Petőfi Népe, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-28 / 225. szám
A népzenei találkozó után Csáth Géza halálának ötvenedik évfordulójára „KORÁN keltem, hogy még lássam a világot. A virágok, színek, formák rémesen erős érzéseket keltettek bennem. Gyógyítottam a betegeket. Élveztem az evést, az ivást, a tejet, a húst, mindent.” — írta Csáth Géza naplójában, ahogy Illés Endre is idézi. Majd így jellemzi Csáthot: „Miután egészen fiatalon elroncsolta életét, sokszor nekiült naplót írni. Mindig összegezni kívánt, összegezni — s a vallomás vad őszinteségével, vad önvizsgálatokkal és elhatározásokkal talán megmenekülni. De olyan mély szakadékba vetette magát, hogy csak a korai halál kegyelmezett neki.” (Illés Endre.) Csáth Géza, a modem magyar próza nagy reménysége, a kölyök Rimbaud-ra emlékeztető, fiatalon zseniálisan alkotó író ötven esztendeje haiott. Szabadkán született, Kosztolányi unokatestvére és barátja volt, már tizennégy évesen novellát és zenekritikát közöl tőle egy bácskai lap, gimnazista még, mikor Bródy felfigyel rá, s húszévesen már remekművet írt, az „Anyagyilkosságot”. Hegedűi, fest, novellát és zenekritikát ír, a rangot jelentő Nyugat folyóirat munkatársa, orvos, a híres Moraycsik klinikán dolgozik, közben még zenét is szerez, és színdarabjait a Magyar Színház mutatta be. Sokoldalúsága, szellemi mohósága „programszerű”. 1909-ben az ópiumról ír: „A megismerést, az isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra... Egy esztendő alatt tehát ötezer esztendőt élek.” 1910-ben egy félelmekkel teli éjszaka után „bőre alá szúrja az injekciós tűt”, kábítószerekkel él. Naplójában szinte drámai a morfiummal való küzdelmének a leírása. A zseniális író, zeneesztéta (ki Bartókot szinte kortársai előtt fedezte fel!) mindinkább a morfium rabja, műveinek színvonala csökken, s ahogy Kosztolányi vette észre: „az igénytelenség volt az első jel, mely tragédiájára figyelmeztetett”. • Az összeroppant ember a fronton szolgál, majd lészerel, mint falusi orvos dolgozik, Regőcén, Bács-Bodrogban. Ekkor már beteg. „Vértanú téstén nem volt egyetlen fillér- nyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű” — írta Kosztolányi. Tragikus utolsó napjai drámába illenének: lelövi feleségét, magával is végezni akar, de nem sikerül. Elviszik, a kórházból megszökik, Pest felé megy, a szerb határőrök nem engedik tovább, Csáth elrohan, a katonák elfogják, közben ő megmérgezi magát. Ott halt meg a határnál, Ötven évvel ezelőtt, 1919. szeptember 29-én. „EZ AZ ÉLET olyan mérgezett, excentrikus, be- függönyözött, amellett olyan különös és mesterséges fényekkel megvilágított, mint egy századeleji festmény. Mintha a Na-Conxypanról álmodó Gulácsy Lajos festette volna, vagy a Magányos Cédrust idéző Csont- yáry Tivadar.” (Illés Endre) Mindig valami feszültség izzik írásaiban. A hagyományos magyar amek- dotikus elbeszélő mód helyett a látomásos, a lelki reflexiókat ábrázoló, a máskor líraian sejtelmes, de mindig erőteljesen szubjektív, átélt írói szemlélet, elbeszélőmód jellemzi. A felesleges jelzőket hasonlatokat elvetve, s a kemény főnevek és a találó igék állnak csupaszon, erőteljesen, minden dísz és csillogás helyett. Például: „Álmukban együtt járták végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.” CSÁTH SAJÁTOS világa hatott Kosztolányira, a novellista Adyra, a Holnap reggel-t író Karinthyra. Modernségét pedig néha Franz Kafkáéhoz érezzük hasonlónak. Szekér Endrq Ha nem történt volna más, mint az, hogy harmadízben gyűjtötte össze Kecskemét a népzene hagyományos művelőit, ez önmagában