Petőfi Népe, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-22 / 142. szám

A pilonok már álltak,

a drótkötelek délutánra megfeszültek a két part között. A szél furcsa zenét pengetett az óriás húrokon. A szerelökocsiba húzódott be a brigád, s mert kint voltak az igazgatóságtól is, nyitva hagyták az ajtót, hogy kicsavarodjon a nehéz kék cigarettafüst. Igaz, pufajka volt rajtuk, az igazgatósági elvtársakon meg télikabát. Foga volt már az időnek, reggel bizony deres volt a vas, odaragadt az ember tenyere, ha gyorsan el akarta venni a kötélről.

Habos legutoljára maradt és mivel amúgy sem fért volna be, a kocsi falépcsőjére ült le. Kifelé nézett, a víz felé és unott mozdulatokkal szedte elő a keménydobozos cigarettát, egyet kipöckölt és úgy harapta ki a többi közül a fogával. Utánozhatatlan volt az ilyesmiben, sokszor napokig mondogatták neki, ha effélét produkált. A gyufát a körmére égette, rányalt az ujja hegyére, megfordította a görbülő szálat s elégette a csonkját is.

Bent közben a tizenhét embertől körülvéve az ütemtervet értékelte a két igazgatósági elvtárs, — az egyik a műszaki, a másik a csúcstitkár —, s a fel

Csontos Gábor:*

bős. Válla felett feltartotta a kezét, anélkül, hogy a titkárra nézett volna, elvette az üveget és telecsurgatta a száját. Legalább egy arasznyira volt a szájától az üveg, s nem ment abból mellé egy csepp se.

— Ritka gyerek ez, kérem! — mondta az öreg Bretus elismeréssel. — Hogy ez miket tud produkálni!

— Marha jó! — nevetett egy másik ember s maga a titkár is.

— Igaz, hogy csak külső brigádtag, de arra is jó, hogy elnézze az ember... Ingyen cirkusz... — kezdte a tréfamester Szabó.

— Hagyd te! — szólt rá

— Hé, mi van már? Nem hallottátok? — kiáltott Bretus a telefonba. Habos végignézett a drótkötélében és nem értette, mi a baj. Szabályos közökben a kengyelek s mindenütt egy- egy biztosított ember. Elől pedig, mint a kapitány, az öreg Bretus. De mintha csakugyan megállt volna az a finom, libegő előre mozgás, ami eddig közelítette őket a túlsó part felé. Habos nem hallotta, mit válaszoltak vissza a csörlőről, gsak Bretus káromkodását. Nagyon szelíden tudott káromkodni az öreg. Egyszer azt mondta neki, látod, azért veszlek magam mela csigát s csak úgy egy tenyérnyi ronggyal fékezve magát, visszacsúszott középig. A biztosító hevedert csak most dobta át a drótkötélen. Már látta Habos is, hogy mi a baj, az öreg a levegőben lógva közelítette meg a kiugrott csigát s beleakasztotta a fogóját. Jól látszott, hogy a dróton síkosra olvadt a dér, s hogy a villás szájú fogó nem tud megkapaszkodni semmiben. Habos éppen el akart indulni, hogy segít valamiképp az öregnek, amikor nagyot pen- dült a kötél, — talán amikor helyre ugrott a csiga és métereket meglódult a

Bretus, — mit akarsz tő- a szám. Irtó pocsék szám

lé, mert akkor nem jár el cső. Eszeveszett ingásba lenle?

De aztán a titkár is megkérdezte: mit jelent az, hogy külső brigádtag? Ügy, válaszolták, hogy Habos nem akart brigádtag lenni. Tizenhét tagú a brigádjuk, de a csoport Habossal és az éjjeliőrrel együtt tizenkilenc. Az öreg sincs benne a brigádban,

tud nekem lenni. Akkor megkérdezte Habos tőle, mért, mi a fenéért nem káromkodik előtte, hát micsoda ö, kislány? Bretus

úgy tett, mint az előbb az

öreg. Lesiklott az átkötésen és könyökhajlatát beakasztva a drótba, csúszni kezdett az öreg felé. Koccanás nélkül érte el, hallotta nehéz lélegzését. Az öreg szeméből folyt a könny az erőlködéstől, a két lila kéz már csak a begörbült ujjhegyekkel kapasz- kodott a kötélbe. Habos a lábával kapaszkodott meg, saját övét bekapcsolta az öreg karikájába s fent is átkulcsolta a drótkötélen.

