Petőfi Népe, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-14 / 213. szám

Első ízben a közönség előtt

A. II. Duna menti

folklór táncfesztivál kapcsán került sor Bozsó János kecskeméti festőművész magángyűjteményének bemutatására a bajai múzeumban.

Az utóbbi években mind többet beszéltek arról, hogy Bozsó Jánosnak értékes kerámiagyűjteménye van, de csak kiviteknek volt módjuk látni is. Nem azért, mert a tulajdonos elzárkózott az érdeklődők elől —. sőt örömmel fogadott mindenkit —. de helyhiány miatt nincs módja gyűjteményét úgy elrendezni hogy az áttekinthetően szemlélhető legyen. A bajai kiállítás alkalmával első ízben került a gyűjtemény egy része a közönség elé.

A kiállított tárgyak érzékeltetik a gyűjtemény gazdagságát, hisz megtalálhatók benne a magyar népi fazekasközpontok majd mindegyikének termékei. Jáktól Erdélyig. Gömörtől Bajáig, de időben is. a középkori kályhaszemektől és korsóktól a habán edényeken át az 1930-as években készült tésztaszűrőig a használati és díszedények gazdag sorozata. 1670-es kályhaszem a legrégibb évszámmal jelzett tárgy, aztán tömegével az 1700-a<s és 1800-as évekből való datált bokályok. tálak, korsók.

Egy vitrint megtöltenek a különböző rendeltetésű fúvott, hutaüvegek: pálinkás bütykösök, poharak, kulacsok, dísztárgyak.

Két, geometrikus vésett díszű láda, egy tulipános láda. díszes mángorlók és vésett, faragott borotvatokok. gyalu k. kulacsok képviselik a népi faragóművészetet.

A fe*tő 10 évvel ezelőtt szerzett néhány kancsót, tálat. hogy csendéletek festéséhez. modellként használja őket. Ahogy nézegette. forgatta, megragadta a formák kecsessége, a színek harmóniája, a mázak mély csillogása. Most már szépségükért keresett újabb darabokat. Egyre nagyobb tisztelettel gondolt a hajdani névtelen mesterekre, akik használati tárgyakat, „közönséges árut” termeltek. messze vidékekre hordták eladni pénzért, vagy cserélni terményért, de közben a célszerűség és a hagyomány szabta korlátok között beleadták szívük minden szép utáni vágyát, minden tehetségüket Bozso János időt. fáradtságot és költséget nem kímélve azóta is igyekszik gyűjteményét fejleszteni. Nem a divatnak hódol ezzel, nem is kereskedni akar vele — mint sokan teszik — hanem menti a pusztulástól, ami még menthető, a maga gyönyörűségére, és később a közösség hasznára.

A kiállítás rendezésénél a fő szempont az volt, hogy érzékeltessük e változatos formájú, díszítésű cserépedények szépségét. A lehetőségek adta korlátok között azonban az egyes fazekasközpontok sajátos stílusjegyeit is bemutattuk. A cserépedények készítéséhez ugyanis megfelelő minőségű agyag szükséges, ezért csak ott fejlődhetett ki jelentősebb fazekasipar. ahol a nyersanyag kéznél volt. Ebből következik, hogy kialakultak a sajátos formáik és sajátos díszítőelemek, sőt színezések is. Színes térkép segít a tájékozódásban: a gömöri korsók máztalanok.

fehér díszítéssel. Kalocsa fazekasai ugyanolyan má- zatlan, vörös festésű kantákat . készítettek, amilyeneket a törökök használtak, de nagyon szép formájú zöld mázas edényeik is voltak. Könnyen felismerhetők a csákvári fazekak színes, függőleges csíkozásiukról. A habán bokályok. tálak, főleg fehér alapon kék, sárga színezésűek. sokszor emberábrázolással. Erdélyben gyakori a kék szín használata. Sárospatakon sárga alapra festették a színes virágokat. Sárga a mezőcsáti. mezőtúri edények alapja is. de árnyalatban, és a díszítésben elválik a többitől. Csodálatos, hogy mennyi színárnyalatot tudtak kikeverni, s hogy ezek menynyire jellemzők egy-egy helységre.

