Petőfi Népe, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-24 / 195. szám

Kép Kohán György gyulai emlékkiállításáról.

Szepesi Attilái

KATKO ISTVÁN:

Megint jönnek az

AUGUSZTUS

röppen a zab augusztus messzi mezőkön a gyermek játszik a búzavirág-mosolyú aratókkal aki voltam a gyermek homloka mennybolt lába a rét jaj aki voltam most a szívem kő arcom a város játszhatok itt már nem lelem azt aki voltam a lengő zöldtüzű tájakon át aki villámlott falovacskán lobban az év rőt augusztus vas-szeptember

s örök-álmos

október nem ahogy rég szánka-november s betlehemes ! tünde karácsony a felnőtt homloka horgad gyermek-e még vagy már csak az álomi órák ébresztik szívében a kőfolyosóra a kongó messzi szobába suhant kis kölyköt akit ott keresek minden mosolyomban teste a testem mégis homloka mennybolt lába a rét s most arcom

a város

Simányi Imre

Törökzug, Csikosér

Lám, a présházig elvezet a gyalogló emlékezet,

hol szíved jóreményeit a venyigék megérlelik.

Csak arra menj a réten át: ahol az ösvény balra vág.

s ha elhagytad a Levelest: onnét egy kicsit egyenest.

Nézd, a vadalmafák alatt még ott pihen a régi pad —

tavalyról ki sem hűlt helyed ahol tán még meglelheted.

S ne félj — a tölgyfaasztalon, lehet borongni alkalom.

s alkonyattal, Mályvád felől, a messzi bitangolt öröm

is megjöhet — a régi kedv — s a gyepen át a régiek,

akik még értették szavad Törökzug, s Csikosér alatt.

S majd meglátod — éjfél után dúdolni kezd e drága táj valami olyan dallamot — csak errefelé hallhatót —

amitől mint betyársüveg billeg á rizlinges üveg.

s a borvirágorrú Kadar tüzes Leánykáról hadar ...

S ki ott lapul a kert mögött — az a régi versbe költözött — aki belőled egykoron itt felejtődött valahol:

az is dúdolja — vagy a szél? —

(hajnaltájt mindig ideér),

hogy bár elillant negyven év. azért nincs semmi veszve még.

E

sett az eső. A nedves kockaköveken visszaverődött a portásfülke felett égő lámpa fénye, s leszaladt a gyárudvar mélyébe, akár a foszforeszkáló útjelző csík. Bakay csontjaiban érezte a nedvességet, hiába volt rajta a könnyű szivacskabát. Megpöckölte a cigarettavéget, az belehullott a tócsába és elhamvadt.

Egy ember haladt el mellette, félig elfordította az arcát, amikor a fénykörbe került.

— Jó napot — mondta Bakay, mert előre szokott köszönni mindenkinek.

— Jó napot — dünnyögte a másik, s ebben a pillanatban megtorpant előtte. Zöldes balíonkabátja átnedvesedett, barnán csillogott kezében az aktatáska. Egymásra néztek. Az ember mintha mondani akart volna valamit, de aztán tovább ment az udvaron. Elérte a kokszhegyet, amikor a főmérnök utána szólt:

— Várjon csak!

— Tessék. »

Jóindulatú krumpliorr, nyugodtfényű barna szem.

— Nem Cságolynak hívják véletlenül?

— Az vagyok.

Bakay nyújtotta a kezét.

— Szervusz. Megismersz'

— Meg.

A kézfogás sután sikerült, az ujjahegyét szorította meg, aztán a másik már húzta is vissza a kezét.

— Bakay vagyok — mondta a főmérnök, majd kényszeredetten felnevetett. — Marhaság, hogy bemutatkozom, de te úgy mentél el mellettem ...

Cságoly meg sem próbált mentegetőzni. Hallgatagon bámult rá. Ebben a pillanatban az irodaépület felől befordult a kocsi, a pilóta, amikor meglátta őket, lefékezett.

— Mehetünk, főmérnök elvtárs.

— Várjon — felelte Bakay.

Es intett neki, hogy menjen a kapuhoz.

— öregem, én nem is tudtam, hogy nálunk dolgozol. Cságoly zsebkendőjével megtörülte nedves arcát.

—> Nagy ez a gyár.

Tartózkodás és egykedvűség érződött a hangjában. Bakay úgy tett, mintha nem venné észre.

— Nahát, ez igazán meglepetés... Áruld el, mit csinálsz itt?

