Petőfi Népe, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
C oldal 1969. december SS, esfitSrfSK Árcmylakodalmasok Néhány héttel ezelőtt nagy esemény színhelye volt az új, modem művelődési ház Orgoványon: aranylakodalmat ünnepelt benne a járás vezetőivel együtt két idős házaspár, akik ötven évvel ezelőtt léptek a házasélet rögös, szép útjára. Látott már csontvázat? En az voltam. Lóhúst is csak úgy ehettünk, ha kiástuk a földből. — Jakabon születtem, hetvenöt évvel ezelőtt. Kilencéves koromban kerültem ide Orgoványba. Azt hiszi, így nézett ki a falu akkor is? Hol volt akA két aranylakodalmas pár együtt, az ünneplés előtti percekben. Szívből jövő beszédben üdvözölte őket a járási pártbizottság titkára, köszöntötték a téesz vezetői, a volt munkatársak és könnyező szemű rokonok, akiknek elmondhatatlanul szép élmény volt ez a lakodalom. Oláh József és neje, Gárdonyi Judit kimondhatatlan boldogsággal hallgatta a beszédeket. Ugyanígy a másik pár is: Kerekes Vince és felesége, Kiss Piroska. Ok négyen ötven év alatt egyformán harcoltak, küzdöttek a létükért, gonddal, bajjal nevelték gyermekei. Józsi bácsi: — De jó lenne most fiatalnak lenni! két, sokszor a mindennapi betevő falat megszerzése is rettenetes gondot jelentett számukra. Most ezen a késő őszi napon csak ültek a zsibongó, zsongó, vidáman kacagó, kavargó tömegben és mosolyogtak és sírtak, ahogy a tréfás társalgás és az emlékezés percenként befolyásolta őket. Ünnepelte őket a falu, köszöntötték őket a hivatalos vezetők, jó szavakat és kedves ajándékokat kaptak fél évszázados közös harcukért cserébe. ♦ A híres aranylakodalom után felkerestük az egyik házaspárt, hogy meg. ismerkedjünk közelebbről is életükkel. Oláh Józsi bá- csiéknál vagyunk, itt Orgoványon, az egyik faluszéli házban. — Szegények voltunk, mint a templom egere. Tizennegyed magammal a szüléink nyakán, gondol, hatja.,. Alig cseperedtem legénnyé, máris elszólítottak az urak háborúba — így kezdi a beszélgetést. m- El tudja képzelni ezt? kor még a falu! Csak erdő, erdő, erdő mindenütt és tanyák, amerre csak ellátott az ember. Itt elakad az emlékezés első lendülete és biztatni kell, kérem, hogy folytassa. — Mit mondhatnék még? Aratni, csépelni jártunk Bugacra, Páhiba, hetven- filléires napszámért hajlongtunk, gürcöltünk és kubikolni mentünk Zom- borba, éhbérért. Reggelig mesélhetném maguknak az életünket. De fontos ez, mondja? — Meséljem még! — kérlelem. — Hét gyereket felnevel, tünk. Kérdezzék meg a feleségemet. ö aztán mesélhetne! Juci néni csak görnyed a teknő fölött, mint ötven évvel ezelőtt, mint ősei száz és kétszáz évvel ezelőtt. Közben beszél ő is, alig fogy ki belőle a szó. Dicséri a gyerekeit: — Áldott jó lelkek, igazán nem szólhatunk egy szót sem. — Bizony — teszi hozzá Józsi bácsi —, soha nem jönnek üres kézzel. Nézze csak ezeket a szép nájlon ingeket, ezeket is ők hozták az aranylakodalmunkra. mindig, különösen a lelketleneket, akik a szegényt nem kímélték, kiszipolyoz, ták volna még az utolsó csepp vérét is! Háború volt, fogságba kerültem, megismerkedtem az orosz elvtársakkal, bejártam fél Oroszországot Kinyílt a szemünk nekünk akkor, tudtuk, hogy mit kell csinálnunk itthon! Tizenkilencben részt vettem a harcokban, ezt azután nem is felejtették el nekem az arak. Úgy megverettek, alig bírtam talpra állni. Csak a véletlennek köszönhetem, hogy életben maradtam. Aztán a felszabadulás utáni idők jutnak eszébe, erről beszélgetünk. Józsi bácsi mindig népszerű ember volt, sok a barát. régi harcostárs. Negyvenöt után különösen, amikor mindig benne volt a vezetésben. DÉFOSZ-el- nök is volt és népfrontel- nük, tanácstag is, ki tudná felsorolni, hogy mi minden. * A szoba közepén barátságos meleget áraszt a kályha. Az egyszerű szobában virágok, katonaképek a falon, befőttek a szekrény tetején. SZIKRAK A