Petőfi Népe, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

EMLÉKEZÉS EMLÉKEZÉS EMLÉKEZÉS EMLÉKEZÉS MIRE EMLÉKEZIK AZ EMBER? AMI BENNE ÉL KITÖRÖLHETETLENÜL. IMRE GÁBOR, A VETERÁN HARCOS, EGYKORI FRONTKATO- I NA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ VÉRZIVATAROS ESEMÉNYEIRE, S ABBAN IS EGY CSEPP EMBERSÉGRE GONDOL MÉG FÉLÉVSZÁZAD MÚLTÁN IS. HÁBORÚRA EMLÉKSZIK VISSZA VIKTOR TOCSKIN, A SZOVJET VÖRÖS HADSEREG EGYKORI KATONÁJA IS, AKI SZERET­NÉ EGYKOR ELHOZNI FIÁT A FELSZABADÍTOTT FÖLDRE, MAGYARORSZÁGRA. A LEVÉLTÁROS EGY VÁROS, KISKUNFÉLEGYHÁZA ÚJJÁSZÜLETÉSÉRŐL BESZÉL — TÁRGYILAGOSAN ÉS MÉGIS LELKESEN. MI KÖTI EGY CSOKORBA EZEKET AZ ÍRÁSOKAT? SZINTE NEM IS ÉRTJÜK. MÉGIS ÍGY KÍVÁNKOZTAK EGYMÁS MELLÉ. TALÁN AZ OLVASŐ KÜLÖNÖSEBB MAGYARÁZAT NÉLKÜL IS MEGÉRTI EBBEN AZ ÖSSZEÁLLÍTÁSBAN A SZERKESZTŐ SZÁNDÉKÁT. < Egy csepp emberség Beszélnek az elsárgult papírok A z első világháború harmadik esztende­jének őszén a Bruszilov- offenzíva végső akkordjai dörögtek. Az osztrák—ma­gyar hadsereg több száz kilométert hátrált és igye­kezett megvetni a lábát a Kárpátokban. A Kirlibaba fölött terpeszkedő „Dadul” 1600 méteres gerincén tom­bolt a harc, a határmenti Aranyos Bisztrica völgyé­nek birtoklásáért. A cári pihentek a katonák, ami­kor meghallottam éles pat­togó hangját. Elébe ugrot­tam és jelentkeztem mint szakaszparancsnok. Végig­nézett az éjjeli munkától megviselt ruhámon és pa­rancsot • adott az állás előtt levő drótakadály sűrűsíté- sére. Gondoltam, hogy en­gedélyt kérek a parancs egyedüli végrehajtására, azonban szóhoz sem jut­hattam, mert elviharzott. A a pipájával integetett visz­sza. Ez a kis háborús epizód jelentőségében akkor fi­gyelemre méltó, ha az egy­mással szemben álló em­bertömegek egymásra ta­lálásának, a békevágy szim­bólumának tekintjük. Ez a nem egyedülálló jelenség 1917-ben már a frontbarát­ság kifejlődésére vezetett, amikor a szemben álló ka. tonák nem egymásra, ha­Egy város újjászületése Amikor már a drótsövény sem állhatta útját a barát kozásnak. (Takács Lajos volt frontkatona felvétele.) hadsereg tüzérsége be tud. ta lőni az országutat, amelynek elvesztése a vég­ső katasztrófát jelentette. Dadul, mint egy óriás kövér pók magasodott a vi­dék fölött és porzott a grá­nátrobbanásoktól. Egyik nyúlványán a Kecskeméti 33-as bakák igyekeztek fel­tartani az ismétlődő táma­dásokat. Parancs volt, hogy tartani kell ezt az utolsó védelmi vonalat Szeptember 28-án csapat­testem, a 6/1 zászlóalj vo­nult fel a 38-asok meg­erősítésére. Mire beestele­dett, szorgalmas munkával sikerült két sor drótaka- dályt kifeszíteni és mell­magasságig érő lövészárkot ásni. Egész éjjel, hozzánk hasonló buzgalommal dol­goztak az orosz vonalban is. Mire megvirradt, egy­mástól körülbelül 100 mé­ter távolságra megcsodál­hattuk egymás munkáját. F okozódott a remény, hogy sikerült megál­lítani az orosz „hengert”. Éreztük, hogy lényegesen megcsökkent a harcikedv és a támadó szellem. Mint­ha mind a két oldalon ki­alakult volna a katonák között a közös katonasors felismerése. 