Petőfi Népe, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

ll>ODf\LO/l/t

Kis község gazdag krónikája

Sokat olvastunk megyénkben kiadott könyvekről. A

kiskunhalasiak, bajaiak, kecskemétiek után az idén egy kis falu is hallatott magáról. Örömmel forgattuk Mándics Mihály „Fejezetek Csávoly község krónikájából” című 18 íves kötetét.

Csávolyról indult el néhány éve a krónikaírás, amely azóta országos mozgalommá terebélyesedett. A kezdede nehéz idd w»*4 «*>

0 ^Karácsony előtt két nappal beszállás oUak hozzánk öt katonát szekérrel s két lóval. Ugyanez a hasunk volt, mint most dc nem így kipucol»« rendbe téve. S mifele bútorok voltak akkor a két szobában"! Padló sehol, a pitvarban meg a k°n^T ban kő? ugyan. Fold. mmdefttkatonák a Kötöny- domb alól, egy ^gazdától hoztak szalmat’.j* terítették ebbe a szobába amelyet most maga vett ki, s arra keveredték Ko- tónyből hoztak a lovaknak szénát isLátták a szegénységünket, nem zavartak _ bennünket egyáltalán, tón azt is restellték, hogy láb alatt vannak, dehát háború volt. Beszélgetni se nagyon tudtunk, mutoga tusokkal próbálták megértetni magukat.

Eljött a karácsony előtti nap, a vigília. Hat most mit csináljak ezzel a családdal, mit adok nekik az ünnepen enni? Volt egy kis zsírom, két rossz tyu kom, gondoltam ezeket Krisztus urunk születésének első napján levágom, ha addig a katonák el nem ütik a Wbukot. De nem nyúltak azok semmihez. Éltesebb emberek voltak, nem valami su- hancok. Az

ta is, azért osztottak be őket a trénhez, mert a harchoz már gyengék, de a szekeret-lovat meg eL tudják hajtani. Néha egy kis meleg vizet kertek:

— M amuska.

És a fiaim arcát megsi- mogatták.

mmárrnost a valóságos AV ünnepen a két tyuk *'" csak kiadja a kasztot, gondoltam, de mit eszünk Jézus úr fzujet^' sének estéjén? Hal diene és mákos bobalyka. Az uram tervezte is, hogy a kölykökkel lemegy még reggel a Kőrösre, s estig csak akad a h°™pra valami; hajnalban azonban már forspontra kellett menniük. Előző este ugyanis egy trénszekera Tisza felé vezető, cserkei úton, a nagy kanyarban felrobbant. A németek tették oda, a kanyarba az aknát, épp egy ilyen ártatlan szekér ment rá ot emberrel, mint amilyen nálunk volt, s amelyik

Paul Eluard:

pokrócokat vitt a Tiszánál állókhoz.

A kubikosok tették rendbe az utat egészen Cserkeszölőig. Még csu- dálkoztam is, milyen hamar kész lettek vele, délután háromra már otthon voltak. Találtak még a különböző kanyarokban öt aknát, azokat az orosz

Levitte az a koszt, különbül, mint most a pipere- szappan. Az alsó-gönceinket is ebben a jó lúgos vízben mostam ki, s terítettem a kemence búbjára, hogy Jézus születéséig megszáradjanak. Közben már készítettem a káposztás lángost, meg a bobálykának valót.

tűzszerészek megsemmisítették.

Én egész nap csak arra gondoltam, mi lesz az ünneppel? Mákot adott a szomszéd asszony, hát az már volt. De például egy fia krumplim se volt. Karomra vettem a kosarat és elgyalogoltam a község másik végébe Kakukék- hoz. A mostani tsz-elnök édesanyját kértem meg, adjon egy kosár krumplit. Pedig ők is sokan voltak, hatalmas, nagy család, de volt krumplijuk, s adtak. Még egy kilónyi savanyú káposztát is kaptam.

Azt a boldogságot! Immár mákos bobályka mindenképpen lesz, s ha tojna egy tojást valamelyik rossz tyúk, süthetnék egy kis káposztás lángost is. '

Két tojás volt, mire hazamentem. Oda tojtak a tyúkok a félereszű istálló jászlába, ahol mind ez ideig még csak egyetlen tehén állt valamikor, s az sem sokáig; most meg a két hadiló pihente hosszú utak fáradalmait.

Tüzelőnk volt. Két szekér venyigét szereztünk még októberben Cserkén, Alágyújtottam a kondér- nak s befűtöttem a kemencébe. A katonák nézegették, mit csinálok?

Hát mit csináltam vol na? Míg a víz melegedett s füllött a kemence, fölmázoltam a szobát, pit* vart, konyhát. Az ura megjővén a kölykökket, ollóval, fésűvel megnyír• ta őket. Aztán bele a forró vizet a taposókádba — még az uram hozta valahonnan házasságunk első esztendejében —, s fürdés. Szappan nem volt. De jó kis lúgos vizet csináltam venyige-hamuból.