művelődési hás igazgatója kérésünkre leforgatja a magnótekercset, amelyre a lakodalom eseményeit felvették. Nézem Józsi bácsi arcát, amint ezt hallgatja Megelevenedik mindenféle emlék benne, könny lepi el az arcát, és így szól: — Nagyon szép volt, higgyék el... Azután hozzáteszi még: — De jó lenne most fiatalnak lenni! — Miért? Milyen most az élet Józsi bácsi szerint? — Milyen? Akasszák fel magukat, akik most nem boldogulnak. Itt vannak például a mi gyerekeink: Hatan vannak és mindnek saját háza van. Városban élnek, jól boldogulnak. Érettségit tettek, szakmát tanultak, érvényesülnek. Mi kell még? Hej, amikor néha együtt a család! Ha jönnek az unokák! El tudják azt képzelni, mekkora akkor a mi örömünk? Józsi bácsi tizenkilencben fegyverrel harcolt a proletárhatalomért. Erről így emlékezik. = Gyűlöltem az urakat, Juci néni: — Ilyenek ezek az emberek! Kettőjükről beszélek, aranylakodalmukat említve. — Küszködtünk egymásért meg egymás ellen — mondja Józsi bácsi. — Nagyobb bajok tán nem voltak? — kérdezem tréfálkozva. — Nem-? — veszi fel A nyelv pontosan árnyalja a fogalmakat. Jutalom, ajándék, támogatás, segítség... Lehet ingyen adni valamit valakinek, de esetenként más a tartalom, más a forma — vagyis más a lényeg. Egyes formák konjunktúrában vannak, jutalmazni. ajándékozni divatos dolog manapság, és nemcsak az ünnepek idején. A legritkább, legiga- zabb forma az önzetlen, ismeretlenül történő segítség. Ehhez nem elég a pénz, az ünnepi alkalom, ehhez tudni is kell a bajbajutottakról. Másszóval: figyelni, vigyázni egymásra. □ □ □ □ _ Több okból is hiábavaló itt csodát keresnie. Egyrészt, mert nem az első eset. hogy a hatos műhely kollektívája összefog valakiért, aki nem tartozik közvetlen hozzánk, másrészt ez az öreg napszámos mindannyiunkhoz tartozott. Egy csoportot nemcsak a hoszú ideig végzett közös munka kapcsolhat össze, hanem a közös múlt is. A kilencvenöt ember, aki itt dolgozik. legnagyobbrészt faluról, vagy tanyáról jár be dolgozni a Kecskeméti Fémmunkásba Kinek apja. kinek testvére dolgozik a földdel, sőt alkalmanként közülünk is sokan kijárnak dolgozni, segíteni a mezőre. Én elsőnek adtam, mert apám is kerülhetett volna nehéz helyzetbe, ha nincsenek gyerekei, akik támogassák, meg aztán azt is tudtam, hogy a munkatársaim is hasonlóan gondolkodnak. hogy nem én leszek az egyedüli... Ez egyébként természetes, hiszen egy művezetőnek ismernie kell az embereit. l ényeg, hogy segítettem vele... □ □ □ □ — Négy és fél év van hátra nyugdíjamig, lakásom van. két nagy gyerekem. Mindig szerettem venni ajándékot, ezt azt, és ha úgy adódott, örültem, ha segíthetek... — Nézze elvtársam, én tíz forintot adtam, mert ennyi nálunk sem számít, máskor meg a tanyai iskolának dobtunk össze pénzt televízióra. Egyikről sem tudtam, hová 'kerül. az a — Azt kérdezte, hogy nekem ki ad ha bajba jutok. Fiatal vagyok, nemrég szereltem le, és amíg a kezem mozdítani tudom nem lehet baj. Ha mégis lenne — hát nézzen végig itt a munkapadnál, akik ebben a sorban dolgoznak. Hát például ezek, kivétel nélkül..; Mindegyik adna, ebben biztos vagyok... — Az olyan ember, aki fél kiló kenyeret vesz, meg egy liter tejet vacsorára, az tudja, mennyit jelent tíz forint, hogy milyen beosztással lehet kijönni a fizetésből. Hát én ezt jól megtanultam, még otthon, amikor napszámba jártunk. Itt is tanultam egyet s mást a gyárban, többek között azt, hogy a másikon mindig segíteni kell. — En száz forintot ajánlottam, hiszen még az is kevés olyannak aki bajban van. Igaz, csak később tudtam volna odaadni, az első fizetésemből, hiszen új fiú vagyok. Az öregek beszéltek le róla, azt mondták, várjál csak gyerek, sokan vagyunk itt. Nekik lett igazuk, csak most láttam először, hogy mennyire együtt van ez a műhely.;. — Ügy igaz, én vagyok az egyetlen hosszú hajú a társaságban, de