— Eleresztheti — lihegte az öreg fölébe. Az behunyta a szemét és furcsán billenve előre esett. Ügy maradt majdnem vízszintesen lógva a levegőben. Épp akkor ért oda a kengyel, de csak Habos térdét lökte meg. Habos nézte még az öreget, aztán kiakasztotta a lábát, függött egy pillanatig, majd meglendítette magát, mint valami tornász és a második előrelendülésnél eleresztette a kötelet. Szép ívben kerülte el a csövet s talppal

dűlt minden, Habos ijedten kapaszkodott a kosár szélébe, s látta, hogy az öreg Bretus válla fölött a soron esett a vízbe.^ Rém hideg

következő kengyel szétnyírja a hevedert. A két

legyintett: eleget károm- duzzadt kéz rákapcsolódott

jánlásokra is rátértek. Az ami Persze érthető. Ennél

kodhatott teveled az apád, Ügy, hát Bretus ezt is tudta, Habos szívta a fogát, de attól kezdve nem lehetett levakarni az öregről.

embereket ez érdekelte, mert idő előtt állították fel a pilonokat és tudták, hogy az ünnepre jócskán lehet jutalom is. Az öreg Bretus félfenékkel ült a sebtiben lócának kiképzett deszkán és markába fordítva hagyta kojtolni méregerős cigarettáját. Ujjai örökké be- görbülten álltak, dagadtak

meg mindegy, ez olyan extra, mint a belsőfüles bili.

Megint csak nevettek. De már a bor is beszélt belőlük.

— Ez, nem is tudom, hogy kaphat-e a prémiumból — mondta valaki. — Hisz nem vállalt semmit. Azt mondta, hagyják őt békén a marháskodássál.

)

a síkos kötélre, de már ott is volt néhány araszra a következő kengyel.

— Álljon meg a csörlő! Azonnal leállni! — üvöltött Habos a kagylóba. Clakadt az egész, most De úgy látszik, megszaladt “ már mindenki előtt a kötél, mert lassan ugyan,

nyilvánvaló volt. Bretus kiszállt a kosárból és a lépcsős átkötésen lement az alsó kötélre. Beakasztotta

volt a víz, egész testét ropogva szorongatta, de rögtön a felszínre tornázta magát és nagy tempókkal úszni kezdett a part felé.

íré leszedték róla a vizes göncöt s pokrócokba csavarva befektették a szerkocsi sarkába, lehozták az öreget is. KiM

de úszott a cső, himbálóz- sérték vagy öten, támogatva húzta Bretus felé a következő kengyelt.

Habos egy pillanat alatt

ták, kérdezgették, s pálinkával itatták. Az öreg a derekát fájlalta, nyöve kués vizenyősek voltak. ... . , „

Minden rendben levőnek fU <uanlgatnak? Nincs más

látszott, elégedettek voltak bajuk .... . ,

A titkár tulajdonkeppen

a központban is a teljesítményükkel. A titkár aztán kiszólt a személykocsi sofőrjének, hogy hozza az üvegeket. Három-három üveget vitt oda a sofőr a két karja alá szorítva. Az emberek bevették a kocsiba Habos feje felett s a titkár elé állítgatták a satupad letisztogatott deszkájára. Az meg azt mondta: lássanak csak hozzá, megérdemlik, tíz nappal előbb állnak a pilonok, csak így tovább, nem kell a jeges folyón dolgozniuk a csövekkel, s ez újabb nyereséget jelenthet.

Ezzel mindenki egyetértett. Benyomták Ujjal a dugókat és sorra adták az üveget. Három ember vett birtokba egy-egy üveget. Az öreg Szűcsről mindenki tudta, hogy kortyot sem iszik, s a műszaki elvtárs is csak egy kortynyit kért a zsebéből előszedett műanyag pohárba, Habosra meg nem gondolt senki.

nem lepődött meg, úgy látszik, volt már dolga efféle legényekkel, a műszaki meg egyebet sem tett, mint hallgatott. Bretus védelmére kelt a fiúnak: igaz, ő nem vállalt, de rendesen elvégzi a munkáját. A pénzét megérdemli.

— Miért hívják Habosnak? — kérdezte a műszaki.

— A haja miatt — mosolygott az ifjabbik Szűcs — hát nézzen rá, micsoda Zrínyi-feje van. Csak épp a ló kéne alája.