1916 őszén érezhető volt, hogy a nagy offenzíva erőfeszítése már az orosz katonák kiábrán­dulásának zátonyain akad­nak el, és mi sem hittünk az álhazafias jelszavakban. Zászlóaljparancsnokunk Hauptmann von Wamevick, előkelő megjelenésű, fa­gyos porosz tiszt volt, akit azért vezényeltek hozzánk, hogy a háborús szellemet köztünk ébren tartsa. Min­ket úgy kezelt, mintha szí- nesbőrűek lennénk és az életünket nem fontos meg­becsülni. Az egész éjjelen át tartó megfeszített mun­ka után készült, .biztonsá­gosnak látszó lőállásbán katonák halálra váltan néz­tek rám. Gyalázatos, embertelen parancs volt. Illett rá a szolgálatvezető halk meg­jegyzése: „Burkolt halálos ítélet.” N em tehettünk sem­mit. Tíz katonával, minden fegyver nélkül (magam is közkatonának álcázva) kimásztunk a lö­vészárokból és az orosz állástól kőhajításnyira hoz­záfogtunk a drótakadály sűrítéséhez és vártuk, mi­kor szólal meg az orosz gépfegyver. Óvatosan oda- oda néztünk az ellenség felé, vigyázva, hogy ma­gatartásunk ne tűnjön fel virtuskodásnak. Halálbiz­tos célpontot szolgáltat­tunk: Telt, múlt az idő és nem lőttek ránk... Ügy lát­szott, hogy megértették a helyzetünket és együttérzé­sük nem engedte, hogy a durva kényszer parancsá­ra prédának kiszemelt ka­tonatársaikat elpusztítsák. Hauptmann von Wamevick visszatérve szemleútjárói az árokból figyelte, hogyan teljesítjük a parancsát Mi pedig halálraszántan sűrí­tettük a drótakadályt. Két órán keresztül szá­zadunk vonalán nem esett lövés, és mi sértetlenül ju­tottunk vissza lövészár­kunkba. Az attrakciót né­ma gyűlölettel szemlélő ka­tonáink is felsóhajtottak, s ölelgetve fogadtak bennün­ket. A z árokba visszaérve elővettem a látcsö­vemet és jól megnéztem az orosz megfigyelőt. Ott ült a fenyőlomboktól eltakart sziklán és láthatóan meg­elégedve pipázott Kezeimet magasra feltartva megráz­tam az őrszem felé. Jelez­tem a baráti kézszorítást és köszönetünket. ö pedig nem a levegőbe lőttek, majd később barátkozni át­mentek egymáshoz. E nnek az orosz kato­nának az embersége egy csepp volt az első vi­lágháború zajlásában. Ba­rátságos tekintetét láttam minden szovjet katona sze­mében, akivel a háború fo­lyamán és után találkoz­tam. Ennek a katonának embersége ajándékozott meg az élettel és az orosz emberek iránti barátság őszinte érzésével. IMRE GÁBOR Ha lapozgatjuk a levél­tárak régi elsárgult papír­jait, nagyon sokszor bukka­nunk olyan adatra, ami egy-egy város életéről, történelmi sorsfordulójáról ad tájékoztatást az utókor számára. Így vagyunk most a felszabadulás időszakával is. A kiskunfélegyházi le­véltár sárguló papírjai közt lapozgatunk. FélegyKáza is nagy törté­nelmi fordulóhoz érkezett a második világháború befe­jeztével. A háború után az élet, ha lassan is, de min­den vonalon megindult. Az első napok, hetek úgyszól­ván mindenhol a helyreál­lítási munkákkal telt el. A várost ugyan hivatalosan nem ürítették ki, a rémhí­rek miatt mégis elég sokan elhagyták azt. Ezek a meg­tévesztett emberek azonban egymás után tértek vissza elhagyott otthonukba. így népesültek be lassan az üzemek, műhelyek, üzletek, szántóföldek, iskolák és hi­vatalok. A kommunista párt megalakulása A felszabadult város első nagy eseménye a kommu­nista párt megalakulása volt. A párt illegalitásban volt tagjai 1944.' október 27- én Bakodi Béla