Petőfi Népe, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-23 / 272. szám
f. Deák Sándor nagy öl aprított fával ment végig az udvaron. A sötétzöld külső ajtó előtt féloldalt fordult, bal könyökével lenyomta a kilincset, azután nagy óvatosan betolatott, hogy össze ne karcolja az ajtót, vagy a falat a barna fahasábokkal, a folyosón jobbra fordult. és otthonosan tartott a konyha felé, aminek az ajtaját, épp amikor már hozzáért a könyökével, a pá- lyamesterné kinyitotta. — Köszönöm Sándor, dobja csak a fásládába. — És mire lehajolt volna, hogy a ládát kihúzza a tűzhely alól, Deák Sándor jobb bakancsával már ki is rántotta-és nagy robajjal beledobta a jó száraz talpfadarabokat. — Ez aztán úgy ég, mint a zsír, egy-kettőre megfőzök r.ajta. A férfi gondostan megigazította a fásládát, aztán felegyenesedett és állt a tűzhely előtt, mintha mondana még valamit. — Nagyságos asszony ... nagyságos asszony — kezdte bizonytalanul. — Én ezután nem leszek ám pályamunkás. — Hanem mi lesz, Sándor? — Pályamester. — No, csak nem?! — De bizony az! Mán a pályamester úr is megmondta. — Ugyan már, Sándor! Biztosan csak ugratják magát. Ne hallgasson rájuk! — Miért ne, nagyságos asszony?! Miért ne ’lehetnék én pályamester? Amikor a demokrácia, a mi demokráciánk ezt megcsinálja. Hallottam én mán másoktul is ilyent. — De hát — az asszony egészen elkomolyodott. — De hát ahhoz sokat kell tanulni. „. _ Hát, tanulok, nagyságos asszony! Tanulok én! M ás is tanult, én is tanulok. Majd elmegyek iskolára. Ha a mi demokráciánk akar valamit, akkor az úgy is lesz! Nem igaz, nagyságos asszony? Deák egészen kihúzta magát, a szemei szokatlanul csillogtak. — Igaz... Csakhogy nem könnyű dolog az. Magának ott van a nagy család, őket el is kell közben tartani. Meg aztán... idősebb fejjel beülni az iskolapadba. írni, olvasni, számolni tanulni. Meg még a többi. Az uram tizennégy évig járt iskolába. Ugye hát, hosz- szú idő az ... — Mér. nagyságos asszony? Ä demokrácia gondoskodik a családról, amíg én iskolán vagyok. Nem azért demokrácia, hogy ne lehessen egy pályamunkásból is valaki! O-hó! azok az idők már elmúltak Nem igaz? Deák Sándor mégj óbban kihúzta magát. — De igaz. Sándor. Hanem van itt egy kis szilva- pálinka, megkínálnám —. mondta szomorúan az asz- szony. — Hát mámmá, elfogadom! Köszönöm szénen! Mámmá csakugyan elfogadom? II. Délben a pályamester ment át az udvaron. Be sem csukta az irodát: a hőségtől menekülő legyek körbe dongták az olajos padlójú kis helyiséget, aztán ismét ki-becikáztak a nyitott ajtón. A nagy barna íróasztalon szanaszét hevertek a munkaeszközök: a ceruzák, tollak, vonalzók és a logarléc. A zubbony a szék karfájára téve. A pályamester csak ingujjban ült a konyhaasztalhoz. az ebéd mellé. — Miért vagy olyan rosszkedvű? De a felesége eiőször nem válaszolt, azután meg kérdéssel felelt. — Mért nem hagyjátok békén ezt a szerencsétlen Deák Sándort? Mire jó ez az ugratás? Ez a szerencsétlen még elhiszi és teljesen beleéli magát! — Miféle ugratás? — kérdezte a férfi ártatlan képpel, de a szeme elárulta. — Ugyan, ne tökéletlenkedj már! Honnan szedtétek ezt a pályamesterséget? — Ilyen címzéssel jött ki a papírja az osztálymérnökségről „Deák Sándor pályamester”. — Te meg ahelyett, hogy kijavítanád, még lovat is adsz alá; Bosszúsan csattant fel a férfi: __ Hát csak nem veszi komolyan ez a Sándor?! M ég a nevét sem tudja tisztességesen leírni. A dé betűből csak a kis írottat ismeri, az e-ből meg csak a nyomtatott nagyot. — De látod, mégsem arra gondol, hogy véletlen elírás. Hanem, hogy most elküldik iskolára! És úgy beszél, olyan lelkesen, hogy már nem volt szívem hitetlenkedni. De hát hogyan magyarázod meg neki. hogy a demokrácián kívül egy csomó