Petőfi Népe, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-12 / 237. szám
fr Borisz Szerman: Mindez —O Találkoztam Leninnel sokszor kölyökkorom vad mélyein s akkor is, midőn hadi ösvényt róttak már felnőtt éveim. Perron alól, huszonháromban' , ki emelt ki? Az ő keze. Pontosan emlékszem, a testét ' csekista ruha fedte be. Honnan jövök, mivégre élek? Kínzó rémképet oszlatott. Gyermekotthoni nevelőként miattam ő nem alhatott. Mint jó atya vitt magasabbra, hogy ne lepjék utam ködök. S ő volt, ki mesterem szemével vigyázott rám a gép mögött. Létemet tette teljesebbé s szívemben folyton nőtt a hit: mindig olyankor gondol én rám, míg magáról feledkezik. Dolgozott, nem számlálva órát, nem ismert nyugodt perceket. Iljics vállára a Föld, Oroszhon s az én sorsom nehezedett. Találkoztunk nem tudni hányszor, de tudom, míg év évre nő: minden jó, mi az életben volt, és ami lesz — az ő, az ő. Hatvani Dániel fordítása Borisz Szerman testvérmegyénknek, a Krím-félszi- i getnek egyik legismertebb költője. Életútja küzdelmes volt. A polgárháború éveiben < vesztette el szüleit, otthontalan árva gyermekként csavargón, s az egyik szimferopoli gyermekotthon nyúj-! tott számára menedéket. Építkezéseken kezd dolgozni, j majd Komszomol-munkás lesz. 1934 óta újságíró. „Erre ! vagyok a legbüszkébb, ez adja életem értelmét...” — vallotta egyik írásában. Harcolt a Nagy Honvédő Háborúban, részt vett hazánk felszabadításában. Nemrégen járt Magyarországon. Ez a turistaút több versét ihlette. Ezek közül az „Este a Balatonnál” című versét néhány hete közölte lapunk. Több önálló kötete jelent meg, verseit rendszeresen közlik a különféle időszakos kiadványok. A „Küzdelem és győzelmek évei" című, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére kiadott ! gyűjteményben jelent meg alábbi verse, mely különö- i sen idSszerű, most a Lenin-centenárium elökészületé- i nek időszakában. S. B. A Forrást A Forrást immár megismerték; figyelik, számon- tartják. A legutóbbi számról több fővárosi lap közölt recenziót, s többek között a Népszabadság is olvasói figyelmébe ajánlotta. A Forrás,megyénk idén alapított irodalmi, művészeti és tudományos folyóirata már a 4. számnál tart. Nemrégiben még annak a reményünknek adtunk kifejezést, hogy bizonyára fokról fokra javulni fog, bővül témaköre, szélesedik horizontja és emelkedik színvonala. A 4. szám ismét azt bizonyítja, hogy reményeink indokoltak voltak. Hallatlanul sokrétű az a kép, ami az új kötetből kibontakozik. Mindenekelőtt fel kell figyelni a tudatos szerkesztői törekvésre, amely mindig fontos, közérdekű kérdéseket vesz célba. A 4. szám ilyen központi témája a tanyaprobléma. A Hazai tökör rovatban Zoltán Zoltán Sorsok a homokon című cikke próbálja összefoglalni a tanyavilág jelenlegi helyzetét, a mezőgazdaság szocialista átszervezése előtti törekvések és tévedések következményeit, valamint a várható jövőt. A cikk számos megállapítás^ természetesen vitatható, hiszen Zoltán Zoltán nem is, titkolja, hogy véleménye sokkal inkább magánvélemény, semmint hivatalos álláspont. Mint utal rá, már korábban különbözött ä felfogása a hivatalos irányzattól és lényegbevágó pontokon az idő őt igazolta. Érvelése meggyőző, az elkövetett hibák ma már köztudottak és többet-kevesebbet tettünk is annak érdekében, hogy helyrehozzuk őket. Ezzel kapcsolatban aligha támadnak ellentétek a szerző és a tanyakérdés elismert szakemberei, valamint a hivatalos szervek között. Sokkal inkább vitathatók viszont a jövőt illető megállapítások. Zoltán Zoltánnak abban igaza van, hogy a tanyák felszámolását nem lehet erőltetni. Egyrészt azért nem. mert nincs hozzá elég pénzünk, (új lakások egymillió embernek!). Másrészt pedig azért, mert a mezőgazdaság ma még nem olyan fejlett nálunk, hogy lemondhatna a jelenlegi munkaerő-állomány tekintélyes részéről, s ugyanakkor a közlekedés megszervezésé ekkora tömegnek szintén rendkívül költséges volna. A szerző azonban mintha mindezeknek a nehézségeknek a hatására — s a háztáji gazdaságok ma még jelentős termelő tevékenységére hivatkozva is — az ellenkező és végletes álláspontot képviselné. Olyan lehetőségeket akar teremteni, amelyek módot adnak a ta- nyavllág fennmaradására. Legfontosabb javaslata: az útviszonyok olyan mértékű megjavítása (a villamosság kiterjesztésével együtt), amely úgyszólván eltüntetné a különbséget a tanyai és a falusi életforma között. Ez azonban fantasztikus terv. Legfeljebb tanyabokrok esetében valósítható meg; a szétszórt, magányos tanyákhoz hogyan építhetnénk elegendő utat? Nem is szólva arról, hogy ekkora mértékű út. és villamoshálózat-bö- 1 vítés aligha kerülne kevesebbe, mint egy nagyszabású lakásépítési program. Más-más oldalról világítják meg a tanyakérdést a kötet hasonló témájú cikkei. F. Tóth Pál Tanyán élni című írása izgalmas nyomozás a szubjektív tényezők után. Érthetővé teszi, hogy miért ragaszkodik a mai középkorú és idősebb nemzedék sokszor indokolatlanul is még mindig a tanyai életformához. Ezt a szempontot feltétlenül bele kell számítani az elképzelésekbe, amikor a jövőről beszélünk. F. Tóth Pál cikkével szemben viázont a tanyai elmaradottságra világít rá Tur- csányi Ervin Tanyai évszakok című vallomása arról az időről, amikor „istenhátamögötti” kis iskolában küszködött mint kezdő pedagógus a szellemi sötétséggel, közönnyel és mostoha viszonyokkal. Zoltán Zoltán cikkéhez hasonlóan vitákra számíthatunk Varga Mihály Amire van idő, és amire nincs című írása körül is. Varga őszinte hévvel szól az értelmiség korszerű műveltségének problémáiról. Szemükre veti azoknak, akiket illet, hogy nem olvasnak nem tájékozódnak, sőt még szakmájuk új eredményeiről sem igyekeznek friss értesüléseket szerezni. A szerzőnek voltaképpen igaza van, de példáit látva azt kell mondanom, hogy az általa támasztott követelmények túlzottak. Mindaz, amit számonkér, nehezen érhető el. s bizonyos, hogy csak az átlagosnál jóval érdeklődőbb és felkészültebb emberek képesek úgy megszervezni az idejüket, s Kiss J, Zoltán rajza Benyovszky Istvánról. Benyovszky István halálára Meghalt Benyovszky István. 71 éves volt, távozásával ismét szegényebb lett a megyeszékhely mü- vésztársadalma. Mert ő is kecskemétinek számított Révész Imrével, Prohászka Józseffel és másokkal együtt ő is részt vett 1920-ban a Művésztelep újjászervezésében, s az elkövetkező években részese volt a város művészeti mozgalmainak. Különösen Szabó Kálmán néprajztudós, a neves múzeumigazgató pártolta művészetét. Ez érthető, hisz a lovak művészi ábrázolásának „specialistája” lelki-szellemi rokonává lett a népi élet és népi múlt tudósának. Jól emlékszem még a Kálmán bácsival folytatott meghitt esti beszélgetésekre, amikor az évtizedekkel ezelőtti idők hangulatát idézte eltűnődve. Kada Eleket, Erdélyi Józsefet, Benyovszky Istvánt emlegette legtöbbször és legnagyobb szeretettel. Róla, Benyovszkyról Prohászka József és Kiss J. Zoltán festőművész is lelkesen beszélt mindig. Jó kolléga volt, jó barát, segítő és türelmes — így jellemezték. Neve nem válhatott szélesebb körben ismertté — noha voltak esztendők, amikor rendszeresen kiállította műveit —, mégis: Kecskemét város múltjához szervesen hozzátartozik. Két hónappal ezelőtt járt Kecskeméten, betegen. Barátai nem sejthették akkor még, hogy utoljára van itt. Ránk vár most a feladat: amit élete utolsó éveiben eléggé elmulasztottunk, tegyük ismertebbé a mai érdeklődő nagyközönség előtt életét és munkásságát. Varga Mihály ajánljuk annyi munkát áldozni műveltségük fejlesztésébe, ahoJ gyan a cikk követeli. Ma még a nagy átlag esetében jóval szerényebb eredményekkel is beérnénk. Varga Mihály mindenesetre töprengésre késztet követeléseivel és írása mindenképp hasznos azáltal, hogy megpróbálja felmérni az űrt a valóság és az ideális helyzet között. Csak utalásként említjük a továbbiakban a legérdekesebb írásokat. Török Sándor a két honfoglalás kérdésében végzett kutatásairól számol be, új megvilágításba helyezve a magyarság történetének e máig sem véglegesen tisztázott szakaszát. Nagy Piroska roppant érzékletesen és a tőle megszokott felelősséggel ír a cigánykérdésről halasi tapasztalatai alapján. Elgondolkoztató írás Gál Farkas Miért idegen Bartók világa? című cikke. Legutóbb szemére vetettük a Forrásnak, hogy kevés benne a szépirodalom. A legújabb szám négy novellát tartalmaz és nyolc költő verseit olvashatjuk. Ismét a felelősség és az egyénnek a világmindenségben elfoglalt helye a témája Hatvani Dánielnek (Belvárosi délkörök) és Gál Farkasnak (Magtalan gyümölcsök alatt). Meghökkentőek és formailag többnyira bravúrosak Si- monyi Imre groteszkjei. Üj oldaláról mutatkozik be Polner Zoltán Babonák, hiedelmek című ciklusának három versével. A novellák közül Zám Tibor Asszonykérés Sodomá- ban című írása gyakorol mély hatást az olvasóra modern hangvételével, túlfűtöttségével. Kunszabó Ferenc ismét az ötvenes évekről szól éles kritikával Békaügetés című elbeszélésében. A novella szereplője is ugyanaz, mint a múlt számban olvasott elbeszélésé. A Békaügetés jobban megformált írás, mint az előző volt Munkások a szereplői Nagy Faddi Éva Életünket és vérünket? című keserű hangú elbeszélésének Nagy Faddi Éva ismét érzékeny tollú elbeszélőnek bizonyult. Érdekes kísérlet végül Lázár István A hiba című novellája a krimi irodalmiasítására. A Forrás 4. száma a már hagyományosnak számító képriportban mutatja be Erdei Ferenet és Bozsó Jánost. A fotók Tóth Sándort dicsérik, Goór Imre, Gál Farkasról készített portrét, ezenkívül Pálfy Gusztáv szobrát, Bozsó János. Tóth Menyhért és Michnai Andrea! képeit, grafikáit közli a Forrás legújabb száma. Egy mondatot még a tipográfiáról: küllemében, tördelésében, formai megoldásaiban is érezhető a Forráson a törekvés a fokozatos megújulásra. Mester László Antalfy István: Tarts meg tiednek! Ha lemenőben van a nap, már szembe tudok nézni véle. Az ég alja, ha pirosul, szemem erősebb, mint a fénye. Messzire dobom a követ, csak gondolatom száll utána, nincsen iránta szeretet szívemben. Se bánat, se hála. De minden napom a tiéd, vagy így, vagy úgy, épp, mert szeretlek hazám, s a követ se dobom, hogy ne bántsalak. — Tarts meg tiednek! Zelk Zoltán: Törli a bút homlokáról öregeknek ifjú voltam, fiatalok közt öreg, nem is széna, nem is szalma volt a sorsom, de iörek. Ha fennhangon nem is mondták hallottam én, hogy „Mi fán termett ez?” és: „Ha nem kérik, minek húzza a cigány?” Nyirettyűmből vándorbot lett, hátamon a hegedű, nem. húztam én, mégis szólt a vidám is, meg keserű. így bolyongtam, vándoroltam, kótám lett a nagyvilág, rétek hátán, patak habján olvastam a muzsikát. Ezért volt, hogy fű ha biccent, ág ejtette levelét; hegedűm már tovább búgta ezt a hangjasincs zenét. Ezért éhét ha üvölté, fagyhalálát, farkas, eb: hegedűm is égre sírta véle ezt az éneket! Halkan, mint a füvek tánca, máskor vonított a húr — csoda-e ha ily cigánynak nem fizetett senki úr? Most, hogy éltem alkonyulna, hajnalodik a világ, törli a bút homlokáról, mint ablakról a homályt. Hegedűmről is letörli ezt a hosszú éjszakát? Ne szakadjon, jaj, ne motídjon húrja mégis jóéjszakát!
