Petőfi Népe, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-22 / 142. szám

Csontváryra

ötven esztendeje — 1919. június 20-án fejezte be remekművekkel és szenvedésekkel teli életét, a modern magyar festészet egyik legjelentősebb, és legtöbbször félreértett mestere, Csontváry Kosztka Tivadar.

Iszonyú tekintetű férfi néz az 1896—19Ö0 között festett önarcképről, hatalmas remekművekre elszánt festő, akinek szeme nem a józan lelkek szuggesztivitásáEGY NÉPRAJZOS NAPLÓJÁBÓL..

Tévedésből

Érdekes mesterség az a halászat, olyan se hal, se hús, vagy mind a kettő. Magyarul: ipar is, meg nem is. Századokon keresztül az egyik helyen robotoló jobbágyok húzták a hálót a földesúr parancsára, máshol pecséttel megerősített artikulusok alapján az érdemes halászcéh büszke tagjai, városi polgárok fogták a mázsás vizákat, tokokat, kecsegéket. Sokszor ugyanazon a piacon árulta a halat a céhes halász, és a kontár, ta- nácsuraimék aztán alig győztek igazságot tenni köztük. Később megszűntek a céhek, megszűntek a jobbágyok is, lettek ipartestületi halászmesterek, meg halászó őstermelők. De még azok a céhek is néha csak úgy néztek ki, mintha azok lennének, máskor az „őstermelők” majdnem iparosok voltak. Hosszú lenne elmondani, hogy mikor, hol, miért volt így vagy úgy, de pár év óta sokszor izgatott ez a probléma. Ennek során böngésztem Szádeczky Lajos 1913-ban megjelent Iparfejlődés és a czéhek története című könyvét. A kötet végén ugyanis városonként csoportosítva felsorolja, hol, milyen céhek mijcor kaptak szabadalmat. Azt tudtam már, hogy halászcéhek elsősorban a Duna-mentén alakultak. Nagyon meglepett azonban két adat: Pápán 1825-ben, Pécsett 1829-ben alakult meg a halászcéh. De hol az ördögben halásztak ezek? Hisz egyik város közelében sincs olyan halasvíz, amiből egy egész céh megélt volna! Néztem Pápáról megjelent irodalmat, sehol egy szót sem írnak halászokról. Kezdtem gyanítani valamit, s dr. Takáts Endre veszprémi levéltárvezető igazolta sejtésemet: 1825-ben Pápán a pékek céhe alakult meg, csakhogy azt latinul pistoresnek írják, amit Szádeczky piscatoresnek (halászoknak) olvasott.

De mi volt Pécsett? Egy tanulmányban azt olvasom, hogy a pécsi halászcéh feladatai közé tartozott a halottszállítás is! A levéltárban megtaláltam iratanyagukat. Megtudtam belőle, hogy az 1829-ben megalakult céhnek akkor 25 tagja volt. 1855-ig csak nyolc új tagot vettek fel, közben a régiekből többen meghaltak, kiléptek. Voltak vidéki mestereik is, egy Drávaszentmár- tonban, egy pedig a Verőce megyei Szarvason lakott. Hanem halászatról, bérletről, inas és legényszerződtetésről egy árva szót nem szól a céhkönyv. Máshol pedig ilyen adatokkal van tele. Egy másik jegyzőkönyvből arra a következtetésre jutottunk, hogy a jó pécsi halászmesterek egyszerűen kereskedtek a hallal, és egy nehezen olvasható bejegyzés említi, hogy aki „halait” szállít, az kocsinként 30 krajcárt fizet a céhládába. Ez tévesztette meg az említett cikk szerzőjét, és halottszállításra következtetett belőle (a céheknek voltak ilyen mellékes kötelességei, mint a tűzoltás, őrködés stb.). A kocsinyilvántartásból négy év adatait tudtuk összegyűjteni napi, és személyenkénti bontásban. Kiderült az is, hogy pénz dolgában elég szűkén álltak, mert halvásárlásra gyakorta vettek kölcsönt a céhládából. .