is nagy dolog lenne. Több mint százan jöttek így össze, találkoztak egymással és a nyilvános bemutatókon azokkal, akiket érdekel a művészetük. Ha nem is olyan nagy ez a szám, annak bizonyítására mindenesetre alkalmas, hogy az ősi népdal nem csupán nagy zeneszerzőink életművébe felszívódva, vagy — hogy a másik végletet említsük — néhány együttesünk helyes kezdeményezésének eredményeképpen beat-feldoígozásban, nemcsak iskolai tananyagként, hanem — bár leszűkült körben — hagyományos módon is él napjainkban, sőt valószínűleg élni fog még jó ideig. De ennél több is történt, s ebben érzem előrelépésnek az idei találkozót az eddigiekhez képest. A népzenei találkozót irodalmi est vezette be, amelyen a meghívott és megjelent írók a népzenével való találkozásukról, kapcsolatukról vallottak. Az előre megszerkesztett műsor azonban egyre jobban fellazult, -az elkészített szöveget egyre inkább rögtönzött vallomások váltották fel vagy egészítették ki, végül helyet kapott a műsorban nemcsak a szó és a zene. de az interjú, sőt a tánc is — ha ugyan mindazt, ami ott történt, bele lehet ezekbe a fogalmakba szorítani! Ez a „szabálytalanság” jellemezte a későbbi tanácskozásokat is és éppen ez volt benne a jó. Ahogy pénteken este előlege- ződött az ifjúság és népzene, népzene és beat problémája, úgy előlegeződtek másnap a pedagógiai vonatko- kozások. A három nap egyik legizgalmasabb eseménye kétségtelenül a szombat délutáni vita volt. Ellentétben az elmúlt évekkel, amikor a beszélgetéseket valamiféle egyhelyben toporgás jellemezte — többnyire mindenki által ismert igazságok hangzottak el más-más megfogalmazásban — most számos érdekes, s a kérdéseket gyökereiben látó felszólalás hangzott el. A probléma divatos: nem szorítja-e ki a beat az ifjúság életéből a népdalt, hol a helye az egyiknek és a másiknak, s lehet-e egyáltalán valami kapcsolat a kettő között? Régen tudjuk, hogy ez nem csupán zenei, hanem elsődlegesen tár. sadalmi kérdés, éppen ezért volt telitalálat a vita vezetésére Vitányi Ivánt felkérni, aki a szociológiában épp annyira otthonos, akár az esztétikában, vagy a filozófiában. A felszólalók között voltak nézeteltérések, de éles ellentétek nem. Egy dologban minden felszólaló álláspontja közös volt: a népdal olyan érték, melyet őrizni, ápolni kell, továbbadni, sőt új életre kelteni. . Ez £ felelősségteljes szeretet hatotta át a felszólalók zö- ""ríiének szavait. A „hogyan” kérdésében aztán már eltértek a vélemények. Volt, aki a népdalt csak a maga eredeti, „tiszta” formájában fogadta el, mások viszont rámutattak, hogy a folklór, lényegéből fakadóan sokféle formában jelentkezhet, s eközben nem veszíti el eredeti jellegét még akár beat-feldolgozásban sem. (Személyükben a Tolcsvay-testvérek képviselték a népzenei elemeket felhasználó beat-irányzatot.) Összességében a népdal vagy beat alternatíva helyett a népdal és beat „együttélésének” lehetősége került előtérbe, persze az értékskála különböző fokán és más-más funkcióval. Ezt az álláspontot a vitát kitűnő előadásával bevezető nagy tekintélyű folklorista: Vargyas Lajos sem utasította végül el. Döntő jelentőségű volt a jelenlevő írók: Csoóri Sándor, Sípos Gyula, Tornai József felszólalása, többek között éppen, azért, mert a zenei „szakbarbárságnak” mégcsak gyanúja sem férhetett hozzájuk. Sok bíráló szó esett a tömegkommunikációs eszközök, elsősorban a Rádió e téren megnyilvánuló műsorpoltikájárói, valamint az iskolai tanterveknek, tankönyveknek s legfőképpen jelenlegi nevelőképzésünknek súlyos hiányosságairól. Ezzel lényegében át is léptünk a vasárnap