A sárközi korsók, tálak fekete, vagy okker alapmázzal készültek, többnyire irókával díszítve. Ezenbelül is külön csoport a méltatlanul elfelejtett, de az utóbbi években ismét felfedezett bajai fazekas munkák. Kár. hogy nincs folytatója e szép mesterségnek. pedig idegenforgalmi szempontból is érdemes lenne ajándéktárgyként gyártani!

A mohácsi fazekasok elsősorban fekete vizeskorsóikról ismertek, pedig nagyon szép, színes tálakat is készítettek, melyek főleg Dunaszegcsőről kerülnek elő.

A hódmezővásárhelyieket a kiállításon a pálinkás bütykösök sokasága képviseli.

Külön vitrinben láthatók a gyerekjátéknak készült kicsi edények, és — a feliratokból következtetve — szerelmes fazekaslegények apró ajándékai.

Ugyancsak ajándékként készülhettek a díszesen faragott mángorlók, amelyekkel a hajdan volt asszonyok simogatták a mosott ruhát.

Vésett virágok díszítik a régi gyalukat. a titkos zárral működő borotvatartókat is. melyek ugyancsak megtöltenek egy vitrint.

Reméljük, hogy a kiállítás nemcsak a látogatóknak szerez örömet, hanem a Kecskeméti Városi Tanács figyelmét ismételten ráirányítja erre az értékes magángyűjteményre, és mielőbb megteremti a lehetőségét, hogy megfelelő elhelyezéshez jusson.

Dr. Sólymos Ede

id. KÁTAY MIHÁLY rajza: ALKOTÓHÁZ

Töprengések a

BEMENJEK, ne menjek, 12 forintért, négytagú családom esetleges teljesszámú részvétele esetén csaknem egy ötvenesért? Lukács Györgynek a Kortársban közölt legutóbbi elemzése a kulturális életünkbe csalogatandó új tömegekről és velük kapcsolatban a múzeumi és más, hasonló beléptidíjak ármegállapításáról (alaptétel: „a kultúra nem áruként kezelendő”) — úgy látszik, még nem érvényesül a gyakorlatban.

Ilyen beléptidíjakkal még azt a közönséget is eleve kizárhatjuk, amelyik talán tisztán érdeklődésből eljönne. Pedig mi az ilyen alkalmak révén éppen tömegmozgalmat szeretnénk csinálni! Szerencsére egy- páran, elszánt érdeklődők, végülis ingyen bejuthattunk, hogy a hallgatóság mégse kizárólag a szereplőkből álljon. De minek kell már a plakáton visszariasztani sokakat?

Folyik a műsor, a Tv „Repülj páva” jeligéjű népdalvetélkedőjének selejtezője. Jól pereg. Mindenki nagyon komolyan veszi: a közönség elé kiállás, a továbbjutás távoli reménye az egyik, a mindenkit jutalmazó taps a másik ösztönző, keretezve meleghangú, az énekes megbecsülését kifejező konferálás- sal. (Csak egy-két spontán emberi szó is milyen hatásos, szorongásfelolcó!)

A produkciók, öt percet kitöltő népdalsorozatok, természetesen egészen vegyes értékűek. De nem fordulhat elő, hogy mégoly kevés felvillanást tartalmazó szereplést is megbecsülő taps ne jutalmazzon.

BIZONY több a selejtezni való, mint a „kész kincs”. Főleg a műsorválasztást illetően. Aki nem ismeri a népdal stílusjegyeit, nem is nagyon tudhatja, melyik az, s melyik nem. (Csak jellemzésül: Kodály óvatosan tartózkodik a népdal definiálásától. „A népdal: évezredek és embermilliók ösztönös szöveg- és dallambeli szépségkeresésének megtestesülése...” stb.!) A vetélkedő tájékoztatójában benne van: forduljanak szakemberekhez előzetes konzultációra. Az eredmények mutatják, hogy ez általában papíron maradt jótanács. Pedig az „előselejtező”: a fellépés előtt — senkinek sem ártana. De most legalább az „utómunkára” gondoljunk: foglalkozni kell a kiesettekkel is, legalábbis akiknél valami fel-felvilant. Népünk daloló élete nyerhet nagyon sokat ezzel.