1840 után a céh egyre rendszertelenebből működött, 1855-ben pedig megszűnt. Mi lehetett ennek az oka? Nyilván az, hogy 1847-ben privilégiumot kaptak a mohácsi halászok. A mohácsi múzeumban őrzött hiányos Iratokból sikerült megállapítani, hogy 1861—1914 között 49 halászmester és 118 inas szerepelt a nyilvántartásokban. Sok érdekes apró adat vetett fényt életükre. Hadakoztak a kontárok ellen, jogaik elismertetéséért, halpiacért stb. Így a mohácsi halászok már maguk árusították a halat, nem voltak hajlandók a pécsi „halászoknak” eladni, azért szűnhetett az meg.

tanulmány

Ha már e két téves adatból elindulva ilyen szép anyag gyűlt össze, nekiültem, és írtam egy kis tanulmányt a pécsi múzeum évkönyve számára. A végén megemlítettem, hogy a mohácsi múzeum őrzi a köl- kedi halászcéh pecsétjét 1728-ból, ez az egyetlen adat erről a céhről, és ennél korábbról csak Komáromból, Kolozsvárról és Keszthelyről ismerünk halászcéheket. Ezt a pecsétnyomót pedig évekkel ezelőtt a kiállításban láttam, aláírásáról tudtam, hogy mi az, mert az üvegen keresztül vésetét nem olvashattam el. A szerkesztő megígérte, hogy a pecsétről képet is közöl a cikkhez. Ezt azonban csak a tanulmány megjelenése után láttam meg. A sors iróniája: két tévedést helyesbítettem, s elkövettem egy harmadikat A felnagyított képen jól olvasható a két hallal díszített pecsét felirata: Kölked község pecsétje! Dr. Sólymos Ede

Késő, hogy visszaemlékezzem, milyen volt az a téli délelőtt.

Havat lapátoltunk, tudom, de azt nem, hogy melyik úton. Azután légiriadó volt...

Csak azt feledném,

— azt a temetőt.

i

2. GRÄZER MESSE

Pokoli zaj. Perzsel a láng.

Májusi nyár. Es minden messze.

A Mura vizében tükörkép.

Zsivajgó vásár. „Grazer Messe” Hangos bemondó:

„Ungarischer

Wein, Gulasch, Zigeunerkapelle .,.” Szombathely—Grác, 1969. május

VLAGYIMIR ŐSZ ÍNY IN:

Katonasír

Forró szél a mezők felől.

Fenn az égen a hold.

Lehet, hogy ott sir valaki.,,? Juharfa árnya volt.

Az úti porban fut a szél, fújja lombját a fának, amely ott nőtt magányosan, sírján egy katonának.

Ford.: Antalfy István

emlékezünk

val hasít a világba. Csontváry tevékenységéből évtizedekig csak e nem józan elszántságot volt hajlandó óz- revenni a kor, a hatalmas remekműveket nem. Igaz, a festő élete, pályakezdése, tevékenysége és ah onya ne n evilági módon telt el, s vonzotta az egyszerűsítő ítéleteket. 1853-ban született Kosztka Mihály Tivadar. Huszonhétéves korában, vélt „emberfölötti hang” hatására döntött az iglói patikában a festészet mellett (azaz lelki zavar okozta hallucináció irányította művészi pályára az addig polgáréletet élő gyógyszertári provízort). Már abban a mérhetetlen akaraterőben és céltudatosságban is volt valami eltérő a megszokottól, ahogyan küldetéseit beváltotta. Gyógyszerész maradt. Tizennégy éven át szolgált a patikában: tudatosan és tervszerűen teremtette meg anyagi bázisát a művészet műveléséhez. Már negyvenegy esztendős, ámikor végre festeni tanulhat, és anyagilag független; csaknem ötven, amikor első jelentős kompozícióját felvázolja, s nincs még hatvan, amikor hatalmas életművét befejezve becsukódik mögötte a gyógyintézet kapuja.

