Petőfi Népe, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-02 / 255. szám

IDQDI\LO/¥l

Ténagy Sándor:

DICSÉRTESSÉK

Dicsértessék a kopogás, ha jelzi jöttödet: cipőd sarka és az utcakö, mutatóujjad és az ajtódeszka — - S mert lenyaklik engedékenyen, dicsértessék a rézkilincs.

Dicsértessék a szék, amelyre ülsz, az ágy, amelyre fekszel s mert látlak, a lámpa is —

Legfőképpen pedig te magad: sokféle mozdulatod, erőd, hatalmad, dicsértessél tűz, megismerés közelítő mélye.

Simonka György:

Tükrök között

::.Most láthatom: az enyém volna hát

a bamba tarkó, ez a kuka hát?

ilyen vagyok én? — döbbenet

feszíti riadt mellemet,

nem láttam én ezt így soha,

e látvány torz és ostoba!

rákapcsolódik idegemre

valami szégyen s fájdalom,

nézek e roskadt idegenre

s'hogy én vagyok, csak kényszerülve vállalom.

— No de mondd: mi lenne veled

ha így láthatnád lelkedet? nemcsak az ápolt lelki orcát, nemcsak derűjét s gondja morcát, de a hátát, érdes'fonákját, elleplezett zárt mélyeit, ó, hogyha köröskörül látnád omlatag repedéseit s vétkeidnek, mit elfeledtél lelked hátába égetett kínmarta foltját, hogy remegnél ha látnád azt a bélyeget!..,

— Lépj ki hát a tükrök közül! — Járd

komor világodat tovább, másokra nézz s láthatod mindjárt, nem vagy azoknál mostohább: ember vagy. Ember! — lelki-testi hátad közepén ott a bélyeg, s e bús jelt csak búsabbra festi riadalmad, ha belemélyed,

— hagyd hát e gyötrő gondokat,

törd össze tükröd, a galádot, légy bölcs: ne ismerd meg magad!

Csányí László:

| - I Ezekre a régi dolgokra talán már senki sem » I emlékszik pontosan. Ha visszagondolok, csali Jani bátyámat látom; vörösen és izzadva kiabál az alacsony szobában, aztán hirtelen kérésbe hajlik a szava, hogy újra felcsattanjon.

— Mindent neked! Mindent csak neked’ Ür lettél! Mit akarsz még?

Apám csak ül az asztal sarkán, ha szól, hangját elnyeli Jani bátyám kiabálása, ilyenkor megigazítja daróc Beszkárt-zubbonyát, szája sarkában halvány mosoly, s igazán nem tudom, hogy ez a beleegyezést jelenti-e, vagy a lemondást, mert fáradt- s nincs kedve vitatkozni.

Két napja halt meg öreg- apám^ az asszonyok a szomszéd szobában ülték körül a ravatalt, valamelyik időnként felnyögött, valószínűleg csak illendőségből, ők meg idebent osztoztak. Tízéves lehettem, a temetésre hosszú pantallót kaptam; időnként végiglépkedtem a szobán, hogy Jani bátyám is méltányolhassa büszkeségemet, de észre sem vette.

— Nézd, Jóska •— s hangja most kéréssé szelídült —, úgy gondoltuk, mi itt maradmk a házba» A mama a mi gondunk, neked meg adunk az örökrész fejében kétszáz pengőt.

Jóval később, a visszatérő beszélgetésekből tudtam meg, hogy nevetségesen csekély összeg volt, mert a ház, akármilyen is, csak ház, s két hold szántó tartozott hozzá. Ahogy múltak az évek- ez a két hold egyre nőtt apám képzeletében, s álmomban én is hatalmas búzatáblákat láttam, a szélben erdők hajladoztak, a hegyoldalban mindig szüret volt, s a lányok örökké énekeltek.

— Igazságtalan vagy, Jani, — mondta apám; s Igazgatta rosszul szabott Beszkárt-zubbonyát. Jani bátyám fölemelkedett, arca vörösen tüzelt.