lakásán jöttek össze, s hivatalosan a kommunista párt 1944. november 3-án alakult meg. Első székháza a „Kisváros­háza” volt. A párt első el­nöke Drahos László, első titkára Haracsi Mihály lett. A város szovjet katonai pa­rancsnoka azonnal megbízta a párt vezetőségét, hogy a közigazgatást és a rendőr­séget szervezze meg. A vá­ros első polgármestere dr. Csányi Sándor volt, aki a járás vezetését is ellátta 1945. január 15-ig. A „bo­tos” rendőrök — ahogy ak­kor nevezték a még fegy­vertelen polgári ruhás rend- fenntartókat — kapitányá­vá Túlit Péter tanárt ne­vezték ki. Mind a két veze­tő nagy buzgalommal és a város iránti nagy szeretet­tel látta el a reá bízott ne­héz feladatot. Kár, hogy a 25 éves évfordulót már nem érhették meg. A közigazga­tás megszervezése után a valamennyire épségben ma­radt üzletek kinyitottak. Megindult az élet a földe­ken, s az ipari üzemekben is. Decemberben — bár ke­vés tanerővel — az iskolák­ban is megkezdődött a ta­nítás. A munka az üzemek­ben anyag- és energiahiány miatt csak nagyon lassan tudott előre haladni. A ke­reskedelem áru-, az ipar anyaghiánnyal küzdött. Munkához lát a Nemzeti Bizottság A második nagy esemény volt városunkban a Nemze­ti Bizottság megalakulása. A Nemzeti Bizottság a de­mokratikus pártok küldöt­teiből december 18-án ala­kult meg. Ez a bizottság másnap már nagyon ko­moly és felelősségteljes munkának lett a végrehaj­tó szerve. Megválasztotta és kinevezte az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe városunk küldötteit. A választás a városháza közgyűlési termé­ben 600—700 főnyi választó közönség jelenlétében zaj­lott le. A választás^ dob­szó útján közhírré tették. E nagy, ünnepélyes ese­ményen dr. Molnár Erik is megjelent. A Nemzeti Bi­zottság 1949-ig működött és fejtett ki hasznos tevékeny­séget. Többek között gon­doskodott a város gazdasági ügyeinek rendezéséről, az intézményekben dolgozók fizetéséről, az élelmiszerek kiszállításának rendjéről, a feketepiac letörléséről, Bu­dapest élelemmel való meg­segítéséről. A város 5 va­gon élelmicikkel vállalt kö­telezettséget Budapest ellá­tásában. 1945 .január 29-én intézkedett a Nemzeti Bi­zottság a képviselőtestület újjáalakításáról. A városi képviselőtestület tagságát az öt politikai párt töltötte be 19—19 számarányban. A földosztás A harmadik nagy ese­mény városunkban a föld­osztás volt. 1945. március második felében már meg- kezdődöt és április végével fejeződött be. Az 1945. áp­rilis 1-i Szabad Nép a kis­kunfélegyházi földosztásról azt írta, hogy Kiskunfél­egyházán pár nappal ez­előtt kiadták már az első birtokleveleket is. A város határában 5728 kát. hold föld került felosztásra. Ez­zel a nagy eseménnyel a nincselent parasztság régi álma vált valóvá. Az élet megindulásának nagyobb állomásai voltak ezek. Ha a letűnt esemé­nyeket a 25 éves távlatból nézzük, nyugodt lelkiisme­rettel elmondhatjuk, hogy nagy utat tett meg ez a város. Évszázadok hibáit és bajait orvosolta. SZABÓ SÁNDOR levéltáros Régmúlt napokra emlékezem... piktor Tocskin 1944 őszál volt tizennyolc éves. A 2. Gárdista Nyikolajevszki — Vörös­zászló Renddel kitüntetett — Gépesített Hadtestnél teljesített szolgálatot mint géppisztolyos