hát ez az én dolgom. A lényeg az, hogy amit rámbíznak afelől nyugodtak lehetnek.. Csak azért haragudtam, hogy nekem először nem szólt « Rózsa szaktárs. Hiszen jobb helyre nem adhattam volna azt a néhány forintot... — Így igaz, én amíg el nem zsibbad a kezem, dolgoznék állandóan, hiszen kell a pénz, nemrégen nősültem, autót szeretnék venni. De a segítség az más lapra tartozik. Olyankor mindig oda kell állni, dolgozni társadalmi munkában. zsebbe nyúlni egy kis pénzért, vagy odafeküdni a véradóasztalra ha kell... Különben semmit nem ér az egész, se az autó, se más... — Ha az eső esik, vagy a hó, akkor behúzódunk az udvarról, ha „csak” hideg van, vagy a szél fúj kívül dolgozunk. Ha azt mondanák, jöjjünk be naponta egy órát dolgozni, társadalmi munkában, építsünk egy műhelyt magunknak — megcsinálnánk. Ha azt mondanák — mint régen —, hogy emberek, ver. jünk rá, mert valahol várják nagyon azt amit csinálunk, megtennénk. Miért lenne akkor csoda, ba segítünk másokon — ismeret, lenül. Nem felejtettük el, valami ilyesmit tanítottak nekünk az öregek, akiktől dolgozni, fúrni, reszelni, kalapálni tanultunk..: Én csak ennyit akartam mondani a segítségről. □ □ □ □ Kilencvenöt ember véleményét az ajándékról, a segítségről, vagy akár a kilencvenöt nevet is — lehetetlen felsorolni Az is biztos, hogy az ilyen névsor ellen ők tiltakoznának legjobban, a Fémmunkás Vállalat kecskeméti gyára hatos üzemének dolgozói, akik először siettek egy akasztói öregember megsegítésére, akiről nemrég írtunk a lapban „Sorsok — emberek" címmel. A műhelyben már félhomály volt amikor eljöttem, a köszörűkorongok alól méterekre szálltak a szikracsóvák, apró csillagok. Azt hittem, ahogy végig megyek köztük, felismerem őket, akik egy-egy kemény kézfogással bemutatkoztak, Bakó Józsefet, Tóth Lászlót, Seres Dezsőt, Rózsa Józsefet, Nyúl-Tóth Józsefet, Krisztián Tibort, a' szikraperzselt arcokat, a hajlott hátakat vagy a ráncokat a szemek körűi Nem ment, hiszen a rozsdafoltos kék overáll meg a mozdulat ugyanaz, a többi pedig csak egészen közelről látható. Baranyi Pál Kapós emberek a tréfálkozás fonalát a házigazda. Dehogynem! És még mekkorák! Mikor látja, hogy elcsodálkozom, megnyugtat: — Hát a Juci sose szerette, hogy iszok. Juci nénire nézek, aki félig nevetve mondja: — Ilyenek ezek az emberek! Ám ezeket, úgy látom nem kell egészen komolyan venni: a hétköznapok apró zsörtölődéseihez tartoznak az ilyen csipkéié; dések is, ezek nélkül nem is lehetne teljes az élet. így élnek hát ők, egymásért és a közösségért is, ötven év óta együtt, itt Orgoványon, a falu szélén. Tevékenyen és sohasem pihenve, dolgozva még így öregen is. Ez élteti őket, a munka. És mindig, mindig várják haza a gyerekeiket meg az unokákat, hogy elhozzák ide magukkal a nagyvilág zaját, az örömet és a széretetet. Varga Mihály A tél, a hideg, s nem utolsósorban a közelgő évvége egyre inkább a kéményseprőkre és munkájukra tereli a figyelmet. Ezért indultunk a csikorgó hidegben a kecskeméti Kéményseprő és Cserépkály- haépítő Vállalathoz. Megtudtuk, hogy a megyét százhuszonhárom kéményseprő járja — ennyi a körzetek száma —, Kecskeméten pedig húszán dolgoznak. A tanyákat is jó néhányan látogatják, ami télen nem is olyan egyszerű. A tanyákon dolgozóknak havonta 1000—1400, falun 2000—2500, városban pedig 3000—4000 kéményt, kell kitisztítaniuk. A külterületek kéményeit kéthavonta, a belterületeken levőket pedig ha”onta. A kéményseprés kötelező szolgáltatás. Ezenkívül tűzhelyek, cserépkályhák tisztítását is végzik, de ezt csak a lakosság kérésére. Ilyenkor az esztendő vége felé sok egyéb kérelem is érkezik a vállalathoz. Rendezvényekre kérnek kéményseprőket. Hiszen ők jelképezik a szerencsét. Éppen ott jártunkkor telefonon jött a meghívás: szeretnék, há az újévi malacot egy igazi kéményseprő sorsolná ki! ^-s —a