— Én igazságtalan? Neked sikerült, te úriember lettél, mi meg alant maradtunk, paraszti sorban. Legyen istened, Jóska!

— Nem bánom — s apám kedvetlenül igazgatta a

Beszkárt-zubbonyt. — Legyen neked, Jani. Ne mondjátok, hogy mi állunk utatokba. Csak egyet kérek. Az órát. Apánk óráját, a tulaezüst óráját. Ennyi emlékem legyen róla.

A következő pillanatban felcsattant Jani bátyám hangja:

— Soha! Még azt is? Hát ilyen kapzsi vagy?

A zsebórának története volt, nem is egy, tulajdonképpen annyi, ahányszor öregapám elmesélte. Szép óra volt, tulaezüst, kettős fedéllel. A boszniai okku- páció idején szerezte; kapitányától kapta, mondta egyszer, máskor azt mesélte, hogy Mostarban vette, s amikor valaki azt mondta neki, hogy biztosan, agyonütött miatta egy gazdag bosnyákot, csak mosolygott, sokat sejtetően. Öregapám büszkesége volt, amikor kinyitotta kettős fedelét- s azt mondta, „tudjátok, az úgy volt”, bosnyák hegyek jelentek meg a láthatáron, s mintha nem is őt hallottuk volna, hanem hegyi patakok zúgását.

Az óra nélkül utaztunk haza, még aznap, a temetőből egyenesen a vasúthoz mentünk. Apám soha nem bocsátotta meg az órát, Jani bátyját sem látta, soha többé.

i j Most pedig itt van a levél, Jani bátyám leI I vele. A borítékon iromba betűkkel a nevem,

meg a város, de utca, házszám már nincs rajta; soha nem leveleztünk, honnan is tudhatná címemet? Öt napig bolyongott a levél, míg megtaláltak. Azt írja, siessek, ha még látni akarom, mert „az Úrhoz készül, végső számadásra”.

Mint az ősi japán metszetek...

AKKORA A NOBEL-DtJ presztízse — s gondolom, nem csupán az én szememben —, hogy függetlenedni képes az olvasott mű esztétikai értékétől, sőt jószerivel meg is előzi azt. Előlegezett tiszteletet parancsol az olvasóra. Hallatára olyasfajta áhitat fogja el az embert, mintha a Notre Dame-ot, vagy a Tadzs Mahal-t pillantaná meg.

Efféle kalaplevétellel közelítettem a tavalyi Nobel- díjas japán író. Kavabata Jaszunari Hóország című kisregényéhez is. Az első oldalaknál még fogva tartott a várakozás izgalma, a könyv felénél belém- akaszkodott a gyanú: szórakoztató egzotikus lektűrt olvasok, s a regényt furcsa, kétkedő gondolatokkal tettem le. Egészen egyszerűen: a csalódás pillanata volt ez, mert ebben a műben nem éreztem meg mindjárt a lét nagy sorskérdéseinek azt a lélekfeszítő in- karnációját, amely magas fokra hevíti például Hemingway öreg halászának monológját. Az ember és a történelem drámáját világ-nagy kompozícióba foglaló solohovi lendületnek itt még az árnyékát sem találtam. S a korábbi Nobel-díjasok több más élmény- tágító horizontjával adós maradt a Hóország.

MIT ADOTT cserébe? A puszta történet felöl közelítve nem kaphatunk a kérdésre érdemleges választ. Simamura, a jól szituált tokiói úriember, akinek anyagi gondjai feltehetően élete végéig nem lesznek, ellátogat a hűvös, az év felerészében háborította nyugati tartomány egyik nemrég kiépített, idegenforgalmi jellegű fürdőhelyére, s ott megismerkedik az ábrándos lelkületű fiatal gésával, Komákéval. Kettőjük között idillel átszőtt, alapjában véve különös szerelmi kapcsolat alakul ki, amely a regény végén, egy tűzeset kapcsán a fel nem oldott, a végtelenségbe ellebegő tragédiába torkollik,

