Petőfi Népe, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-19 / 139. szám

Az imperializmus elleni harc feladatai a jelenlegi szakaszban,

és a kommunista és munkáspártok, az összes antiimperialista erő akcióegysége

A kommunista és munkáspártok

nemzetközi tanácskozásának 1969. június 17-én Moszkvában elfogadott födokumentuma

A kommunista és munkáspártok képviselőinek moszkvai tanácskozása a világ fejlődésének felelősségteljes időszakában zajlott le. A világban hatalmas forradalmi folyamatok bontakoznak ki. Az imperializmus elleni harcban egyesül korunk három hatalmas ereje: a szocialista világrendszer, a nemzetközi munkásosztály és a nemzeti felszabadító mozgalom. A jelenlegi szakaszra jellemző, hogy egyre nagyobbak a lehetőségek a forradalmi és haladó erők újabb előrenyomulásához. Ezzel egy időben azonban növekednek azok a veszélyek is, amelyeket az imperializmus és agresszív politikája okoz. Az imperializmus, amelynek általános válsága tovább mélyül, továbbra is elnyom sok népet, s továbbra is a béke ée a társadalmi baladás*

ügyét fenyegető szüntelen veszély forrása.

A kialakult helyzet megköveteli a kommunisták és az összes antiimperialista erők akcióegységét annak érdekében, hogy mind újabb lehetőségek maximális kihasználásával szélesebb körű támadást bontakoztassanak ki az imperializmus ellen, a reakció és háború erői ellen.

A tanácskozás megvitatta az imperializmus elleni hare időszerű feladatait és a kommunisták, az összes antiimperialista erők akcióegységének problémáit. A demokrácia, az egyenjogúság és az internacionalizmus szellemében lezajlott eszmecserék eredményeként a tanácskozás részvevői közös következtetésekre jutottak a világ helyzetét és az ebből eredő felada- okat illetően.

£z emberisig atya» helyzetben thpett évszázadunk utolsó harmadába, amelyben éleződik a haladás és a reakció, a szocializmus és az imperializmus erőinek történelmi párharca. Ez a párviadal az egész világon a társadalom életének valamennyi fő területén folyik; a gazdaság, a politika, az ideológia és kultúra területén.

Jelenleg megvannak a reális fettételek korunk legfontosabb problémáinak, a béke, a demokrácia és a szocializmus érdekeit szolgáló megoldására, valamint arra, hogy újabb csapásokat mérjünk az imperializmusra. Az imperializmus azonban, annak ellenére, hogy mint világrendszer, nem vált erősebbé, továbbra is komoly és veszedelmes ellenfél. A fő imperialista hatalom, az Amerikai Egyesült Államok agresszivitása fokozódott.

Az imperializmus agresszív stratégiájának éle, akárcsak korábban, ma is mindenekelőtt a szocialista államok ellen irányul. Az imperializmus nem mond le a szocializmus elleni nyílt, fegyveres harcról, lábbal tiporja a demokratikus jogokat és szabadságjogokat, leplezetlen erőszakot alkalmaz, a rendőrterror kíméletlen módszereihez és munkásellenes törvényekhez folyamodik. Emellett felhasználja a demagógia, a bur- zsoá reformizmus eszközeit, az opportunizmus ideológiáját és politikáját is, szüntelenül új módszereket keres, hogy a munkásmozgalmat belülről megossza, s „beillessze” a kapitalista rendszerbe.

A nemzeti felszabadító mozgalom elleni harcában az imperializmus egyfelől makacsul védelmezi a gyarmati rendszer maradványait, másfelől a neokolonializ- mus módszereit alkalmazva próbálja akadályozni a fejlődő államok és a nemzeti szuverenitásukat kivívott országok gazdasági és társadalmi előrehaladását.

Az imperialisták olyan gazdasági megállapodásokat és katonai-politikai paktumokat kényszerítenek ezekre a* államokra, amelyek csorbítják szuverenitásukat, kizsákmányolják az említett országokat a tőkekivitel, a nem egyenlő kereskedelmi feltételek, az árakkal és valutaárfolyamokkal kapcsolatos manipulációk, kölcsönök révén, valamint az úgynevezett „segély” különféle formái és a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomása útján.