— A szakmában vagyok.

A főmérnök zavarba jött.

— Nem emlékszem, mi is volt a szakmád?

— Hegesztő.

— És itt nálunk?

— Itt

— Nahát, ez igazán... — mondta mégegyszer, s aztán az órájára pillantott. — Nekünk beszélnünk kell egymással. Keress fel. Bármikor jöhetsz, bejelentés nélkül...

A másik bólintott, de ebben a mozdulatban nem volt ígéret. Kézfogás nélkül sarkonfordult kicsit kacsázó léptekkel.

A míg a kocsi a városba vitte, Bakay erre a talál- kozásra gondolt. Vajon mi történhetett vele? Amikor együtt voltak a lengyelországi delegációban, Cságoly minden este korán aludni tért a szállodában, míg ők megnézték a mulatóhelyeket is. A bőröndje meg mulatságos ósdi volt. Egy vekker volt nála, és azzal ébresztette magát reggel hatkor. A többiek szentségeitek, amikor berregett az a vacak. Cságoly egya- dül ment le az utcára sétálni, s kilenckor tért vissza a reggelihez. Azt mondta, hogy szereti nézegetni a munkába menőket. A háta mögött megmosolyogták emiatt. Vajon beszélt-e valakivel is? Hiszen egy szót sem tudott más nyelven. Melyik gyárban is volt igazgató? Azt már elfelejtette. Majd megkérdezi tőle. Valahol vidéken lehetett. Talán a monostori fémfeldolgozóban. Igen, ott volt.

Vajon mi történhetett vele?

Másnapra egészen kiment Bakay fejéből a dolog. Cságoly sem jelentkezett nála. Pedig meghívta. Bizonyosan szeméremből nem jött.

Hübner telefonált neki a III-as csarnokból. Veszekedtek a határidő miatt, amikor hirtelen eszébe jutott az az ember.

Egy óra múlva ott volt a hegesztőknél. Nézegette a munkásokat, de Cságoly nem volt közöttük.

— Engem keres, főmérnök elvtárs? — vágódott mellé Hübner. Most ereszkedett le a félemeleti üvegfalú irodahelyiségből. Számított erre a látogatásra, de nem gondolta volna, hogy Bakay ilyen gyorsan felkeresi.

— Csak erre jártam ...

A művezető ravaszul mosolygott, mintha ezt mondta volna: „Ismerem az ilyesmit.” Jött a főmérnök mellett és elkezdte folytatni a délelőtti telefonbeszélgetést.

Nem maradt más hátra, meg kellett kérdeznie:

— Mondja, Hübner, van magának egy Cságoly nevezetű hegesztője?

A köpcös ember szemöldöke felszaladt a homlokára. — Van. Csak nincs vele valami baj?

A főmérnök ingerült lett. idegesítette ez a fürkésző pillantás.

— Nincs. Csak éppen beszélni szeretnék vele. Melyikük az?

Hübner odamutatott a sarokra — Ott van.

— Köszönöm — mondta a főmérnök. — Négyszemközt szeretnék vele beszélni.

— Kérem — felelte sértődötten Hübner —, ha nem rám tartozik az ügy, akkor el is mehetek.

— Nem magára tartozik.

; A művezető mérgesen sarkonfordult. s kis idő múl- ; va fentről, az üvegkalitkából leste a két beszélgető '< embert.

' Cságoly nem volt meglepve, amikor a főmérnök ' odalépett hozzá. Köszönt, majd levette a hegesztőpákáról a fényt, s szemüvegét a homlokára tolta.

— Tessék.

Bakay óvatlanul rátette a kezét az alvázra, a vas pedig át volt forrósodva.

— Vigyázz!

— Semmiség — mondta a főmérnök mosolyogva, pedig a tenyere kegyetlenül égett.

Aztán hallgattak.

Végül is azt kérdezte elkomorodva a hegesztő:

— Mit akarsz tőlem?

— Szeretném tudni, mi történt veled. Hiszen te. .

Cságoly vonásai élesebbnek tűntek, talán a védőszemüveg nyomódott a bőrébe.

Nagyon lassan beszélt:

— Emlékszem, majdnem lemondtam azt a lengyel utat. Akkor pedig mi soha sem találkoztunk volna. — Mosolygott. — Érted, hogy mit akarok mondani? Nem kötelező neked emlékezni minden útitánsra. Végeredményben csak tíz napot voltunk együtt. Mi az? Semmiség, ahogy te mondtad az előbb, amikor hozzáértél a tüzes varrathoz. Vannak, akiket tíz évig ismertem, vagy húszig. Azoknak sem engedem, hogy beleavatkozzanak az életembe.