Autodidaktaként tartották számon, ez is hozzátartozott a tévedésekre épített Csontváry-legendákhoz. Holott Hollósy Simonnal tanulta a művészetet Münchenben, mihelyt anyagi helyzete ezt lehetővé tette, s bár csak néhány hónapig figyelt a mesterre, időt pótló szorgalommal készítette tanulmányait. Tanult még Karlsruhéban is, aztán valóban önmagát képezte Dalmáciában és Itáliában. Készült a „Raffaellót fölülmúló” mesterművekre. Önarcképe első a korai remekművek korából, s csak néhány évvel előzi meg első nagylélegzetű táj kompozícióit, a Selmecbánya látképét, és a Castellamare di Stabiat. 1903-ban már megkomponálja első hatalmas vásznát, az ádáz feszültségekkel teli Vihar a Nagy Hortobágyon-t, s ezután sorra születnek méretre, mondanivalóra, feszültségre hatalmas tájképei, vívódó lelkének tájba vetített kompozíciói. Egyiptomba, Palesztinába utazik óriási érzelmeinek megfelelő tájakért, — s megfesti emberi szenvedésekkel teli tragikus képét: A .panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben. Szenvedő tiltakozásának igazi motívumát közben idehaza találja meg a Tátrában, a Nagy Tarpatak vonagló tájában, de ismét délre hajtja a motívumkeresés, hogy fájdalmas lírába oldja mondanivalóját a Sétakocsizás Athénban derengő fényeinél, a taorminai görög színház hasító sárga-kék ege alatt, és a Baalbek című kép monumentális kompozícióján.

1907-ben Párizsban állít ki az itthon félreértett, kinevetett mester, aki a kor tébolyító ellentmondásait tökéletes kompozíciókba foglalta. Aztán Libanonba hajtja a nyugtalanság ismét, hogy neki megfelelő tájmotívumot keressen. Meg is találja a biblikus korú és fenségű híres cédrusokban, s megfesti a kor magányosságának, saját magányának fenségesen tragikus portréját, a hideg éggel körülvett, tört és tépett Magányos cédrusban. Majd a kép zengő szimfóniáid ellentéte, a magányos Csontváry pszichózisban elképzelt, vélt megdicsőülésének képe következik, a pátosszal teli Zarán- doklás a cédrushoz. Mint mindig, a természeti motívum megfestését szabályos tájképnek szánja, a természetfestés általa „napút” festészetnek nevezett törvényszerűségeit keresi tudatosan. De rettenetes színellentétektől feszülő, titokzatos jelekkel teli szenvedő tájai mindig a művész, az ember szenvedését hordják.

A magányban és alkotásban naggyá lett egyéniséget hirdetik figurális képei is, a pálya vége felé festett Marokkói tanító foszforeszkáló élessége, a Mária kútja lebegő fájdalma, s a Sétalovaglás a tengerparton tompa szomorúsága. Ezek utolsó művei. Alig egy évtizedes alkotói tevékenység után a teremtő zsenit legyőzte a lelki sérült bomlott értelme.

Az évfordulón a teremtő zsenire emlékezünk.

Rózsa Gyula

RUDNAI GÁBOR:

Csontváry:

Mária kútja Názáretben

Ö örökké csobogó szent kút csodatevő töltsd tele lágy remegéssel a nyílt ölű korsót sebre ha cseppen cseppje begyógyul a bánat gyűrűzik lassan a szívedig ér simulóban a hullám halkul a ja] hol a habba merülten elomlik az emlé

Tizenharmadika és péntek volt

Ritka az olyan nap, hogy valami , ne ütne szöget a fejembe. Ebből is látszik, hogy főmet valamire mégiscsak lehet használni. A múlt hét péntekén például egy „csökevényes” mondat hozta mozgásba agyamat. Ezt jegyezte meg valaki:

— Jesszusom, június 13-a van és ráadásul péntek!

Persze, ettől a felfedezéstől az a nap se lett különleges világnap, viszont engem egészen kiforgatott „Június 13 — péntek...” — ismételgettem csökönyösen a kis mondatot, s -törtem a „csürhejárást” — ahogy mifelénk, a Nagykunságban megfogalmazzák a gondolkodást, némi iebecsülő hangsúllyal. — Honnan olyan ismerős ez a dátum-egybeesés? Honnan?