ENNYI A TÖRTÉNET dióhéjban. De, utólag, rá kellett jönnöm, azért nemcsak ennyi a Hóország. Nemcsak story. Ugyanakkor, európai léptékekkel mérve zavart okoz a szereplők ábrázolásának az a kettőssége, hogy egyrészt az író nagy hajlamot árul el a lélektani finomságok, a sejtetve érzékeltetés mesteri módszere iránt, másrészt az alakok nem látszanak plasztikusnak, egysíkúaknak tűnnek. Pontosabban: hiányzik a morális dimenziójuk. Ám itt könnyen abba a hibába eshetünk, hogy a saját értékrendünk felől próbáljuk megközelíteni a mienkétől teljesen eltérő erkölcsi erőtér vonzásában élő emberek világképét.

S ITT JÖN A MŰHÖZ való viszonyulásnak az a sajátos metamorfózisa, amikor is, kilépve megszokott gondolati-érzelmi kereteinkből, feladva előítéleteinket, egyszerre varázslatossá válik a távól-keleti író regénye. S ennél a pontnál a szereplők magatartásáról lehámlik az egzotikum szivárványa, történésük és ténykedésük értelme egyetemes emberivé magasodik. Simamura és Komako a legbensöségesebb pillanatokban sem találhatnak egymásra, szerepük, ha úgy tetszik: osztályaik kprlátait nem képesek áttörni, A gésa helyzetét amúgyis megalázottá teszik a japán társadalomban még jelenleg is elevenen élő feudális hagyományok. Az érzelmi lefojtottság tragikus felhangot ad a férfi szerepének is; felismervén: a kapcsolat túlságosan kockázatmentes számára ahhoz, hogy igazi lelki és erkölcsi próba kerekedjék ki belőle.

A REGÉNY STÍLUSA, ábrázolásmódja az ősi japán metszetek leheletfinom vonalait, kecsességét idézi. Mint ahogy a könyv előszavából megtudjuk, Kavabata, szakítva a naturalizmussal, művészete középpontjába a lírai jelképrendszert állította. S ezt — a Hóország is bizonyítja — a tökélyig vitte.

Hatvani Dániel

Ä papos fordulat megmosolyogtat, mert Jani bátyám mindig úgy jelent meg emlékeimben, mini azon a napon, kivörösödve és izzadton, amint ordítva ragaszkodik a földhöz, házhoz és a tulaezüst órához.' Hosszú pantallómban végigmegyek a szobán, de nem vesz észre- kezében a tulaezüst óra, vastag nikkel láncon. Apám fáradtan legyint, s a következő pillanatban már a koporsó mögött lépked, a Beszkárt- zubbony életunton lötyög rajta. A többire csak homályosan emlékszem, s most, a hosszú falusi utcában többször is meg kell kérdeznem, hol laknak, Rézi nénit sem ismerem meg, de ő tudja, hogy ki vagyok, félénken megölel- s nehéz léptekkel kísér

.Végig az udvaron.

— Meggyöttél, Laci, nahát meggyötté! — mondja folyton. — Megemberesed- tél, — áll meg egy pillanatra, mert emlékedben ma is tízéves vagyok. — Szegény Jani bátyád — és sóhajtva enged előre az ajtó. ban.

Jani bátyám pedig ott ül a tűzhely mellett, ünneplőben, mintha állandóan készenlétben lenne, bármikor indulhasson az Ür elé- _____ — be.

| » / Csak este szólt, erre a pillanatra várt egész

* ' nap. Még mindig ott ült a tűzhely mellett,

ünnepidben.

Köszönöm, hogy eljöttél. Nehéz napok ezek. Bevégeztetett, indulnom kell immáron az Ür elej be. Szeretném rendezni földi dolgaimat.

Nem válaszoltam, s ő is hallgatott. Aztán keresztet vetett, talán csak azért, mert nem jutott eszébe semmi, de az is lehet, hogy áldásnak szánta.