Ez nagyon világosan hangzott. Bakay azonban még kísérletezett.

— Leváltottak?

— Nem. Elengedtek. — Üjra mosolygott. — Mindig koránkelő ember voltam, s így nem esik nehezemre hajnalban utazni.

Szemére tette a sötét szemüveget, mint aki befejezte a beszélgetést. A vakító fény a főmérnök arcába csapódott. Tenyerét védekezőén tartotta maga elé.

— Segíthetnék neked valamiben?

Az ember rámeredt, majd kikapcsolta a készüléket.

— Gyere, kikísérlek az udvarba.

Kinn a darupálya alatt rágyújtottak egy cigarettára.

— Nagyon kérlek, ne látogass meg többé!

— Miért?

Cságoly fejével a csarnok felé bökött.

— Azok nem tudják, hogy én ki voltam. És nem is akarom, hogy megtudják. Ugye megkérhetem erre,

főmérnök elvtárs?

Bakay csak nézte ezt a konok embert. Most már elképzelte, hogyan történhetett a dolog. Ilyen elszánt arccal állhatott akkor is az iparági főnök elé. No, hiszen, ehhez nem kell nagy fantázia.

Barátságosan kívánt azonban visszavonulni.

— Nincs szándékomban téged megbántani, de nem tetszik nekem ez a nagy önérzet.

Cságoly felszabadultabbnak tetszett. Szelíden mosolygott. ,

— Megadtam az árát. Nekem elhiheted.

— Kérlek, ha bármire is szükséged lenne...

Mindketten udvariasan biccentettek.

H übner már várta Cságolyt. A szerszámraktár

mar

előtt lépett hozzá.

— Hol járkált maga?

— Kinn volt dolgom.

— Mit akart magától a főmérnök?

A hegesztő elrévedve válaszolta:

— Azt mondta, hogy hasonlítok valakire, akivel Lengyelországban együtt nyaralt.

— Ne hadovázzon — szólt dühösen Hübner. — Mi itt nem szeretjük azokat, akik leadják a drótot a főnökségnek. Értettük egymást. Cságoly?

A hegesztő halkan kérdezte:

— Mitől fél, művezető úr? Én nem köpök a maga levesébe.

Olyan szelíden mondta, hogy Hübner megijedt attól a magabiztos hangtól. Idegesen hadonászni kezdett.

— Nem szeretem az ilyesmit. Még az udvarba is kimentek. Maga még azt állítja hogy valami nyaralásról tárgyaltak.

Cságoly hirtelen megragadta a köpcös férfi karját.

— Jöjjön! Magával is kimehetek.

A művezető meglepetésében engedelmesen hagyta, hogy kivezessék a darupályához.

A hegesztő pedig felmutatott az égbe.

— Mit szól hozzá, megint jönnek az esőfelhők.

Hübner indulatosan kirántotta a karját a másikéból.

— Hülyét akar belőlem csinálni, szakikám?

Cságoly odahajolt hozzá és a fülébe súgta:

— Bakay magánügyben keresett fel, szigorúan magánügyben.

A művezető gúnyosan mérte végig.

— És higyjem ezt el magának? Nézze. Cságoly, maguk ketten más-más társadalmi kategóriába tartoznak. Maguknak milyen magánügyük lehet egymással? Maga biztosan valami panaszoslevelet firkált neki. Ismerem már az ilyesmiket.

A hegesztő vállat vont.

— A maga dolga, hogy hisz-e nekem. Ha nincs oka, hogy féljen, akkor mit gyanakodik?

Hübner rácsapott erre a mondatra.

— Tehát beismeri, hogy susmukolt?

A hegesztő megragadta a művezető kabátját.

— Vegyen fel tiszta fehérneműt. Nálam az ilyen gyáva alakok nem sok sót ettek volna meg.

— Mi az, hogy magánál? Mi volt maga. csak nem a római pápa?

Cságoly, de aztán

ITiszóltam magam — gondolta könnyedén így felelt:

— A nálamból gondolja? Ez a szavamjárása, Hübner úr. Még abból az időből, amikor azt mondogattuk, hogy a munkásnak a gazda fejével kell gondolkodnia.

És otthagyta a csodálkozó embert az udvaron.

Most már tényleg elkezdett szemerkélni.

I