Tovább mélyül a szakadék a magasan fejlett kapitalista államok és a tőkés világ többi országainak zöme között: sok ilyen országban súlyos probléma az éhezés. Az imperializmus, a reakciós nacionalizmust ösztönözve, súrlódásokat idéz elő a fejlődő országokon belül és széthúzást támaszt közöttük. Az antikommuniz- mus segítségével próbálja megosztani ezekben az országokban a forradalmárokat és elszigetelni őket legjobb barátaiktól — a szocialista államoktól és a kapitalista országok forradalmi munkásmozgalmától.

Az imperializmus, felhasználva katonai-politikai tömbjeit és idegen területeken levő támaszpontjait, a gazdasági nyomás és a kereskedelmi blokád eszközeit, fenntartja a feszültséget a világ számos térségében. Pénzbeli és politikai támogaást nyújt a reakciós szervezeteknek, fokozza a politikai nyomást. Az imperializmus minden fegyverét beveti. Közéjük tartoznak a fegyveres intervenciók, a kegyetlen repressziók — különösen ott, ahol a harc a legélesebb formákat ölti, és ahol a forradalmi erők fegyverrel a kézben küzdenek —, az ellenforradalmi összeesküvések, a reakciós és a fasiszta államcsínyek, a provokáció és a zsarolás.

A szocializmus nemzetközi pozícióinak megszilárdulását tapasztalva, az imperializmus a szocialista világ- rendszer egységét igyekszik gyengíteni. A nemzetközi forradalmi mozgalomban felmerült nézeteltéréseket arra használja fel, hogy megkísérelje megosztani e

mozgalom sorait, az antikommunizmus szolgálatába, a szocializmus, a haladó erők elleni harc szolgálatába állítja ideológiai gépezetét, s ezen belül a tömegtájékoztatási eszközöket.

Az imperializmus az elmúlt évek folyamán ismételten éles nemzetközi válságokat provokált, amelyek a termonukleáris összeütközés szélére sodorták az emberiséget. Az amerikai imperializmus azonban kénytelen számot vetni a kialakult nemzetközi erőviszonyokkal, a Szovjetunió nukleáris potenciáljával és a nukleáris rakétaháború esetleges következményeivel. Egyre nehezebbé és veszélyesebbé válik számára megkockáztatni egy új világháború kirobbantását. Az amerikai vezető körök ebben a helyzetben, anélkül, hogy lemondanának egy ilyen háború előkészületeiről, a fő súlyt a lokális háborúkra helyezik.

A vietnami háború mindennél meggyőzőbben bizonyítja az ellentmondást az imperializmus agresszív tervei, s az imperializmus lehetőségei között e tervek megvalósítására. Történelmi jelentősége van annak a vereségnek, amelyet a legerősebb imperializmus, az amerikai imperializmus szenved el Vietnamban.

A vietnami fegyveres intervenció különleges helyet foglal el az amerikai imperializmus katonai-politikai terveiben. Az agresszor terve az volt, hogy eltiporja a szocializmus egyik előretolt állását Ázsiában, elzárja Délkelet-Ázsia népei elől a szabadság és a haladás útját, csapást mérjen a nemzeti felszabadító mozgalomra, s próbára tegye, mennyire szilárd a szocialista országoknak, a világ összes dolgozóinak proletár szolidaritása.

Az amerikai imperializmus azonban, noha óriási tömegű haditechnikát vetett be, kénytelen volt beleegyezni a VDK bombázásának feltétel nélküli megszüntetésébe, és képviselői leültek a tárgyalóasztalhoz a VDK és a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front képviselőivel.

Vajon mi késztette erre? A vietnami nép példátlan hősiessége, a VDK és a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front messze tekintő politikája, az a sokoldalú segítség, amelyben a többi szocialista ország, elsősorban a Szovjetunió részesítette a vietnami népet, az egyre fokozódó, harcos nemzetközi szolidaritás, amely mindenütt a világon, még az Egyesült Államokban is kibontakozott.

A bűnös vietnami intervenció az Egyesült Államok jelentős erkölcsi és politikai elszigetelődésére vezetett, még nagyobb nép tömegeket, újabb társadalmi rétegeket és politikai erőket sorakoztatott fel az imperializmus ellen, számos országban meggyorsította a fiatalok millióinak bekapcsolódását az antiimperialista harcba, kiélezte az imperialista hatalmak ellentéteit, sőt újabb ellentéteket váltott ki közöttük. A hős vienami nép sikerei meggyőzően tanúsítják: napjainkban egyre inkább lehetővé válik, hogy vereséget mérjenek az imperialista agresszióra azok a népek, amelyek minden eszközzel eltökélten védelmezik függetlenségüket, szuverenitásukat és szabadságukat és széles körű nemzetközi támogatást élveznek.