Erre már felállt Habos, nyújtózott egyet s arrébb lépdelt. Teljességgel úgy viselkedett, mintha nem róla lett volna szó, vagy mintha rajta kívül senki az égvilágon ott nem volna ... ásnap reggelre kifehér edtek a drótkötelek. Pengett a fagyban a két ívelő húr. Amikor dolgozni kezdtek a csövei, úgy porzott a nyakukba a feAi

Id. Kátai Mihály: Műkerti villa.

corgott mellette, de a szeS

me mosolygott.

— Na, Habos, ezt meg-* csináltuk — mondta.

Habos csak pislogott a pokrócok közül, égett a feje, zsibogott az egész teste.

Félóra múlva átért a cső, hallották a kiáltozást. Aztán a víz loccsant, nem nagyot, hiszen finoman engedik a csövet a meder aljára, de az ö fülük megismerte a neszeket. Egymásra mosolyogtak.

H

armadnap volt az utolsó munkanapjuk az ünnep előtt, már a túlparton táboroztak. Itt állt egy csónakház, befűtötték, abban tartották meg az ünnepséget. Habos csak a fizetésért jött, mondták neki, maradjon. Nem szólt semmit, csak akkor bólintott, amikor Bretus is azt mondta: maradjon. Az orvos telenyomta pirulákkal, égett a szeme, de amúgy nem érezte magát rosszul.

Habos csak arra figyelt fel, hogy az öreg Bretus megy ki az apró asztal elé, átvesz egy borítékot és nagy taps csattan. Aztán azt mondta a titkár, hogy hősies magatartásáért, életmentéséért és lélekjelenlétéért, amellyel megakadályozta az egész munkát megsemmisítéssel fenyegető üzemi balesetet, ő, mármint Habos, — persze a rendes nevét olvasták fel a papírról — külön prémiumot kap és örökös tagjává választják a brigádnak. Ha lehet, még nagyobb volt a taps, mint az előbb, lökdösték hátulról, hogy menjen az asztalhoz.

— Na, Habos, nem hallod? Rólad van szó! — mosolyogtak rá mindenünnen. Habosnak azonban még- jobban égni kezdett a szeme és amikor felállt, nem az asztal elé lépett, hanem az ajtót célozta meg. Zokogott, azt még hallották..' Kint kiáltozni kezdett:

— Nem kell nekem kitüntetés! Nem kell! Nem azért csináltam... Én nem vállaltam semmit, nekem nem kell semmi!

Az öreg Bretus ment ki érte, a vállát átfogva kísérte be. Habos bodros feje ott nyugodott az öreg fakult pufajkáján, de már nem sírt. Leült és ivott a borból, hagyta, hogy mindenki a kezét rázogassa.

— Hát nem olyan, mint Zrínyi? — mondta széles gesztussal az öreg Bretus — csak éppen a ló hiányzik alóla.

Nevettek. Persze másként, mint egy hete, amikor Habos ott ült a műhelykocsi lépcsőjén.

hérség, mintha havazott ló^mosoly ^telepedett vo1™- A hegesztett^ csőkí- rsilcltet OVot o két autódaru emelte meg, lépésről lépésre tolta a víz irányában, ahol az emberek egymás után akasztották alája a kengyeleket. Fent a csigákat az öreg Bretus akasztotta és biztosította. Habost parancsolta maga mellé a szerelő kosárba, az adogatta neki a szerszámokat s kezelte a telefont, amivel a túloldalra a csörlőnek adott

H

abos ajkára fitymáló mosoly relenedett. s kipöckölte a messze a fű közé. A titkár kérdezte meg:

— Hát ez a fiatal elvtárs nem iszik?

— Jaj, a Habos? A fene se tudja ennél. — Kell bor, Habos? — bökte meg az egyik hegesztő Habos vállát. Habos úgy húzta el a vállát, mint aki azt akarja mondani: mit nyúlkál- nak itt a vállához. Erre még a titkár Éppen nála volt az üveg, felállt és odaügyeskedte magát a lábak közt Habos mögé:

— Tessék, elvtársam, húzza meg... Maga is megérdemli. Igaz, elvtársak...? Én legalábbis nem hallottam, hogy a brigád bármelyik tagja is elmaradt volna. Itt mindenki megtette a magáét...

— Kösz — mondta Ha££snenaowa*ca Szép versek 1968

•A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán harmadik díjat nyert elbeszélés^

is nevetett. utasítás}..,az öreg] Habos kivörösödött orral es elke- kült kézzel tartotta a mikrofont és ha az öreg szólt, ■ odadugta a szája elé.

