Petőfi Népe, 1969. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-13 / 160. szám
MÁK DIZDARi* Ballada És szóltam hozzá: Mi van a kilenc kapuval? Mi van a kilenc ágyasszobával? Mi van a kilenc ládafiával? Mi van a kilenc titkospecséttel? És szólt a lány: A kilenc kaput kinyitottam, Agyasszobába benyitottam, Kilenc ládafiát felnyitottam. De kiDe beDe fel Szíved Pecsétjét Nem törhettem. Nekiadtam a titok kulcsát. Ujjongott örömében: Ni, zöld lombban rebbenő madár! Ni, zöld madár, felhőbe szárnyaló! Néztem, néztem, de nem láttam. És szólt a lány: A kilenc titka — A Hattyúlány titka — Nos, érj utál! Sólyommá változtam, De a Hattyú eltűnt A felhőn túli tartományba, Ahol a sólyomszem megvakul... Dudás Kálmán fordítása. — Mák Dizdar bosnyák költő. Született 1917-ben Sztolácon. Hét verseskötete jelent meg. A szarajevói „Zivot” (Élet) főszerkesztője. Lapja gyakran közöl szemelvényeket a magyar lírából. Ténagy SándorJ Kívánság A félelem, az iszony ne ásson arcodra árkot, legyél a kivételes: ahogy születtél, úgy maradj. Álmot, hitet pazarló erőd: glóriás ifjúság: örökké-húszévesen ragyogtasd magad, míg csak élsz. Legyél a kivételes: magad megadni képtelen, szemeket hunyorogtass: ámuljon ellenséged is. SIMON FERENC: DIOGENESZ (A Képzőművészek Közép-megyarországí Területi szövetségének jelenleg Kiskunhalason bemutatott tárlatáról.) Á z ifjú színész tehetséges — de legalább annyira öntelt. Túl- korán kapták fel, holott — legalább is a „berkek” szerint — csak svádá ja van egyelőre. Kis bukások, sikertelenségek nem érlelték még. Nem ismeri a kudarcot kísérő gyötrelmeket. Talán ö maga is érzi, hogy ez egy kicsit rendellenes, az ő művészi sorsútján, s titokban fél. Mi lesz, ha egyszer nem kap tapsot, vagy még rossz sajtót sem? Pedig simán nem megy, az nem törvényszerű, hogy neki mindig papsajt. Ettől a kínzó rettegéstől egyre érde- sebb a modora. Az emberekkel való érintkezésben mindinkább csak egy hangnemen belül érez biztonságot. Ha gúnyol, szúr, vág, tipor. Gyilkos dühvei lihegi át a napot, ha más fiatal kollégájára is hull valami vékonyka nyaláb a siker fényéből. A mást dicsérő kritika olvastán sárgul az irigységtől. S ha a rivális ifjú színészek valamelyikének — a rendező — közönség — sajtó egyöntetű véleménye szerint — nem sikerült megfogni a figurát — kíméletlenül kárörvendő. Buzgón söprögeti befelé, és nyomban szórja is szét megfelelő helyeken, megfelelő személyeknek — a negatív véleményeket... Ennyire fél, ennyire nem bízik tehetségében, ha egyelőre menő fej is. Legutóbb még domborúbb mellkassal közlekedik. Hogyne, hiszen taknyos vidéki színész létére szerepet kapott egy rádiójátékban. Észrevettem, hogy ennyire sosem sündörgött körülöttem azelőtt. Közeli és — azt hiszem — bicskanyitogató őszinteségű barátja lévén, eszembe se jutott eddig, hogy é n írjak róla valamit. Tárcát egyik alakításáról, riportot, mikor már a memorizálás alatt „átlényegül", karcolatot hobbyjáról, balladát legfrissebb intim kapcsolatáról — persze áttételben. Most viszont, hogy Pesten, a Kálvin téren összeakadunk, kerek-perec arra kér, hogy „úgy is, mint sajtó”, kísérjem őt fel a rádióba. Próbája lesz. Várjam meg a „pagodában”. Ha ügyes vagyok, azalatt tucatnyi sztoryt felcsíphetek ott, hiszen tudom ... Ám legyen, menjünk.., Persze, hogy tudom: ilyen izgatóan eleven, érdekes, a nap majd minden szakában magasfeszültség alatt levő hely nincs másik az országban. A „pagoda”: a Magyar Rádió „előszobája”, ahol mindenki megfordul, aki számít valakinek ebben a szép hazában. Küldöm is barátomat: menjen, siessen, hadd legyen minél több időnk a délutáni csavargásra — vonatin- dulásig. Ű ellohol, engem meg elnyel a „pagoda”. M ost éppen dedósok csörtetnek keresztül; teljes diadallal ért véget az óvodások műsora ... Híres színészek nem kevésbé lármás, ámbár jóval kisebb csoportja a zsámolykákat szállja meg két kis asztal körül. A közkedvelt komika egy isteni stólát mutogat a szintén népszerű szubrettnek. Külföldi szerzemény, illik tehát félájulásba esni a gyönyörűségtől. Hogy aztán az egész truppocska harsogón