A Közel-Keleten nagy nemzetközi válságot idézett elő az izraeli hódítóknak az EAK, Szíria és Jordánia ellen végrehajtott agressziója. Az imperialisták, főleg az amerikai imperialisták, az izraeli agresszió segítségével szét akarták zúzni az arab államok haladó rendszereit, el akarták nyomni az arab felszabadító mozgalmat, s meg akarták őrizni vagy vissza akarták állítani közel-keleti pozícióikat. Ez azonban nem sikerült nekik.

Mégis Izrael uralkodó erői, amelyek a világreakció, többek között a cionista körök támogatásában részesülnek, figyelmen kívül hagyják az arab államok és a békeszerető népek követeléseit, s nem törődnek az ENSZ határozatával, amelynek értelmében az izraeli csapatokat ki kell vonni a megszállt területekről. Folytatják a terjeszkedés és az annexió politikáját és szüntelenül újabb háborús provokációkat követnek el. E politika ellen van az Izraeli Kommunista Párt, s az ország más haladó erői. Az arab népek keményen tovább harcolnak szabadságuk, függetlenségük és nemzeti haladásuk védelmében, összes megszállt területük visszacsatolásáért, a palesztinai arab népek nemzeti jogainak elismeréséért. A megszállással szembeforduló ellenállási mozgalom egyre terebélyesedik, különböző formákat ölt, s egyre növekvő támogatásra talál.

Az arab népek oldalán áll a Szovjetunió, más szocialista országok, a nemzetközi kommunista mozgalom és szolidárisak velük a nemzeti felszabadító mozgalom erői, s a tőkés országok közvéleményének egyre szélesebb körei.

Az amerikai imperializmus nem hagy fel a forradalmi Kuba eltiprásának terveivel. A nemzetközi jogot durván megszegve, tovább fenyegeti a Kubai Köztársaság függetlenségét, gazdasági blokádot próbál szervezni Kuba ellen, s provokációs és felforgató tevékenységet folytat ellene. A bátor kubai nép azonban kommunista pártja vezetésével, a Szovjetunió, más szocialista országok, a latin-amerikai haladó erők és az egész forradalmi mozgalom támogatásával állhatatosan védelmezi szuverenitását és szabadságát, s ezzel a szocializmus előretolt állását az amerikai földrészen.

Európában működik az észak-atlanti tömb — az imperialista agresszió és kalandok fő eszköze. Tengelye — Washington és Bonn szövetsége.

Főképp a NATO segítségével újjászületett és megerősödött a nyugatnémet imperializmus — a háborús veszély fő tűzfészke — Európa szívében. A Német Szövetségi Köztársaságban, ahol a neonácizmus és a militarizmus mindjobban erőre kap, az imperialista vezető körök a második világháború eredményeinek revízióját és számos európai állam határainak megváltoztatását célzó revansista programmal lépnek fel.

Fontos szerepet játszanak az imperialista tervekben a Földközi-tenger térségének országai. Az amerikai imperializmus, amely jelentős katonai támaszpontokkal rendelkezik Spanyolországban, a harcoló spanyol nép akarata ellenére támogatta és támogatja a Franco- rendszer fennmaradását.

Délkelet-Ázsia, a Távol-Kelet az egyik fő térség, ahol az imperialisták az agresszió és a háborús kalandok politikáját folytatják. A SEATO-t, az ANZUS-t, az úgynevezett amerikai—japán biztonsági szerződést kiegészíti, hogy az amerikai fegyveres erők tényleges megszállás alatt tartják a Csendes-óceán és az Indiai-óceán délnyugati részét. Ez az egész rendszer mindenekelőtt az ázsiai szocialista országok, e térség nemzeti felszabadító mozgalmai, valamint semleges és el nem kötelezett államai ellen irányul. Az amerikai imperialisták változatlanul megszállva tartják Tajvan szigetét, a Kínai Népköztársaság elidegeníthetetlen, részét, meggátolják, hogy a népi Kína megkapja törvényes jogait az ENSZ-ben.