más dolog is kell ehhez? Hogyan magyarázod meg neki. hogy meg ne sértődjön? III. Hat-hét óra lehetett, amikor a lefelé tartő nap aranytányérjában megjelent a pályakocsi. A hangja is: mint amikor kanalat csúsztatunk az üres tányér szélén. A pályamunkások körben ültek a pályakocsin, lelógatva a lábukat Középen a szerszámok; . lapátok, krampácsok. gömbösvillák, meg a háromlábú emelő, amit amerikáuernek neveztek. Rajtuk az ingek, ujjasok. Két munkás rollerezve tolta a pályakocsit, egyik lábukkal a fűvel meg szösszel kibélelt kis vályúban térdepelve. Deák Sándor kiment a csapat elé, segített a többieknek kitenni a pályákocsit. bepakolni a szerszámokat Mindig itthon marad valaki a csapatból, véletlen az, hogy éppen máma lett ő a soros, így aztan itthon volt, amikor iött az a papír az osztályfőnökségrői „Deák Sándor pályamester”. Meg kell ezt tudni a többieknek is' Addig sündörgött közöttük míg aztán kibuggyant belőle. — Bolond vagy te, Papó! — mondták neki. nagyot nevettek, da azért csak bennük maradt valami. A, mit lehet tudni. Annyi ilyet hallani most. Ezt is elküldik iskolára, azt is. Amikor a pályamester irodája elé gyűltek, s az elő- munkás jelentette, hogy a kitűzött munkát rendben elvégezték. és semmi különös dolog nem történt, — a jelentés után egyik pályamunkás még megkérdezte: — Pályamester úr! Igaz. hogy Papó pályamester lesz? A pályamestert már délben is felbosszantotta ennek az ostoba tréfának a továbbgyűrűzése. annál is inkább, mert hát ludas a dologban —. összeszorította a szája- szélét és nagyon határozottan és durván akarta meggátolni az ügy további dagadását. De aztán látva a várakozó arcokat, amelyeken itt-ott máris leplezetlen irigységet és méltatlankodást fedezett fel, így szólt, szemével alig észrevehetően csippentve; — S mért ne lehetne? — Osztán melyik lesz a szakasza? — Ott kint a roncskocsiknál. Egészen a határig. Ezt már tényleg úgy mondta, hogy akinek egy csepp esze van, az láthatja, hogy bolondság az egész, ugratja Papót, ahogy egymás között is szokták. Csak ez már késő volt. Most már ilyen finom ravaszkodásokkal nem lehetett helyreütni a dolgot. De a pályamester nem akart több szót fecsérelni a Deák-ügyre, befordult az irodába, a csapat szétszéledt. Egyenest a kocsmába. A kételkedők is, akik észrevették valamit a gazda hu- nyorításából, azok is szívesen mentek, jó tréfának ígérkezett —. a könnyen-hi- vők pedig egyenesen követelték. El is várták a Papótól. Meg kell ezt üitnepelni. A második rundó előtt derült ki, hogy nincs több hitele Deák Sándornak. Pedig a pályamunkások csak most kezdtek belejönni. Márton Miklós mentette meg a becsületet. — Még egy rundót! — Még egyet' — Na még egyet! Aztán a Papóhoz fordult. — Ügyig ott van még nálam az a kis akácgially nü Otthagyod a felit, osztán jól van. — Na, hát akkor még egy rundót! — bólintott Deák Papó. Lámpagyújtásig aztán megitták az egész évi tüzelőjét. Deák Sándorné. aki okos asszony volt. kannaszám vitte a napraforgóolajat Pestre, juh túróval, meg szalonnával üzletelt a Teleki téren. — másnap reggel kétségbeesve rohant az irodába. — Pályamester úr! Pályamester úr! Bolondot csináltak az emberek ebből a szerencsétlenből. Tessék mán segíteni rajtam! Hajnalban kiment a roncskocsikhoz. hogy megnézi a szakaszát. A románok zavarták vissza. IV. < Jó tíz év után kerültem vissza a faluba. Álig volt már. aki megismert; belefásultam a sok bemutatkozásba. kedvemet szegte a magyarázkodás. Az osztálytársaim, a velem egykorúak szétszéledtek, ha találkoztam is eggyel-eggyel, nemigen tudtunk miről beszélni. Csak bólogattunk. A környék képe is megváltozott egy kicsit; elvontatták a roncskocsikat. Az állomás után pedig felszedték a síneket. Beszántották a töltést, napraforgó sárgállott a helyén. Kora délután leültem a Szatmári úton az árokpartra. A tiszta levegőn át, az üveges fényben odalátszott Övári tornya. Hat-hétéves fiú jött az úton mezítláb, szürke por csapódott fel a lábujjai között. Vászonba kötött batyut vitt a határ felé. — Hova mensz apám? — és örömmel töltött e!, hogy a hanghordozást is majdnem eltaláltam. — Kezéccsókolom. 