kacagja ki sajátmagát: hallva, hogy a kincs innen, a Majakovszkij utcából való... Villan az ajtó üvegje. Nyakkendős és nyakkendőtlen, de okvetlen fehér ingű tsz-elnökök vonulnak be, megilletődöttségüket „pusztai nyugalommal” palástolva... Utánuk a Tudósklub rokonszenves fiatal professzora siet át a színen. Megjelenése, intellektusának varázsa — ha pillanatokra is — hirtelen csendet provokál. A körben futó pádon — egymástól jó távol — jelenésre váró ismeretlenek, Vasból, a Nyírségből, vagy a Belvárosból? Roppant figyelemmel mérnek sorra mindenkit; viszonylag észrevétlenül tehetik itt a „periférián.” De még a szemöldökük is a homlokuk közepére szalad a felmagasztosulástól, amikor felismernek valakit. „Ni, az meg a Szepesi!... Nini, öveges profesz- szor... Hát ez a Béres Ilona ilyen filigrán teremtés?’’ Persze a törzsvendégek mégiscsak a rádió szerkesztői, riporterei, rendezői, bemondói, akik éppen lazítanak. Egy dupla, egy virsli, egy kis pletyi, egy kis pofafürdő — a minden rendű-rangú közönség, hallgatóság, vidéki kollégák, színészhaverok — „képviselői” előtt. Hiszen őket, a rádiósokat — tévések is forgolódnak — mindenki ismeri a Kossuth-ból, a képernyőről. S ezért is olyan közvetlenek ők, mintha a csu- pa-idegenek is személyes ismerőseik volnának... C sillogó üvegfal, csillogó presszógép, csillog a zöldnövények levele is ... Hangzavar, míg a szem és fül egybe fog át mindent... ,., S az itteni kis hétköznapi vibrációk közül a köz- ismertség, hírnév egyik nagy tekintélyű forrásához, a rádiómikrofonhoz vezet ennek a színes, tarka társadalomnak az útja. — Látom, te legalább jól szórakoztál... Barátom, a színész érkezett vissza. Mintha citromba harapott volna. — Hát te? A képes moziújságot tolja az orrom alá, nem éppen gyöngéd mozdulattal. — Nézd ezt a képet! — kalapácsolja valósággal a szétnyitott lapot a mutatóujjával. — A rádiójátékunk egyik jelenete... Az a strici fotós csak róluk, kettőjükről csinálta a képet, pedig két... nem is — egy méterre álltam tőlük, de engem lehagyott a barom!... Látom, tekintélyes, sokszorosan kitüntett idősebb színészünk van a képen, s vele szemben a már szintén ismert színművészeti főiskolás lány. A barátom sehol. — Ez a sajtó! — recsegteti, s olyan a szeme, hogy ha a sugara sűrített levegővé válna, menten levágná fejemet a nyakamról. — Ezt a löttyedt vén kóklert népszerűsíti inkább, ahelyett, hogy ... —- De hisz ott van a kislány is... — A!,.. Sötét vagy te ehhez... Hol van már ez a trotyakos hájtömeg a modern színházi felfogástól... És mégis ... Beteges, hisztériás epéskedése után még a dübörgő utca is felüdítően hat rám. Mert a motorok robaján azért a babakocsi apró lakójának gőgiczélése is áthatol, 8 a benzingőz, olajfüst, forró por sem képes elnyomni a nyitott kirakatokból áradó szamócaillatot. Remegnek a fekete-szürke, pinceszaJ got lehelő bérházak a távoli villamosok robogásá- tól, de ebben az agresszív lármában is diadalmasan függetlenek a halkszavú szerelmespárok. Csatt! — közvetlenül mellettünk. Püff! — s annyit látok, hogy valami szürkés, szögletes villan el a vállamnál. Dodó furcsán bu- gyorgó ordítását hallom ugyanakkor, és az látom, hogy ellepi egy zöldes-szürkés-fehéres niagara, amitől ő tetőtől talpig eleven francia salátává változik. Érzem a szagot is. Kelkáposzta De miközben mindezt észlelem, a csattanás, zuhanás, dörömbölés, kelkáposzta-lavina okozta ijedelemben én is torkomszakadtából kiáltok rendőrért... Az történt, hogy pontosan mellettünk tolatott neki az üzemi konyhára ételt szállító teherautónak egy másik gépkocsi. Az ütközéstől a jármű hátsó oldala kikapcsolódott, lecsapódott, meglódult a 100 literes kelkáposztás fazék, és rá a barátomra ... Aki iszonyú haragjában — merő főzelékesen, káposztásán, krumplisán toporzékolt, s minél jobban kiabál rendőrért, annál többen megállnak. S mit tehetnek mást — legjobb, ha gyerekké vedlünk ilyenkor —, körülröhögik barátomat. Aki még nem olyan nagy színész, hogy tudnák i'óla, kicsoda. Neki még viszont ez szerencséje. Hogy olyan bőszen hívjuk a rendőrt, ugrik hozzánk a bűnös gépkocsi vezetője. Ha istent ismerünk, ne hívjunk rendőrt. A kenyere forog kockán, neki családja van, de minden kárt megfizet. Dodó tehetetlen, haragvó arkangyalként hallgatja a szociálishelyzet-magyarázatot, nagyokat csapol két ázott karjával, dobbangat a lábával, s bár száz liter kelkáposztafőzelék ömlött le rajta keresztül, pár litert beivott öltönye, inge, cipője, hajbundája. Azért szüntelenül csurog róla a lé, plottyannak a puha krumpli- gerizdek. 