Erdei vad vagyok

Erről beszélek ezt kiáltom dalolom Nevetés csörgedez a halott hó alatt Hajnal és nevetés öröm hogy élhetünk Gyümölcs tükrében arcát nézi a virág

Holt hó alatt alusznak hajnalig Barátaim és nyugtalan szívük A földet zendülésre bújtogatja Egy napon felteszi koronáját a nyár

És száz Nap csörgedez a halott hó alatt És száz simogatást takar a hólepel Én nem halok meg időmből kilépnek Rövid időmből mit a földön éltem én

Vérem zuhatag-lüktetései

(Kassai Ferenc fordítása)

Mindezt a katonák csak nézték. S a maguk nyelvén és mutogatva kérdezték:

— Mi ez a készülődés?

— Éjfélkor születik a kis-Jézus.

Nevettek és nem hitték. Azt magyarázták, hogy náluk csak egy hét múlva lesz.

Én is nevettem és mondtam:

— Hát nálunk most van.

Akkor a fejüket csóválva azt kérdezték az uramtól, hogy hát őket vajon nem nyírná-e meg?

4

z uram, nyugosztalja isten, leültette őket sorba a székre, ahol nem sokkal előbb a rossz olló alatt még a fiaim vinnyogtak. Hát persze, milyen nyírás volt az, gondolhatja. Menjen a nagyja a fenébe, s éppen csak maradjon valami. Megkönnyezték a maguk nyírását ők is, az arcuk kiveresedett, mert az ollónk életlenebb volt tán,

húzhatták, azt sem tudták, miben segítsenek. Kipirosodva, megfürödve, megborotválkozva, megnyírva, mintha újjá születtek volna. Dalolni jött kedvük. Fűtöttek a kemencébe, mint az ördögök. Kihordták a szalmát a szobájukból, s felmázoltak ők is. Lehintettem a szoba földjét szép sárga homokkal, aztán mehetett vissza a szalma.

Megszépült a világ.

A bobályka, meg a káposztás lángos elkészült, már csak a kemencére vártak azok is.

— Lesz annyi, hogy ők is egyenek? — kérdezte az uram.

— Lesz. Lesz annyi —

mondtam.

mm ’ntha semmi gond és fwjj semmi felhő nem lett volna már. Az én családom alsóneműi megszáradtak, a vasalóba parazsat tettem, hogy egy kis vasalás is legyen rajtuk az éjféli misére, aztán odaterítettem a kemence búbjára a katonák fehérneműit is.

Már a bobályka megsült a kemencében, éppen csak le kellett volna forrázni és meghinteni cukros mákkal, amikor parancsot hoztak a katonáknak.

— Készülni. Indulni.

Én odaátttam a parancshozó elé:

— A ruhájuk vizes. Nem ettek. Csak egy órácska már az egész. Mi az az órácska?

De hiába könyörögtem; csak menni és menni. Úgy vették fel azok a szegények az ingüket meg a gatyájukat félszárazon.

— Hótt betegséget kapmint a kalapálatlan kasza. De tűrtek és nevettek egymáson.

Egyszercsak azonban az uram odajön hozzám:

— Fürödjenek ők is — mondta.

— Hát melegítsenek a kondérban vizet. Víz még van, hála istennek.

— Mosd ki az alsóneműiket.

— Én?

— Hát ki?

És akkor én azt mondtam nekik:

— Mindent le. De mindent. Csavarkózzatok lópokrócba.

Ügy engedelmeskedtek, mintha tán a parancsnokuk lennék. Melegítették a vizet, csinálták a lúgot, ahogy megparancsoltam nekik, a ruháikat egy csomóba hányták, fürödtek.

Mondhatom, volt munka elég. A katonák, felsőruháikat, persze még fehérnemű nélkül magukra

Mándics Mihály könyvéről

ményezés hasznosságát, fontosságát aligha lehetne túlbecsülni. Szocializmust építő társadalmunkban egymást kergetik a változások és már csodálkozni is elfeledkezünk. A technikai civilizáció és az új társadalmi rend alapvető változásokat eredményezett városaink és fal- vaink életében. A mindennapok rohanásában, a tennivalók tömkelegében, az újabb és újabb benyomások hatására elfelejtődnek a dátumok, lényeges és jellemző események időpontjai.

Kecskeméten például megpróbálták kideríteni: ki vásárolt itt először televíziós készüléket és mikor. Apróság? Az, de jellemző adat. Nem ismerjük viszont egészen pontosan az első termelőszövetkezetek alakulásának idejét, körülményeit sem ...

Nos, a csávolyiak könnyebb helyzetben vannak, mart a krónika pontos és rengeteg adattal gazdagított képet ad egy többnemzetiségű falu utolsó évtizedéről. A közelmúltban nyomtatásban megjelentetett kötet a sok éve vezetett falukrónika igényesen szerkesztett összefoglalója.