— Szeretnék megbékélni apáddal, — mondta végre, s bort töltött egy korsóba. — Mindig bántott, hogy apánk koporsójánál haraggal váltom el az édes testvéremtől. Gondolom, te szólj neki. Megmondod* hogy nincs a szívemben harag.

Lassan beszélt, halkan, közben lecsukta a szemét; mintha már gyakorolná az örökkévalóságot. - Semmi nem emlékeztetett belőle hajdani Jani bátyámra, aki vörösen és izzadton kiabált, azt hiszem, épp ebben a szobában. Fáradt volt, arca földszínű, már előre hasonult a porhoz- amelyből vétetett.

— Nem tudom, mi történt akkor, — mondtam végre. — Gyerek voltam még. De ahogy hallottam, talán nem is volt más oka a haragnak, mint az óra, öreg- apám órája. Mindig ez fájt apámnak, nem is felejtette soha. Még ma is mondja, hogy őt illette -volna, mert emléke se maradt öregapámtól. Ha igazán meg akar békélni vele, küldje el neki az órát Legalább most- amíg nem késő.

Nem szólt, csak nézett a semmibe vagy az örökkévalóságba. Melíényzsebéből kihúzta az órát, fölkattintotta fedelét, nézegette, visszatette a ^zsebébe* aztán sokáig, fontoskodva igazgatta a nikkel láncot.

— Azt nem.

— De hát az Űristen elejbe készül. Oda nem kell. Meg aztán apámat illette volna.

— Akkor sem. így fogok az Üristen elejbe állni. Hallgatott, a nikkel lánc szemeit pörgette öreg ujjal

között. Aztán fölállt, átballagott a másik szobába, ahol annak idején a ravatal állt- ő is ott fekszik majd, ünneplőben, katonás merevséggel, ahogy a hajdani őrvezetőhöz illik. Vele lesz az óra is, a vastag lánccal, úgy mint most. Mert csak az a néhány pillanat szépíthette meg az életét, amikor vasárnap délelőttönként, a templom előtt, kíváncsi és irigy pillan, tások gyűrűjében, fölkattintotta fedelét, s megmondta a pontos időt. Mindenki hallgatta, mint a kinyilatkoztatást, pedig nem is volt rá kíváncsi senki. Ezek a pillanatok a titokzatosba, a boldogság kékségébe emelték, mert a pontos idővel az élet értelméről is vallott a tulaezüst óra. Mindenki tudta ezt.' Amikor fölkattintotta fedelét, mint varázslatra, bosnyák hegyek körvonala derengett fel a láthatáron, s az időtlen tengerek a falu határáig nyúltok. Zúgtak a messze erdők, s mindenki ismeretlen tájakra emlékezett.

Apám ma is hallja az erdőzúgást- de minden -nap« pal távolabbról, az idők mélyéről.

Gál Farkas:

Valahol éjszaka vonaton;

Valahol éjszaka vonaton mentünk a lámpa nem égett, csak a Hold sziláló fénye világított be.

Beszéltél valamiről. Talán arról s hogy szerinted az élet furcsa kalandok sorozata talán arról, hogy egyszer öngyilkos akartál lenni

talán arról, hogy éppen ilyen éjszaka volt amikor meghalt valaki akit nagyon szerettél, s azt hitted nincs tovább ...

Fehér erdők mellett haladtunk fehér volt a folyó, a híd, a betonútok fehér házak fehér mezők fehér kazlak fehér sorompók fehér őrbódék fehér vasutasok fehér tüzek fehér karámok fehér nyájak amerre mentünk,

Néztelek és hallgattalak de befelé figyeltem, ahol fehér mezőkön vágtattak az öröm fehérhaoos ménesei.

Körmük dobogása. Kattogó vonatkerekek.

De már nem emlékszem semmire pontosan csak ana, hogy beszéltél és mentünk valahol éjszaka vonaton...