0 Ekkorra kiszalad az étterem főnöke. — Disznóság! Honnan vegyek én másik 100 liter kelkáposztát, mikor minden ki van számítva! — méltatlankodik, de hangjába úgy vegyül a lágyság, amint felméri ázott barátom még szörnyűbb helyzetét. — Hát akkor gyerünk valami Patyolatba! — förmed Dodó a kegyelemért rimánkodó sofőrre, aki könnyeb- bedvén szorult helyzetében, egyből tárgyilagos lesz. — Itt van éppen szemben. R ohanunk, ámbátor úgy kell már áttörnünk a bámészkodók gyűrűjét. Kiderül, hogy ez a Patyolat csak felvevőhely. A gépkocsivezető ismét kétségbeesik. Most mi lesz? — Hát hívjon taxit, szerencsétlen! — uszítja Dodó, akinek a mérge elszállt már annyira, hogy belássa: minél egyszerűbben kerül ki a bonyodalomból, annál rövidebb idő alatt megússza. A pilóta újra gyakorlatiasabb. — De kedves elvtársam ... így ... nem hiszem, hogy valamelyik taxi is ... Barátom is belátja. Ennek jegyében két tenyerével paszírozza végig-végig főzelékes ruháját. Most mór az arcáról, hajáról is céltudatosabban rázza a csuszpájzot. — Üljünk a maga kocsijába! Megkönnyebbülök, amikor a vezetőfülkéből szemléljük a világvárosi nyüzsgést. Dodó gátlástalanul pucolja szép szürke öltönyét — az ülésre, az én cipőmre. Kettőnk közé az aktatáskánkat állítottam, de azért meg-megnézem, nem folyik-e alám is kelkáposzta. Dodó megint gerjedezik. Ez viszont nem jó hatással van az amúgy is zaklatott sofőrre, s a Múzeum körúton kishíján beleszalad egy villamosba. Végre a Patyolat, ahol... meg is lehet várni a tisztítást. — De kérem, ez mégsem olyan szennyeződés, hogy még ma... — Márpedig nekem félháromra a filmgyárban kell lennem! — tajtékzik, villámlik Dodó — annál is inkább, mert az alkalmazottak szembe-kuncogják. De hát az a szó — filmgyár — átszakítja az ellenállás gátjait. — Az más. Tessék, oda a fülkébe fáradni. Levetkőzni, a zsebekből mindent kirakni. Úgy lesz. Dodó perceken belül — egyszál kölcsönkapott házikabátba takarva meztelenségét — egy védettebb beugróban kuksol az üzemi hokedlin. Mellette a földön — cuccai. Megszánom. Nyoma sincs már rajta régi pökhendisé- gének. Talán neki is a „dromedár" esete jár az eszében, akit úgy agyonpocskondiázott még a „pagodában”. Vígasztalom, a hozzá illő stílusban. — Tudod, hogy ilyen Jó alakítást még nem láttam tőled ... Hogy milyen jó f a s i r t voltál ott a kelkáposzta alatt! Tökéletes feltét. Halvány mosoly. Visszavágni készül, amikor nagy csörömpölés hallatszik be a szomszéd mosóüzemből. Már az üzletvezető is beszaladt, sápadtságánál csak az indulata nagyobb. — Kértem, ugye, nagyon kértem a művész urat, hogy szedjen ki mindent a zsebéből... Tessék, a kulcsai !... Ezer szerencse, hogy nem tört össze a drága NDK-gépünk... Dodó már dadog, úgy elanyátlanodott. Feláll, kéri kézzel-lábbal a bocsánatot, miért is nem egészen korrektül tudja összefogni magán a házikabátot. A hölgy fakóságát gyors pír váltja fel, s csupán annyit mond: — Nahát! — és kisurran. Barátom most látja meg a mosdót, úgy véli, ideje a fejét is lemosni. A hűvös víz élesíti emlékezetét. Felkiált. — Az anyám!... Az anyám tudja, hogy Pesten vagyok. — Órájára néz. — Most vár ebédre. Nem tudja elképzelni, mi történt velem... Van itt egy telefon? V an. Tárcsáz. Az anyja jelentkezik. Dodó úgy magyarázza meg az esetet, hogy ha a néninek vagyok, azt hiszem, megbolondult a fiam. De lassan tisztázódik az ügy. Azazhogy... A barátom hirtelen eltartja fülétől a kagylót, olyan kétségbeesett, a szója is remeg, beszélne, de csak sokára jön hang belőle. — Tudod ., • tudod, mit főzött az anyám? ... Kelkáposztát — feltéttel. Tóth István: Kelkáposzta, feltéttel