VOLTAK, akik szólóban nem érzik eléggé hatékonynak éneküket; ilyenek társsal, vagy kísérővel jöttek. A vetélkedő a csoportos vagy kíséretes éneklésre nemcsak lehetőséget ad, hanem fel is hívja a figyelmet. A zenei együttműködés, összedolgozás viszont alapos begyakorlást igényel.

A kíséretet szakemberek is adhatják. Ám a nem túl gyakorlott énekeseket könnyen meglepheti a kíséret esetleg szokatlan új színe, a mégoly jó kíséret is csak összegyakorolva jelenthet komoly segítséget. Legszerencsésebb a cimbalom színeit igénybe venni népdalkísérésre, különösen avatott művész kezéből. (Zongorakíséret is támasz lehet, csak nem az utolsó percben.)

Mégis: minden áttört, ami szép és érték. Hallottunk szinte eszköztelen előadású, mégis komoly hatású balladákat (ez a leghálásabb terület az őszinte, egyszerű, meghitt előadásmód elsajátítására). Van, aki elleste, vagy éppen magával hozta az alföldi — Katona József szavaival mondva: a „Szentkori, pásztori, kun—magyar” — éneklési stílus egy-két sajátságát: a széles dallamíveket kibontó, nagyobb ritmikai szabadságú „zenei téresség”-et, a szabad előadásmód beszédszerű, nyújtott hangjaiban érzelmi telítettségű közvetlenségét.

A KECSKEMÉTI vetélkedőn a folklorista örömmel hallgatta a félegyházi—csongrádi „vonal” képviselőinek egyikét-másikát — és kedves öregeinket, akik a régibb, vitalitással teljesebb előadási stílus és anyag jelentkezését képviselték.

Kálmán Lajos

Egy amatőr író

Parasztház Fülöpszállá- son, a víztorony mellett. Egy Idevalósi születésű, de 1939 óta Budapesten élő nyugdíjas állatorvosé — volt. Augusztus utolsó napjaiban végleg kiköltözött belőle, s már az új tulajdonos vette birtokba.

Szokványos, mindennapos eset. S mit is lehetne írni dr. Latos Sándorról, az Élelmezésügyi Minisztérium volt alkalmazottjáról — a ház korábbi gazdájáról.

De lehet és kell is írni Látos Sándorról — így dr. nélkül — az íróról. Az amatőr íróról — ha e jelzőnek. mint művészi színvonalat illető minősítésnek, egyáltalán volna értelme.

— Versekkel kezdtem, mint annyian — emlékezik elmélázva. — De ez nem elégített ki, a pártfogóm. Karácsony Sándor javasolta, hogy írjak prózát. Nem volt nehéz dolga a biztatással, akkor már egyre

.. gyakrabban foglalkoztatott a fülöpszállási, s általában a kiskunsági pusztákon élő parasztok sorsa, életmódja, szemlélete, szokásai. Közülük való vagyok én is, apáméknak is volt egy tanyájuk, nem messze a falutól. Így született meg első regényem, a Nádtetők alatt című. 1933-ban jelentettem meg a saját költségemen, s olyan sikere lett, hogy a kiadást még négyszer megismételtem. A könyv összesen tizenkét ezer példányban kelt el.

— Kiadóknál nem próbálkozott?

— Dehogynem! Csakhogy egyiknek sem kellett, amit írtam. Akikkel együtt indultam, a népiesek, vagy ahogy akkor mondották, a parasztírók, sorra befutottak. Nekem valahogy nem sikerült. De már hozzáfogtam új regényemhez, a Parasztok imádkoznak címűhöz. Közben háborús évek, front, felszabadulás. 1947-ben új művem első részét füzetes formában, sorozatban kezdtem megjelentetni.