délelőtti beszélgetés területére. Nemesszeghy Lajosné meggyőző előadása és a zenei bemutatások mellett a legértékesebb dr. Kálmán Lajos korreferátuma volt. aki — végre! — nagyon konkrét és gyakorlati útmutatásokat adott arra, hogyan lehet az oktatási gyakorlatban tananyaggá degradálódott népdalt ismét vonzóan, elevenen, élményt nyújtóan átadni a tanulóifjúságnak. Igen fontosnak tartom, hogy mély meggyőződés szenvedélyével megfogalmazott gondolatai mielőbb nyomtatásban is eljuthassanak mindazokhoz, akiket érint. Szorosan idetartozik az is, hogy idén az összesereg- lett népművészek nemcsak a város és a környező téeszek közönségének adtak műsort, hanem kisebb csoportokban iskolákba is ellátogattak és tanulókkal találkoztak. A legfontosabb ebben a kezdeményezésben az, hogy a gyerekek a közvetlen találkozás során eredeti, hiteles előadásban hallhatták a népzenét, ellensúlyozva ezzel a már említett veszélyt, hogy az iskolai oktatásban esetleg csupán tananyagként és nem a maga természetes életformájában találkoznak vele. Nincs lehetőségem most arra, hogy bővebben ismertessem a Kálmán Lajos kezdeményezésére most megalakult népzenei társaság célját és programját, új és jó dolog ez is, de igazi jelentősége majd csak a munka folyamatában fog megmutatkozni. Végül térjünk vissza oda, ami mégiscsak a legfontosabb eseménye volt a három napnak: a népművészek bemutatóira, melyek a városon kívül és befejező programként a kecskeméti színházba is sok érdeklődőt vonzottak. Meg kell itt jegyeznem, hogy a hagyomány szerint elsősorban énekelt magyar népzene mai művelői között — a találkozó tanúsága szerint legalábbis — az utóbbi időkben a hangszeresek (citera, furulya, ritkábban tekerő és duda) kerültek túlsúlyba. A színházi bemutató hangulatának megteremtésében, mint az eddigi években is, igen nagy szerepe volt a műsor egyes számait spontán közvetlenséggel összekötő Sárosi Bálint népzenekutatónak. Régi ismerőseink, a népi muzsikálás nagyszerű művészei — mint Pozsik István. Kádár Ferenc, Bársony Mihály, Budai Sándor és még sokan — mellett igen kedves vendégeink voltak: két szlovákiai magyar néni a Zobor-vidékről, akik annak idején Kodály Zoltánnak énekeltek, s főztek és segítettek a fonográf cipelésében. De ki kell emelnünk megyénk két ifjú képviselőjét is: Kákonyi Ibolyát és Nagy Juditot, akik énekükkel azt bizonyították, hogy a fiatal generáció egyes tagjaiban nemcsak a népdalok szeretete, de az eredeti, ízes népi hangvétel és előadásmód is él. A háromnapos fesztivál — a lebonyolítás kisebb döccenői ellenére — a maga «sokszínűségében sikeres volt, élményt és sok tanulságot jelentett mindazoknak, akik végigélték. Körber Tivadar Ivan Divis: Ketten jöttek Révész Napsugár; Műterein a nő sorsának nyolcadik hónafos cipójával maga előtt, ő majdnem személytelenül; csak a prokrusztészi vágás virított vállapjának karmin-vörös'én; mellére feszült ántánt-szíja s gránátnyél-metafora az övén. Katona volt — a lány meg szélvész-zilálta rózsa! Bán Ervin fordítása Rudnai Gábor: Csoníváry: Szerelmespár Mi lökte őket össze? Nem tudom. Talán az örök kerítő, a vágy, vagy van más vonzás, mint a test varázsa, több, mint az ösztönök parancsa? Mi volna több? Tálán a széptevés? Az „édes titkok”, „felhevült szavak” lehullanak, ha teljesült a vágy, s a testük-lelkük egyként meztelen, mint jóllakott a tálat félretolja, a rregcsömörlött úgy taszítja el megunt szerelmesét. Ha van több, akkor e több, ha a másik társad és nem eszközöd. Ök még csak sejtik egymást, szinte félve tapintanák szerelmük új csodáit, hogy légiesből váljon testivé.