Mire kitaláltam, el is szontyolodtam. Egészen megsajnáltam magam.

— Hát persze, hogy persze! — ütöttem a homlokomra. Június 13-a és péntek volt akkor is, amidőn — borzasztó bele is gondolni, hogy huszon-sok esztendeje! — kiszédelegtem a szóbeli érettségiről.

Nemcsak a megpróbáltatásoktól kóvályogtam, hanem attól a megrázó tudattól is, hogy soha. de soha ebben a jószagú életben annyi töméntelen ismeretanyaggal nem kell odaállni vizsgázni.

Persze, így voltunk vele mindannyian, akik akkornap terítékre kerültünk. Azóta se éreztük olyan töményen, hogy a boldogság is mennyire tud fájni. Nemcsak' az eminensek lebegtek a szabadság határtalanságának érzetében, hanem az* olyanok is, mint szegény N. h.

(pár évre rá egy kézigránát tépte szét a fronton), aki keserűen legyintett, mikor érdeklődtünk, hogy ment neki magyarból a szóbeli. Mert az írásbelit elszúrta kedves, bohókás barátunk. A különös házasság-ot úgy elemezgette keresztbe-hosszába, mint Jókai legsikerültebb társadalmi regényét... Tehát N. L.-t elhúzták magyarból. Viszont ő ennek is szerfelett örült, mert pótérettségire mégis csak egyetlenegy tantárgyból kellett még egy utolsó erőfeszítéssel nekirugaszkodnia.

... Es a mi osztályunkból, meg az alattunk, felettünk levőkéből mennyi, de mennyi fiú helye üres maradt a tizen- és huszonéves találkozókon... „Utoljára szanitécek kezében láttam...” — „Kidugta fejét a lövészárokból, s prrr! — csupa lyuk lett a homloka ...” — „Eltűnt...” — Eltűnt...” — Ilyen életút- jelzőtáblákat lehetett volna kitűzni azokra a torok- szorongatóan néma padokra... Szegény kisfiúk. Legalább akkor, a szóbelik utáni órákban, napokban mégiscsak jutott nekik is valami a boldogságból...

Június 13 — péntek — anno dacumal. A feszültség bénító kínjából felengedve baktattam hazafelé. Esőre álló idő volt. Emlékszem a falevelek szomorúzöld színére, meg hogy csend volt a Püspökladányi úton. Vitt a lábam, végtelen üresnek éreztem magam. Talán attól a tudattól is. hogy most már senki nem vonhat

felelősségre, ha nem tudom, Vak Béla meddig ült a trónon, vagy hogy mi is a kotangens összefüggés... El velük örökre!... Ennek a totál-szabadulásnak a bevezetője végeredményben már azzal megvolt, amikor az ember a tételt kihúzta, s ha nem is fogalmazta meg, de a sejtés is erőt adott: abból az iszonyú anyagtömegből most már csak ezzel az egy tétellel kell megbirkózni, aztán enyém a világ!... A magyart már nem kell tudni többé... Most már a latint... a németet sem ... A történelmet sem... Már csak a fizika van hátra... Most már az sem! Az sem! Semmi sem!

— Rosszul érzed magad, kisfiam? Olyan kék a szemed körül.

Apám ijedt hangja ébresztett fel kissé káprázatom- ból... Eljött elébem ... Alig tudta, hogy kérdezze, sikerült-e? Mikor megértette, minden jól ment, csak ezt ismételgette megilletődötten.

— így hát leérettségiztél...

Majd miután jódarabot elhaladtunk már, észbekapott.

— Nézd csak, ezt meg majdnem elfelejtettem.

Én se figyeltem fel rá, hogy egy vékonypapírba csomagolt gömbölyű formájú valamit hozott magával.

— Ezt meg neked vettük anyáddal.

S ideadta életem első kalapját.

Mert egy akkori érettségizett fiúnak ez adott rangot ... Elannyira, hogy azután már az lett a fontos, ki milyen kalapot hord. Nem pedig az, hogy mi van a kalap alatt..,;

Tóth István