Az amerikai imperialisták folytatják fegyveres provokációikat a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen, katonailag megszállva tartják Dél-Koreát, ön- kényeskednek, elfojtják az ország szabadságáért és újraegyesítéséért küzdő haladó erőket. Agressziós cselekedeteket hajtanak végre Laosz ellen és provokációkat Kambodzsa ellen, hatalmas katonai támaszpontokat létesítettek Thaiföldön és ezeket szüntelenül bővítik. Erős nyomást gyakorolnak Indiára azzal a céllal, hogy az feladja az el nem kötelezettség és a független gazdasági fejlődés politikáját Megnövekedett az Imperializmus aktivitása egész sor afrikai országban. Az imperializmus iparkodik megállítani a felszabadító harc kibontakozását, megőrizni és megszilárdítani hadállásait a kontinensen■ Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Nyugat-Német- ország és Japán imperialistái széles körűen élnek itt a gazdasági, politikai, ideológiai behatolás és leigázás neokolonialista módszereivel. Felveszi fegyvertárába a monopóliumok gazdasági nyomását és expanzióját is Az amerikai imperializmus fokozza gazdasági behatolását, valamint politikai. Ideológia és kulturális beavatkozását Latin-Amerikában. Szövetségben a helyi reakció erőivel, olyan politikát folytat, amelynek célja, hogy megakadályozzon más népeket Kuba példájának követésében. Szembeszegül minden olyan lépéssel, amely a gazdasági és a valóságos politikai függetlenség elérését célozza.

Az amerikai imperializmus ezért terjesztette elő a „Szövetség a haladásért” programot. Ebből a célból folyamodik az uralom új, leplezett formáihoz. Politikája szolgálatába állítja az Amerikai Államok Szervezetét és az amerikaközi katonai szövetséget, erőfeszítéseket tesz az úgynevezett „amerikaközi béke- fenntartó erők” létrehozására, igyekszik jogot vindikálni magának bármely latin-amerikai ország ügyeibe való katonai beavatkozásra, úgy, mint ahogyan ezt a Dominikai Köztársaságban és Panamában tette.

Az amerikai imperialisták reakciós diktatúrákat támogatnak és honosítanak meg, részben államcsínyek útján, erősítik a szakadár tevékenységet a szakszervezeti mozgalomban, kiszélesítik befolyásukat a fegyveres és rendőri erők kötelékeiben, a népi mozgalmat sújtó megtorló intézkedéseket sugalmaznak. Közvetlenül részt vettek egyes latin-amerikai országokban a partizánellenes katonai akciókban. Az Egyesült Államok imperialista politikája azonban súlyos nehézségekbe ütközik.

Az imperialista agresszió egész politikája, amely fenyegeti a világbékét, s a népek biztonságát, valamint nemzeti függetlenségét, a kapitalista országokban — tekintet nélkül a politikai felfogásbeli és világnézeti különbségekre — a munkásosztály, a parasztság, az ifjúság és a diákság, valamint a legszélesebb tömegek növekvő ellenállásába ütközik. Még az Egyesült Államokban is — magában az agresszió kiindulási pontjában — tömegmozgalom indult a háború és a militarizmus ellen.

Nyugat-Európában, az agresszív NATO ellen, valamint az államközi kapcsolatok normalizálásáért és az együttműködés fejlesztéséért, az európai biztonság biztosításáért indított mozgalomba a lakosság egyre nagyobb rétegei kapcsolódnak be. Nyugat-Németország- ban is növekednek azok az erők, amelyek aktívan fellépnek a revansizmus és a militarizmus ellen. Azokban az országokban, ahol amerikai katonai támaszpontok vannak ma is, egyre hangosabban követelik az agresszió, e bázisainak felszámolását.

A latin-amerikai népek harcolnak az elnyomás bel- ügyeibe való leplezetlen amerikai imperialista beavatkozás ellen. Egyes országokban a forradalmi erők az oligarcha és az imperializmus uralmával szemben a fegyveres harc eszközéhez nyúlnak.

Az ázsiai és afrikai népek nemzeti felszabadító mozgalmának fellendülése erős csapást mért az imperialista pozíciókra ezeken a földrészeken. Az ottani né- (Folytatás a 6, oldalon.}