Jól haladtak, két óra alatt már a víz közepe fölé értek, citerázott alattuk és felettük a drótkötél, apró tűként szúrt az arcukba a porzó dér. Nem volt még tizenegy óra, amikor Habos észrevette a két személygépkocsit. Megjöttek hát csodát látni ma is az elvtársak, gondolta, de nem tudott, odafigyelni. mert Bretus mellett egy pillanatra sem bámulászhatott.

A Magvető Könyvkiadó évenként megjelenteti a „Szép versek” című kötetet, mely: válogatás az elmúlt esztendőben kötetben vagy folyóiratban már publikált költeményekből. A kötet két alkalommal féláron került a vásárlók elé, így ezzel az ügyes „üzleti” fogással — reméljük — eljut több tízezer olvasóhoz. A ..behízelgő’* cím, a „Szép versek” nem a legszerencsésebb. Ugyanis nem biztos, hogy a kötet valamennyi verse: ..szép”. Inkább ez a cím felelne men e kötetnek: „Magyar versek, 1968.” Vonzó a kötet külseje is, a borító a költő- portrékkal. Így az olvasó kétszeresen is megismerkedhet a költőkkel: a versek és az arcképek révén.

Melyek a kötet legmaradandóbb élményt nyújtó, legszebb versei? Objektív, biztos mércénk alig lehet. Csak az olvasó személyes, egyéni véleményét közölhetjük, jelenleg e sorok írójáét. Illyés Gyula verse, a „Hatalmas, nagy korszak... s a költők” talán a legmegrázóbb élményt nyújtó. A költő és a kor kapcsolatáról vall: „Hatalmát időknek » erőknek így mértük, helyt állva, ahogy megszavaztatott. S ki által, ha nem általatok?” — A másik kiemelkedő vers Juhász Ferenc hatalmas vers-niagarája, melynek szerteágazó zuhata- gai elkápráztatják az olvasót, de nem biztos, hogy közeire tudnak kerülni (s megértik). A rettenet és a „Szent újrakezdés” látomásait idézi a költő: „És futott égő szőrökkel, égő hajakkal, füstölgő szájjal az Emberiség.” (A szent Tűzözön regéi). Garai Gábor Kodály Zoltánnak írt verse, az „Elindult egy ember” című nekünk, kecskemétieknek különösen szívhez szóló. Soraiban a népies elemek zenei asszociációkkal gazdagodnak: „Elindult egy ember — kicsi országából. — megérkezett immár — Mindenség szívébe. — Mindenség

szívébe — szülője ölébe — népek özönéből — házunk kőzetébe.”

Aztán két „harangszós” vers tetszett: nagy meglepetés a fiatal Ágh István verse, a ..Harangszó a tengerészért”. aki „mint egy legombolyított, összekúszált. végtelen cérnaszál után a kék mákszem”, olyan magányos. A másik vers. a „Haranpszó”, a most József Attita-díijal kitüntetett Nemes Nagy Ágnes alkotása, (érdemes újra és újra felfedeznünk!). Keményen kikalapált sorai a költői fegyelem, ökonómia példái: „Mit tudod te. mit félek én. De nem panaszkodom. Ne sajnálj.”

Nekünk. Bács megyeieknek külön öröm. hogy az antológia három költőnk versét közli: Buda Ferencétí Hatvani Dánielét és Raffai Saroltáét. Buda Szalay Ferenc képe alá írt hatalmas sodrású verse. „Az elesett katonák emlékére” a kötet legjobb versei közül való. „vakoknak vak vezetői vezérelnek miniket, a Nap háta mögé” — idézi a háborút Hatvani „Homok” című kitűnő versét is jóleső érzéssel olvassuk újra: „A homok énekel most a szél nyelvén, a napsugarak nyelvén, a szőlők és gyümölcsösök nyelvén.” Raffai verse, a „Méltatlan hitvallás” a „kis harapások, kis tülekedések.' kicsi szerelmek” béklyójáról szól.

Érdekesen hódít napjainkban a prózavers (pl. Orbán Ottó), a bibliás vers parttalan hömpölvgése (pl. Mezei András). Juhász Ferenc stílusának nagy a hatása (pl. Tornai József), feltűnő a rövidebb-villanásszerű vers- építkezés is. Az erősebb hangok mellett befejezésképpen hadd idézzük Váci Mihály halk vallomását: „Már nem vitázom, nem verekszem. Csendesen elkezdek ragyogni.? Szekér Endre- ÁV" M itöáOK- --