Elöljáróban bemutatják a község földrajzi helyzetét, történetét. Érdekes fejezet a Pesty Frigyes történész által 1864-ben kért, a csávolyi elöljáróság által összeállított jelentés. Az eredeti feljegyzéseket az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattára őrzi. Kitudódik belőle, hogy dalmátok voltak a község őslakói, az első letelepültek pásztoréletet éltek.

Keszthelyi Máté emlékezései alapján ismerteti a kötet a település felszabadulásának eseményeit. A továbbiakban tájékoztatást kapunk a közigazgatás fejlődéséről, a község politikai életéről. Részletes ismertetést olvashatunk arról, hogy az idők folyamán miként változott az egyes nemzetiségek viszonya.

A továbbiakban a község kulturális életéről kapunk alapos ismertetést. A krónika rögzítette a termelőszövetkezetek működésére vonatkozó tényeket, adatokat is.

Az 1963-as és 1964-es év eseményei kronologikus sorrendben következnek majd — mintegy függelékként — Dömötör Ákos „Csávolyi népbagyományok” című tanulmánya.

A szerző a krónikát részben történeti forrásnak, részben nevelési segédanyagnak minősíti. A sok száz oldalnyi feljegyzésekből kiválogatott és a kötetben közreadott anyag azt bizonyítja, hogy alapos munkát végeztek és végeznek a csávolyi krónikaírók. A kollektíva figyelme a ma még látszólag jelentéktelennek tűnő tényekre is kiterjed. A mű minden sorát társadalmi felelősségtudat, a haza szeretete hatja át. Az olvasók előtt hitelesen elevenedik meg egy szorgalmas falu élete. A kis közigazgatási egység történetében egyszersmind érzékelhető egész hazánk fejlődése.

Külön kell szólnunk arról a józan önmérsékletről, amellyel roppantul gazdag anyagát kezelte Mándics Mihály. A csávolyi falukrónika eddigi kötetei ezer oldalakat töltenének meg nyomtatásban. Akad rá néhány példa, hogy amikor a szorgalmasan gyűjtögető helytörténészek végre nyomtatásban is megjelentethetik munkájuk eredményét, igyekeznek belezsúfolni mindent, sajnálnak elhagyni bármit is abból az anyagból. amit felkutattak és megszereztek. Ezzel azután unalmassá és érdektelenné válik a kötet, ráadásul szerkezetileg is szétesik és áttekinthetetlen lesz.

Mándics Mihály arra törekedett, hogy világos képet adjon Csávolyról az olvasóknak, s joggal nemcsak helybeli olvasókra számított. A könyv egyetlen túlméretezett és egyenetlen színvonalú része a képanyag. A fejezetek viszont tömörek és közlendőiket tekintve is érdekesek. Különösen élvezetes és meggyőző a lelkeshangú bevezető, amelyben a szerző a krónikaírás céljáról és a hazafias nevelésben betöltött szerepéről ír.

Elismerés illeti Mándics Mihályt, munkatársait és a könyv áldozatkész kiadóját, a Csávolyi Községi Tanácsot. Az úttörés nehéz feladatára vállalkoztak. A példájukat követőknek alaposan össze kell szedniök magukat: eléggé magasra tették a mércét.

Heltai Nándor

tok — mondtam. — Hát micsoda világ ez?

Én sírtam.

Ök meg a kezemet csókolgatták és titkolták a párás tekintetüket és csak mondogatták:

— Mamuska. Mamuska.

Befogták a szekérbe a

két lovat. Abból a száraz, bobálykának való tésztából a kezükbe nyomtam egy-egy darabot.

— Az isten segítsen benneteket.

Aztán szó nélkül ettünk. Vasalt ruhában mentünk az éjféli misére. Körülöttem a népek tiszta szívvel énekelték:

Pásztorok, pásztorok jó estét ideklnt szép csillag kélt. ..

én csak arra az öt MM szegény katonára gondoltam, aki félig vizes ruhában, egy rossz szekérrel és két rossz lóval a nagy éjszakában elindult a Tisza felé.

(Szőnyi Gyula rajza)

Hatvani Dániel:

Alkonyba merülök

Csapkodnak nyers-kék vizek, olvadt alumínium-permetlé hull a fákra.

Borzong a sziksó jégvirága, pattog.

Elűztek a nappalok s indulok már a zenék agyat átütő szikrái között.

Hazafelé tülköl a kanász s látom: a Nap-bika füstöt fúj a városokra, botlik bombatölcsérbe, öklel, gyökerestől tépett szegfűk, petúniák lógnak le szarváról. Tárt-combú hegyeket készül hágni, farka bojtjával ablakokat öklöz.

Leng az üveg, homályba fordult arcom fel-felbukkan, elmossa majd az idő. Rézrozsda-verejték csorog ráncaimból, alkonyba merülök, vastag lombzúgásba, világít csontomon kegyetlen tisztaság.

De árnyékomat már az erdő visszhangozza, giz-gaz fészkükkel nyúlnak értem az ágak.

Erős szél jön, a törpe almafák nyögve csókolgatják a homokot.