Petőfi Népe, 1969. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-17 / 163. szám
4. oldal 1969. július 17, csütörtök Rangunk szerint 1^1 ár az is elszomorí* ■ tó, ha felelőtlen turisták, kirándulók hazai földön méltatlanul viselkednek. Ha letördelik az aggteleki barlang cseppköveit, hangoskodásukkal, a rendetlenségükkel feldúlják az erdőt, tüzet okoznak, oktalanul letépik a virágzó fák ágait, hulladék-hegyeket hagynak maguk után. Még lehangolóbb, ha arról hallunk, hogy magyar turisták valamelyik szomszédos, vagy távolabbi ország fiait bot- ránkoztatják meg magatartásukkal. Ha a sok látnivaló és szépség habzsolása helyett egyik üzletből a másikba való, feltűnő, szinte kétségbeesett loho- lással, különféle seftekkel töltik el a drága időt, vagy egyéb módon bizonyítják be, hogy még jócskán éretlenek a világjárásra. Emlékezetes megdöbbenést keltett néhány esztendővel ezelőtt, egy olasz városka vasútállomásán az a magyar kirándu- lócsoport, melynek tagjai a teret díszítő babércserjék megpillantásakor mindenről megfeledkezve ösz- szegázolták az egész parkot, hogy a bablevesbe és krumplifőzelékbe való sokévi babérszükségletüket ingyen kielégíthessék. KI em vagyunk gazdag nép. Még nem tartunk ott, hogy tömött pénztárcával utazzuk be a világot. De azért olyan embereknek, akiknek a jövedelméből olaszországi utazásra is futja, nincs szükségük rá, hogy ilyen szégyenletes módon jussanak az itthon néhány fillérért árusított babérlevélhez. Talán nem is elsősorban a szerzés vágya itt a ludas, inkább a viselkedés tudománya, az önfegyelem hiányzik az ilyen tettek elkövetőiből. Megpillantanak valamit, ami számukra különlegesnek tűnik és mindenre képesek érte, még ha krajcáros babérlevélről is van szó. Pedig nagy divat hazánkban a nemzeti önérzetről, sőt büszkeségről szép szavakat szólni. Annál furcsább, hogy némelyek éppen akkor feledkeznek meg erről az önérzetről, amikor annak leginkább a helyén kellene lennie.1 nem mindenki előtt rokonszenves a rend, amelyet ottjártunkban képviselünk. Akadnak jó nóhá- nyan, akik árgus szemekkel, kevés jóindulattal figyelik szinte minden mozdulatunkat. Elképzelhető ezek diadala, ha látják a párizsi Concorde téren vagy a római Colosseum előtt szalámival, pálinkával, cigarettával csencselő magyar turistát, vagy a különféle piacokon fillérekért alkudozó magyart, aki magáról megfeledkezve rimánkodik: „Hiszen tudják, hogy nekünk milyen kevés a pénzünk. Hozzák be inkább az amerikai turistákon”. Ez a magatartás nyilván nagy elégtétel azok számára, akik minden eszközzel szeretnék rossz hírünket kelteni. A zokat is kényelmetlen helyzetbe hozza, akik magas nemzeti és személyes önérzettel, rangunk szerint viselkednek a -Föld különböző tájain. Kí GyPapír, gép, ember A gépek újabb tábla vágásához sorakoznak, egyikmásik vezető a szalmakocsin igazít. Gömöri György a motollához támaszkodva fújja ki magát, miközben zsebében cigarettát keresgél. Arca fekete a portól, izzad- ságcseppek barázdálják. A főagronómus elkapja pillantásomat, és papírjai, kimutatásai között babrálLelióczki Károly kombájnos hetedik nyarát SZK—3 kormánya mellett. tölti az va megjegyzi: — A falusi ember önfeláldozó munkáját aratáskor mindig be lehet kalkulálni. Akármivel vágják, a búza — búza marad. Kenyérnek- való. _ Baranyl Pál A kombájnoktól beszállított búzát a központi majorban tisztítják. Naponta kilenc vagonnyi • gabona kerül a zsákokba. (Pászor Zoltán felvételei.) Nehezen szabadulunk meg előítéleteinktől. Az aratást például — függetlenül a közismerten nagyarányú gépesítéstől — legtöbben ma is csak felsőfokú jelzőkkel együtt emlegetik. A legnagyobb, a legnehezebb, a legverejtékesebb, és megmozgatja — úgymond — a gazdaság apraját, nagyját stb., stb ... Holott egészen más. Nézzünk egy példát. A tataházi Petőfi Termelőszövetkezet 1800 kataszteri hold gabonájának aratásán mindössze huszonhárom ember dolgozik, öt kombájnnal és öt traktorral, összesen 650 lóerő segítségével. A reggeli eligazítás inkább csak formális, a terület kijelölésére szorítkozik. Valójában mindenki pontosan tudja a dolgát. Egyébként is, egészen egyszerűnek tűnik az egész. Állunk a tábla szélén Juhász Márton főagronómussal, az időjárás nehézségeiről meg a kombájnosokról beszélgetve, arról, hogy a mostani nehéz körülmények között mutatkozik meg igazán a szakértelem. Az öt gépóriífe közben a szemünk láttára borotválja le a harminc holdas táblát. Néha magasba lendül valamelyiken a kis piros zászló, az útról nyomban elindul a pótkocsis traktorok egyike, hogy átvegye a megtelt magtartály terhét. Simán, olajozottan gördül minden, csak a kombájnok forognak egy kicsit többet a megszokottnál, hiszen a dőlt kalászok felszedése gyakori irány- változtatást, nagyobb gondosságot igényel... Körülbelül ennyi az egész. — Már természetesen ami látható — teszi hozzá a főagronómus, a munka egy részét ugyanis az íróasztaloknál a számológépekkel végezzük. Évről évre nagyobb részét. Ahogyan a drága gépek szaporodnak, úgy válik egyre fontosabbá a percnyi pontossággal történő szervezés. így tolódik el, szervezési síkra a munka súlypontja. Kevesebb a romantika, a teljesítmények kiegyenlítődnek. Egészen kis eltéréssel mindent előre ki tudunk számítani... Papíron minden megvan .. -. Mintha várta volna az ellenvetést, hozzáteszi. — Bizonyos fokig az ilyen esős Időre is lehet kalkulálni. Lám így is rendben megy minden. — mondja és elégedetten figyeli az újabb piros zászlós kombájnhoz gördülő vontatót. Sorra fölkapaszkodunk a kombájnokra, szakértelemben valóban nincs hiány. Öt-tíz éve végzik nyaranta ezt a munkát, mozdulataik Egy gyors reggeli eligazítás a tábla szélén — indulás előtt. egyformán pontosak, begyakorlottak. A sok forduló mellett is minimális üresjárattal dolgoznak. A kombájnosok keveset szólnak, altkor is többnyire a gépet dicsérik. (Meghibásodás nem történt eddig, a szerelőműhelynél különben is készenlétben áll a volt elnöki Warszawa, szerelőkocsivá átalakítva, alkatrészekkel megrakva.) Ügy mondják, az ilyen nehezebb vágású táblákon is meg lehet csinálni a normát, ha jó az együttműködés. Vincze György: ÚT 4 pokolból 4. A férfi felkelt, s ahogy volt, alsónadrágban, az egyik székben megkapaszkodott. Agyonvertnek érezte magát. Mintha kalapban összerázták volna a történteket, olyan zagyván keve- regtek gondolatai. Egy pillanatig a parasztot látta, aki a pénzcsomót a zsebébe nyomta. Aztán az igazgatója, majd Kocsis és a sok féldecis pohár jelent meg. Félelem és gyengeség fogta el. Visszabotorkált