lövész. Szü­letésnapján indult élete első rohamára. így emléke­zik: — A tűzkeresztségen magyar földön estem át. Tá­madásra indultunk Kecskemét alatt. Egyik kezem­mel a páncélosba kapaszkodtam, a másikkal a gép­pisztolyt szorongattam. Az ellenség nem adta fel meg­erősített pozícióit. A sok áldozatot követelő harc el­húzódott, de végül is felszabadítottuk a várost. . ■. Tocskin a szmolenszki Korulki faluban született, parasztcsalád gyermekeként. Hetein voltak testvérek, ő volt az ötödik. A család 1936-bam Leningrad alá, Lugába költözött, Viktor ott járt iskolába. Az új lakóhelyen a papa asztaloskodott, a legidő­sebb bátyjuk segített neki. A bátyja a háború első napjaiban elesett Novgorod alatt, édesapja 1942-ben halt meg- Viktor másik bátyja 1943-ban, sülyoß sé­rüléssel tért vissza a háborúból. A tizenhét éves Viktor először a tartalékezredbe ke­rült, majd áthelyezték a deszanalakulathoz. Egysé­gével már Budapest felé haladva harcolt, amikor 1944. november 17-én megsebesült. Társai bekötözték fejét. A saját lábán ment az elsősegélyhelyre, majd onnan a ceglédi kórházba vitték. * f^ppencsak véget ért a műszak. Leningrád egyik legnagyobb üzemében vagyunk. Az Elektroszila pártbizottsági titkárának irodájában ülünk és az egyik műhelyfőnökkel — Viktor Tocskinnal — beszélgetünk. Arca forradásokkal barázdált, a háború nyomait viseli. — Felépülésem után visszakértem magam az egysét gemhez — meséli Viktor. — Nagyon büszke vagyok gárdista hadtestemre, szerettem társaimat és arról ál­modoztam, hogy együtt megyünk Berlinig. De előbb még Budapestért kellett harcolnunk. Fájt a szívünk ezért a szépséges városért, a huzamos harcok nagyon megrongálták. A németek menekülés közben felrob­bantották a hi'dakat Egyikei-másikat később, segítet­tünk helyreállítani, hogy a két városrész között meg­indulhasson a forgalom. — Közvetlenül az osztrák határ előtt bevonultunk egy faluba. Parancsot kaptam, hogy derítsem fel a falu nyugati részét. Utamon emberrel seholsem találkoz­tam. Nemcsak katonák, a polgári lakosság sem volt sehol. A házak mind üresek. így mentem a falu vé­géig. Elhatároztam, hogy átvizsgálom az utolsó ház pincéjét. Felrántottam az ajtót és bedugtam a gép- pisztoljr csövét. Négy magyar katona ugrott fel, kezü­ket magasra emelték. Összeszedtem a fegyvereiket és a parancsnokságra kísértem őket. Lehet, hogy egy órá­val korábban még arra kényszerítették őket, hogy ránk lőjenek, de most semmi ellenállást nem tanú­sítottak. Sőt, úgy éreztem, alig várták, hogy számukra véget érjen a háború. Alig voltak idősebbek nálam. — 1945. május 4-én ismét megsebesültem, ezúttal Csehszlovákiában. Magyarországra, Gödöllőre hoztak kórházba. Itt gyógyultam meg. __^ fiam most tizenhat éves. Gyakran faggat a h áborús napokról. Magyarországról, Buda­pestről mesélek neki. Kitüntetéseim között ott van, a „Budapest bevételéért” emlékérem is. így nemcsak a könyvekből ismeri a történelmet, legalább is annak egy részét. Szeretném egyszer fiammal együtt felke­resni Magyarországot. Hadd győződjön meg a saját szemével is arról, hogy az apja nem hiába harcolt. G. GERASZICSEVA (APN)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents