Petőfi Népe, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-07 / 207. szám
HO SI MINH 7 VERSE: IPQDALOiU Sikerélmény fjT adves, aranyos pedagógusok. Jelen pár soroim- ban azt vagyok elmondandó, mit jelentenek a sikerélmények például egy középiskolát kezdő hallgató számára. A kissé dohos stílus pedig annak érzékeltetésére való, hogy a példázat bizony és sajna! hu- wson.;. nem is merem már magamnak se kiszámolni — hány esztendővel ezelőttiről való... Húszon... ? Jaj jaj, dehogy annyi. Van annak már több mint harminc esztendeje is, hogy beléptem az ántivilág gimnáziumi tanulóinak — még a mainál is jobban — irigyelt sorába. A huszon-valahány év az érettségi letételétől datálódik..: Mire is emlékszem ekkora időtávolJból? Mondjuk, a tanévmegnyitóval kapcsolatban. Azt már nem is említem — a hasonló bezzegelés miatt ma már bezson- ganak a fiatalok —, hogy rémsége« zavarral tapostam egyik talpammal a másik lábam fejét, hátha így láthatatlanná tudom tenni tornacipőmet... Mivelhogy valódi lábbelire már nem tellett a tetemes beíratási díj kifizetése után. S annyit biz’ a gyülekezésnél is tapasztaltam, hogy a tehetős polgárok csemetéi — osztályuk és az ifjúság kegyetlenségével — élvezték ki ruházatbeli magasabbrendűségüket, — a nem éppen ilyen ünnepi alkalomra való lábbeli láttán. A kék-fehér szalagos, ezüst osztályjelzővel ellátott táriyérsapka nemiéle szerencsére nem tűnt fel olyan szembeszökően, — lévének mások is hajdonfővel a dísztereimben. Még ma is visszaborzong viszont bennem az az érzés, melyet az arcképgaléria középpontját elfoglaló Kálvin-kép kavart. A nagy vallásalapító szürtoészöld aszkéta arcán, szúrás szemén a szigorú felelősségrevo- nást véltem látni: „Mit keresel te ebben a jólfésült társadalomban?! Miért botránkoztatod meg őket hivalkodó szegénységeddel?!” — Lehet, hogy ugyanezekben a pillanatokban hallottam az iskolai szabályzat egyik kitételét. Szinte szónokolta az igazgató: „A diáknak pálcával a kezében sétálni tilos!” A z úgynevezett kisebbségi érzés dolgában tehát kifogástalan volt középiskolai indulásom. Az első egy-két hét munkás hétköznapjai, s a nagyhírű ősi gimnázium derék tanárainak tiszteletre méltó tárgyilagossága, — hogy tudnillik nem pofára, hanem a feleletek értéke szerint osztották az osztályzatokat, feloldotta a kínzó gátlásokat. Legalább is, ami az osztálytársakkal való kacsolatot illeti. Ádáz lelkiismeretességgel tanultam. Mind növekvőbb önbizalommal könyveltem el magamban, hogy ha ebből-abból felelek, én is holtbiztosán megkapom azt a jelest, amit Solcz Pista, vagy Vizi Sanyi. Csak még egyelőre nem kérdeztek. Ez pedig már kezdett magasfeszültsóget indukálni lelkivilágomban. Szerencsére ezt is le lehetett vezetni — jóízű verekedésekkel. Kitűnő felkészültséget adott ehhez az elemi iskola, ahol minden szünet hagyományosan úgy kezdődött, hogy mikor a csengő megszólalt, néha még a tanító urat is elsodorva zúdultunk ki az ajtón. Rohantunk, mint Zrínyiek a törökre. Hogyne, hiszen amelyik osztály előbb ért az udvar legvégébe, az foglalta el a „várat”, a karámszerűen körüldeszlkázott szemétdombot. Ügy, hogy az utána érkezők már csak ostrom, lók lehettek, ami keményebb tusát kívánt, hiszen ezek lentről próbáltak feltömi a „falakra”. Tehát az így szerzett előképzettség kitűnő befektetés volt a gimnáziumban, amikor egyik-másik 'kényes úri- vagy hájas gazdagyerekkel „ gyakorlati ce” kellett leszámolni pimaszságukért. jVI ég ebben a debütálás nélküli időszakban esett az a marakodás, amely úgy zárult, hogy — dühünkbe vakulva nem vettük észre közeledtét — tagbaszakadt és ifjú tornatanárunk, szintén példás igazságérzettel, Csíkos Jóskának és nekem egyformán 2—2 pofont osztott ki. Hogy visszhangzott bélé a folyosó, úristen! Ha jól odafigyelek, ma is hallom a fülem csengését. De a pofonok — hagyján. Micsoda válságba kerültem azonban, mikor a következményekről fantáziáltam. Hogy mi lesz, ha megtudják a tanáriban? Vége a tandíjmentesség reményének is, márpedig akkor abba kell hagyni a gimnáziumot, mert 60 pengőt képtelenek lesznek kifizetni szegény öregeim. Láttam magaimat, amint kizavarnak az igazgatói irodáiból: „Takarodj!, Nem való vagy te ide...” Milyen megváltást jelentett a rákövetkező nap német órája! Több mint három évtized után is milyen pontosan tudom, második óra volt. Schwidián tanár úr a szavakat kérdezte, s közben hol ennél a gyereknél, hol amannál ellenőrizte a szószedetet. Ahogy az egyik hosszú, keskeny füzetet fellapozza, egyszercsak felnéz belőle. — Ki az a... — és mondta a nevemet. Alig birtaim felállni. Na, végem! Biztosan ő is tudja már a verekedést ... A következő pillanatokban úgy megszédültem, hogy az iskola is keringett 'elem. De ezektől a szavaiktól. — A te dolgozatod a legjobb. Hibátlan és a legszebben Írtad ... 'z a két mondat nyolc éven át kötelezett, hogy alább ne adjam. És erőt is adott... Tóth István Kettéosztjuk vizünket Kettéosztjuk a vizet: teafőzés, arcmosás. Nincs, kinek csak tea kell, vagy csupán mosakodás. Útközben Vándor tudja, mi az út. Hegyre hegy következik. De ha csúcsról széttekint: nagy térkép terpeszkedik. Éjféltájt Alva: mind emberséges. Ébren: jó és gonosz van, kit milyenre neveltek. Egy se született rosszán. Mérföldkő Nem magas, messze látszó, császáré, királyé sem, alacsony mérföldkő vagy, de bércként állsz útszélen, az ember veled jelzi, hogy irányt el ne vétsen, te figyelmeztetsz bárkit az út hosszára szépen: ne feledkezzünk rólad, nem kevés ennyi érdem! Rizshántás A rizs szenved, ha hántjáki aztán gyapotfehér lesz. Így az ember is. Korlát mindenre ügyessé tesz. Megedződöm Ha nem éreznék fagyot, mit érne tavaszi nap? Csapások megedzenek és szellemem gazdagabb. Mezei kép Jöttem: gabona zsendült, őszi takarolás van. Mindenfelé parasztok, dal és mosoly a tájban. Weöres Sándor fordításai Szimferopoli beszélgetés Szeretem Szimferopoli, minél jobban megismerem, annál inkább. Valahányszor megérkezem ide, mindég valami újjal fogad, s mindég újabb barátokra találok. Mikor először itt jártam, lenyűgözött a város, tarka forgatagával, külsőségeivel. Csak későbbi látogatásaim során tudtam bepillantani lakóinak hétköznapjaiba. Legutóbb elsősorban a város kulturális életére figyeltem, nem minden hátsó gondolat nélkül, A csaknem tízéves kapcsolataink során ugyanis erről esett a legkevesebb szó. Vendéglátóink, Vatleceva elvtársnő a városi pártbizottság agit.-prop. titkára és Borisz Szemtan költő, a megyei lap szerkesztője szívesen beszéltek a fiatal város gazdag kulturális hagyományairól, jelenlegi életéről. — Szimferopolnak kétségtelenül minden adottsága megvan ahhoz, hogy a Krím kulturális központja és irányítója legyen, — mondta Vatleceva elvtársinő. — Két tudományos kutató intézet, öt egyetem, képzőművészeti főiskola, 115 könyvtár 2 millió kötet könyvvel, két színház és egy bábszínház, múzeum és képtár, könyvkiadó vállalat, húsz művelődési ház és száznál- több mozi. Ez mind kedvezően befolyásolja a különféle művészeti ágak fejlődését. Szimferopol régi kulturális központ, kiváló művészek, világviszonylatban is ismert mesterek éltek a városban és nevelték a ma alkotó művésznemzedéket. Közülük Nyikoláj Szamokis nevét utca és a képzőművészeti főiskola viseli. Itt töltötte életének legtermékenyebb éveit, itt festette „Harc a zászlóért” és „Átkelés a Sziveson” című közismert képeit, Ukrajna történelmével kapcsolatos sorozatát stb. A legtöbb mai krími festő az ő tanítványai közül került ki. A szimferopoli képzőművészek közül ma legismertebb a Szovjetunióban Prohorov, aki a művészetek érdemes mestere megtisztelő kitüntetést érdemelte ki munkásságával. A helybeli festők, szobrászok gyakran szerepelnek az USZSZK és a Szovjetunió képzőművészeti tárlatain. — Nincs okunk nekünk sem panaszra, — szólt az írók nevében Szerman elvtárs. — A Krímben minden körülmény kedvező ahhoz, hogy poéta legyen az ember. Sok szép költemény és zenemű ihletője volt ez a táj. Puskin, Gribojediv írt róla, itt születtek Mickie- vics gyönyörű „Krími szonátái”. Aligha akad a Szovjetunióban olyan neves író, aki ne járt volna itt, akár mint magánember, akár mint az alkotóházak valamelyikének lakója. Az írószövetség területi tagozatát Pjotr Andrejevics Pavlenko író alapította, bár Jaltában élt, munkássága szorosan összeforrott Szimferopollal. Művészetében jelentős helyet foglalt el a Krím, egyik legnépszerűbb műve a „Krími elbeszélések”. Féltő gonddal nevelte E’ Paizs Éva: Tető" a fiatal írókat, ö segített például I. A. Kozlovnak is „Az illegális Krím” című könyv sajtó alá rendezésében. Ezt a könyvet állami díjjal tüntették ki. A szövetség alapító tagjai közé tartozott és haláláig vezető egyénisége volt Szergej Genszkij akadémikus. Jelenleg Jevgenyij Jefimovics Popovkin a vezető. Tehetséges író, ő is szeretettel foglalkozik a fiatalokkal. A szövetség tagjait most a Lenin centenárium foglalkoztatja: — Igyekszünk a terület dolgozóihoz hasonlóan, méltóképpen hozzájárulni e nagy évforduló megünnepléséhez. Ügy hiszem, első nagy sikerünk már meg is született: az „Október” című fővárosi irodalmi folyóirat nemrégiben közölte Valentyina Frolova fiatal szevasztopoli írónő „Razriv” című színművét, amely Lenin életét és munkásságát mutatja be az „Iszkra” létrehozásának nehéz éveiben. Folyamatban van egy gyűjtemény előkészítése is, amely az évfordulóra jelenik meg. A szimferopoli terület szinte valamennyi írója dolgozik előkészítésén. A gyűjtemény Leninnel kapcsolatos írásokat tartalmaz. — A megjelent vagy a közeljövőben megjelenő művekről sokat tudnék beszélni — folytatta Szerman elvtárs —. Jelena Mariognuszko szimferopoli írónő novel- láskötete a kommunista erkölcsi nevelés kérdéseivel foglalkozik. Margarita Migunova „Olenyij kordon” című kötete fiatal kortársainkról, a Krím természeti szépségeiről szól. Vaszilij Nyikonorkin fiatal jaltai költő első prózai munkája a „Negyven nap és negyven éj” azoknak a szovjet katonáknak állít emléket, akik először szálltak partra a Kercs-félszigeten. Sok Újdonságot kaptak a költészet kedvelői is. Grigorij Petykov lírai gyűjteménye már megjelent, befejezés előtt áll Nyikoláj Taraszenkó verseskötete. Vologya Orlov a legifjabb krími olvasókat örvendeztette meg mesekönyvével. Megkérdezem: — Miért nincs a Krímnek irodalmi folyóirata? — Nem érezzük hiányát Írásainkat szívesen közli k nemcsak a kievi, de a moszkvai irodalmi folyóiratok is. Két megyei napilapunk — a Krímszkaja Pravda és a Kurortnaja Gazeta fontos szerepet játszik az ifjú írók nevelésében, maguk köré gyűjtik őket, rendszeresen publikálják műveiket. Az irodalmi folyóirat hiányát pótolja á területi könyvkiadó, amely nemcsak önálló köteteket jelentet meg, hanem antológiákat is. — A Krím Ukrajnához tartozik, a lakosság jelentős része ukrán. Milyen az arány az orosz és az ukrán nyelven írt művek között? — Az írók többsége oroszul ír, hiszen ezt mindenki megérti és melyik író nem vágyik minél nagyobb olvasótáborra? A fordítás különben nem okoz gondot, hiszen az ukrán és az orosz nyelv nagyon közeli rokonok. Ezután Bács megyéről, és a mi új irodalmi folyóiratunkról, a „Forrásról” beszélek vendéglátóimmal. Talán nem veszi a szerkesztő- bizottság illetéktelen beavatkozásnak. hogy meghatalmazásuk nélkül érdeklődtem, mi lenne a krími írók véleménye az irodalmi együttműködésről. Lelkesen helyeseltek. Elmondták, hogy terveikben szerepel egy „Krími almanach” kiadása, ahol Bács megyei írók, költők, grafikusok munkái is szerepelhetnének. Örömmel vennék, ha a Forrás is nyújtana ilyen lehetőséget a krímieknek. — Persze, ha megoldható az irodalmi igényű fordítás — hűtötte le kissé a lelkesedést Vatleceva elvtársnő. Remélem sor kerül egyszer arra, hogy Illetékesek folytassák e témát. Sávolt Béla