1 — Hova mensz ilyenkor? — Vacsorát viszek. — Hova te?« — Csak ide a Deák-szakaszba. — A Deák-szakaszba? Hol van az a Deák-szakasz? — Arra kint. a határ fele — és fejével intett a felszedett sínek irányába. — A határ fele? Hát van ott még vasút? — Nincsen. Csak forgó, meg kender. — Akkor mért hívják azt Deák-szakasznak? A fiú felhúzta a vállát. —Nem tóm’. így hívják. Deák-szakasz. Tétován állt még egy darabig. — Na én megyek. Kezéccsókolomt —. Szerbusz. Néztem utána. Csapta a vöröses-szürke port. Faizs Éva; Falu a tó fölött (linó). IIÍODIXLO/VI Demény Ottó: Ki tanított... Ki tanított az igaz szó ízére? ... Homályosan hangzó fenyegetések változtak pattogó indulókkal, s ha volt, ami megóvott végül is — csak nyomorunk késztetett tiltakozni. Tízévesen nehéz robotba álltunk, s tisztelegtünk minden mundér előtt. vA levente hazáját szereti” s körülfutja a gyakorlóteret. Vasárnaponként templomba tereltek s hetenként kétszer inasiskolába. Ha egy értelmes kérdés megfogant kamaszlelkünkben — így a válasz: „hám, ezekből lesznek a kommunisták! Ismerem azt a vadparaszt apádat.” Nem ismerte. Ott szolgált a Novarán, s Horthy kétszer is kiköttette. Nem ismerte, csak tudta a dühöt, ami megkínzott életét betölti, Nem ismerte. Nem látta mosolyogni! De én láttam. Barátom apja volt. Csöndes vasárnap délutánokon, ha összejöttünk a földes szobában, ránkkacsintott — mi van leventeifjak? Földet akart, ha egy tenyérnyit is, hol négy fiával megkapaszkodik. De csak a másét túrta s tíz keresztből egyet kapott, ha aratni szegődött. Am volt ereje dolgozni, remélni, s megérhette, hogy övé lett a föld. Oly egyszerű volt a felismerés. Mint a gyermek, ha már beszélni kezd, és szeretteit néven nevezi. A tiszta dolgok megvilágosodtak, egy szó elég volt lelkesíteni, s egy lobogó, egy csillag fénye mellett melegedtünk mi árva kamaszok... Honnan áradt szivünkbe ennyi düh s összehúzott mellünkbe öntudat? Hogy értettük az első jeladást, a falvakban, a rom gyárvárosokban? S kik voltak ők, akikről mitse tudtunk s most elénk álltak szikár-komolyan? Hátuk mögött negyedszázadnyi harc. Siófok, Orgovány kísértete. ök, akiket a május ott talált befogottan a cellarács mögött, de ők mégis zászlókat rejtegettek s féltett vöröskatona-könyvüket. Táblát szegeztek egy elhagyott házra, s a ház lüktető gonddal lett tele. hefoglalták a nyomdagépeket s néhány nap múlva újságot csináltak. Földet mértek — papíron egyelőre, számbavették a jogosultakat, s tanítottak, ha tanítványra leltek. Izzott a szó: henin, forradalom! Ma már tudom, hogy e két szó jegyében fogant a század minden változása... •Részlet a szerző: A mi időnk című verséből. Simonyi Imrei Itthon Nézd, ma a hold, a narancs telihold a Körös tükörén lebegő. Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi itthoni jó levegő volt-é hiány, ott az idegenben: ok jajra, panaszra — szegény? Kéznél az a gally, kéznél az az emlék, s megkapaszkodni remény kínálja magát. — Nézd, itt ha botolnál, kar nyúlna feléd, ölelő: felfogni esésed — Míg élsz, amíg élhetsz csak itt lehet kedv meg erő viselni a jót: az itthoni jót meg az itthoni fájást. Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep, s elföd a vihartól az itthoni nyárfás. Nem járatták még eleget véled a bolondját távoli földek, s messzi egek? ■ Ha kérdeznéd, mi a dolgod csak iát jöhet rá felelet. «