az ágyig és újra lefeküdt. Lába zsibbadni kezdett. A zsibbadás végigvándorolt testében, egészen válláig. Egy kis ideig merengett, aztán nyílott a szobaajtó. A felesége jött. — Ma nem akarsz felkelni? — kérdezte parancso- lóan, de hangja tele volt félelemmeL — Megyek — válaszolta Korompai. Többet nem szólt. Minden erejét összegyűjtötte és felkelt. Mechanikusan öltözködni kezdett. Szeméből kimosta a fáradtságot. Kissé megkönnyebbült. Gondolatban viaskodott magával. A tükörbe nézett és szédülés fogta el. — Miért nem szólsz egy szót sem? — kérdezte az asszony. — Mit beszéljek! — és hangjától felbátorodva méregbe gurult. — Különben is, ha nem fekszem le a tyúkokkal, akkor összedől a világ?! Korompainé nem tudta mire vélni ezt a durva választ. Nem szokott ilyen hangnemben beszélni. Aggódni kezdett. Valami baj történt. Valaki talán bántotta ... — Mi bajod van? — szólt megértőén. — Ml, az isteni Az a baj! Talán azt akarod, hogy vallják szerelmet? Az asszony sírni kezdett Korompai meghökkent, és csak most kezdte felfogni mámortól elcsigázott agyával mindazt, ami történt és történik. Azonban valami csökönyös rátartiság nem engedte, hogy nyíltan szembenézzen önmagával. Inkább nem beszélt. Csak amikor elindult hazulról, akkor engedte lejjebb a hangját. — Nem kell mindjárt az egekben járni, ha az ember kimarad. — Cinkosan feleségére pillantott. Tekintetük találkozott, de nyomban el is nézett, mert röntgeneztek az asszony szemei. — Ezen vegyél magadnak valamit! — Pénzcsomót dobott a konyhaasztalra, majd mielőtt felesége még kérdezhetett volna, betette maga mögött az ajtót és elsietett. Korompainé a sok pénzt nézte. Százasok és tízesek voltak. Félve kisimította gyűröttségüket, és összeszámolta: ezer négyszázhúsz forint volt. Nézte a pénzt, és nem tudta, mit csináljon. Egész testébe belefo- gódzott a remegés. Rosszat sejtett. Megfogta a pénzkö- teget, és a konyhaszekrény fiókjába tette. Egyébként nem itt tartották pénzüket, hanem a szobai kombinált- szekrényben a fehérneműk alatt. Ezt a pénzt azonban nem tette oda. Valami sugallta azt, hogy ezt a pénzt nem szabad a többivel ösz- szekeverni. A kíváncsisága, és a félelme nem hagyta nyugodni. A délutánt várta, hogy végre kiszedje férjéből, miféle pénzt hozott. Reggel, mikorra Korompai beért a telepre, egész jó hangulata lett. Elmúlt az a nyomasztó érzése, ami tegnap fogva tartotta. Már tele volt a telep udvara megrakott szekerekkel. — Hát akkor kezdhetjük — mondta az igazgató kedélyesen. Korompai most valahogy szimpatikusnak találta Bakót, és visszamosolygott rá. — Hallom, jól érezte magát tegnap a Fácánban — mondta cseppet sem szá- monkérően az igazgató. Mégis olyan megjegyzésként hatott, hogy „szóval, nyugi, nyugi, jó lesz csendben meghúzni magad, mert te sem vagy angyal". Korompai azonban nem törődött az iróniával. Változatlanul mosolygott. — Jól éreztem magam. A Kocsis Fricivel akadtam össze. Mérges is volt az asszony, de nem penészed- het meg az ember az otthonülésben. — Helyes! Ez férfias — nevetett az igazgató. — De gyerünk, kezdjük az átvételt, mert ma erős napunk lesz. Arra azonban vigyázzanak, nehogy a paraszt becsapjon bárkit, mert néztem a tegnapi dolmányt, elég sok a kettes az egyes minőségben. (Folytatjuk.)