— S azután?

— Hallgatás. Közben írogattam. Elbeszéléseket. De a kiadóknak most sem kellett. Így telt el majd két évtized. S aztán 1965-ben újból mód nyílt rá, hogy az elbeszéléseimet megjelentessem Az eke visszafordul címmel. Én voltam az elsó prózaíró, akinek ezt hosszú idő után ismét engedélyezték. Hogy ezt kinek köszönhettem? Akár hiszi, akár nem, Móricz Zsigmondnak. Egy nekem címzett, meleghangú de- dikációjára a Kiadói Főigazgatóságnál is felfigyeltek. A nagy író, akit egyébként személyesen ismertem, s akivel többször találkoztam, a sírjából is kinyúlt utánam, hogy támogasson. Az élők nem segítettek. No, mindegy. Tavaly aztán megjelentettem a Parasztok imádkoznak című regényemet. S most két újabb regényemen is dolgozom. Ezen a nyáron szerettem volna befejezni az Integet a temető címűt, dehát lassabban ment a dolog, mint gondoltam, s készülőben van a szatirikus kisregényem is. Egy másik Zakeus címmel.

Elgondolom, milyen is az, ha a szerző maga jelenteti meg műveit. Az eke visszafordul című kötet 3000 példányban jelent meg, s még van belőle 800. A 3800 példányban megjelent Parasztok imádkoznak- ból kétezer példány kelt el eddig. Ez utóbbiból már a könyvterjesztők is vettek át, nemcsak a szerzőnek kellett a példányokkal házalnia. De az érdeklődés így sem tűi nagy. Az az igazság, hogy Látos Sándort, az írót nem ismerik sem Fülöpszálláson, sem másutt. Főleg azok nem, akikhez tulajdonképpen minden sorával szól: a parasztok. Többnyire értelmiségiek vesznek tőle regényt — ha vesznek. Leginkább az állatorvosok, a pedagógusok és a papok. A viszonylagos érdektelenségnek nyilvánvalóan az is oka, hogy a hivatalos kritika Látosról 1965-ben és tavaly is hallgatott. Néhány felekezeti lap írt csak a Parasztok imádkoznak-ról, jóllehet a regény — a cím sugallata ellenére — korántsem vallásos témájú. Egy falu megbolygatott vasárnapja és ennek következményei állnak a történet középpontjában. A templomban összegyűltek fordulnak szembe papjuk fenyegetőzéseivel.

... Beszéd közben az író szomorkásán elhallgat, ilyenkor magába roskadva ül. Láthatóan keserűséggel tölti el, hogy — sportnyelven szólva — nem tudta kifutni saját lehetőségeit. Ráadásul a család, a feleség folytonos ellenzésével is meg kellett küzdenie. Látos Sándor írói tehetségét nem igazolta a látványos siker, pedig a kívülállók szemében ez az egyedüli értékmérő.

Holott több méltánylást érdemelne. A táj, a tanyavilág bemutatása szociográfikusan gazdag tényismeretre vall. Igaz, híjával van a nagyformátumú, merész ívelésű gondolati építkezésnek, a drámai mélységek felé mutató lélekrajznak is, de stílusa kellemesen árnyalt, a szelíden, takarékosan alkalmazott népiesség ragyogtatja, a líraiság egyenletes árama élteti.

Ha meggondoljuk, hogy az országos elismerés zajos lépcsőin felkapaszkodott sikeríró könyvét az idén is 130 ezer példányban adták ki — s ezzel a pél- dányszámlista vezető helyére került —, noha szinte mindegyik regénye a legközönségesebb „izgiigényeket” elégíti ki csupán, akkor legalább Látos Sándortól ne irigyeljük a siker morzsáit, amelyekben tulajdonképpen eddig nem is részesült. Bizonyos, hogy nem sikerült a népi írók élvonalába kerülnie, de sajátos szint képvisel így is a mai magyar prózairodalom nagy palettáján.

Hatvani Dániel