik még nem értik;.. Évek óta minden közgyűlésen arról zsenyegtek otthon, hogy kivágják-e János dűlőt, vagy se? Az öreg szőlőhegyet. Én elmagyaráztam nekik, még alakuláskor: Emberek, kivágjuk, nagyüzemi táblákat telepítünk, aztán még az öregisten is mezítláb zarándokol hozzánk az olcsó, jó borért!... Nem, az istennek se!... Mert akkor az én rizlingem, mert akkor az én barackfám ... Már egészen belelendül, de itt hirtelen lefékez, és fáradt, fakó hangon teszi hozzá: — Á, így nem lehet gazdálkodni..; Az emberek megtértek a fával, nagy csóva szalmát tesznek le a földre és a karódarabokat kezdik köréje állítgatni. — Maguknak volt ott szőlejük? Rámnéz, aztán kicsit távolabb húzódik: — Volt. A kis tér megtelik szalonnás, nyársas emberekkel. Bal kezükben csíkos asztalkendőt fognak össze, benne a szeletelt kenyér, hagyma. Az egyik tűzrakó gyufát vet a szalmának, a láng percen belül házmagasságra csap. Meg kell várni, míg alábbhagy — az igazi szalonnasütésnek ez a nyitja: parázson pirítani. Bámulunk a tűzbe. * — Ha otthon maradnak, és ütik a vasat, azóta létrejön az a nagyüzemi szőlő, úgylehet. Csépi felrezzen: — Mi? ... Azóta létre jött. Tavaly telepítették. Az emberek felütik a fejüket és egyszerre kezdenek a tűz körül tolongani. A csapatvezetőnek is nyújtanak egy nyársat, az átveszi, és lassan forgatni kezdi a semmiben: — Az ősszel kimentem, megnéztem: mindent kivágtak! ... A pincéket dózerrel tömték be. — De hát... ember! A nagyüzemi telepítés!... A korszerű gazdálkodás! Hirtelen felugrik és a szalonnával tűzött nyársat messzire vágja a betonoszlopok közé. A vékony akácvessző élesen suhog a levegőben. — Csúf lett! Látni se szeretem! Nevet. A két vállát felhúzza. Mellé állok: — És ezt szereti látni? Elkomolyodik, oldalt néz, a tűzbe: — Ide nem szerelemből jöttünk... Hhhaj, mint a szalonna a parázson, úgy pörkölődünk! Georg Maurer:* Könnyek Könnyek, áttetsző üvegfalak. Miért könnyezünk a boldogságtól és a boldogtalanságtól? S miért éppen a szemünkben ragyog a könny? S végül: miért sír az ember? Könnyek, áttetsző üvegfalak. Falak, melyektől nem látni tisztán: • hol a só, hol a víz, hol a lélek. Kassai Ferenc fordítása » NDK-beli költő
