Petőfi Népe, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-15 / 136. szám
Hagyományainkhoz méltón 1 Gondolatok a hangversenyszezon után f HUSZONÖT ÉVE MÉSZÁROLTÁK LE A NÁCIK ORADOUR FALU LAKOSSÁGÁT PAUL ÉLUARDt Gyilkolás Azon az éjszakán Párizsra feküdt A különös csend. A vakká tört szemek csendje, A színük vesztett álmok csendje. A ház falán kopogóé, A hasztalan kezek csendje, A lehajtott homlokok csendje, Az eltűnt férfiaké, Az ittmaradt asszonyoké, A sápadtaké, hidegeké, könnyteleneké. Azon az éjszakán Párizsra feküdt S melegen lüktető szivére A különös csend. A bosszú szikrái sercegtek az éjben, S a hóhérokért kezét nyújtotta már A kiérdemelt halál. Bán Ervin fordítása K acagott, az ölébe hajtotta a fejét, úgy Gulay István* nevet'ett. Aztán sírásba csúszott át a hangja. — Menjen már, mit keres maga itt? A nő felemelte a fejét, megtörölte az arcát. — Itt lakom — mutatott mentegetőzve egy házra. — Hogy hívják magát? — Tán rendőr magaZ — Művész vagyok. A nő hátradőlt a pádon, keresztbe tette fehér haris- nyás lábát. Kihúzta a mellét, végignézett a férfin. — Á! Művész! — mondta. — Milyen művész? — Festő vagyok. Mit csinál maga itt? Itt fagy meg! A nő kék karikás szeme ismét felderűit, mosolygott, olyan volt, mint egy festett terrakottás lány. Piros pulóver volt rajta, és rövid, kék szoknya. — Állok magának modellt, ha akarja. Hol lakik? — Itt — intett ugyanarra a házra a festő, amelyikre az imént a nő. Hitetlenül egymásra mosolyogtak. — Valamelyikünk nem mond igazat! — Nem tudom, lci?1 — nézett vissza ravaszkásan a nő és felállt. Fázott. Reszketett. — Na, gyerünk Festő, már régóta szeretném, ha tetőtől-talpig lefestenének. E lindultak. Átmentek a keskeny havas parkon. A festő nehéz nagykabátban és széles peremű baszk sapkában ballagott. Szeme körül dohányszínű volt bőre. A nő leplezetlenül figyelte az arcát és vállába húzott fejjel, fázósan lépkedett. Füstszerű köd úszott a fák között. A festő jól megnézte a nőt és arra gondolt, lehetséges, hogy csupán egy bolondos lány. Beléptek az épület kapuján i káposztaszagú lépcsőházba. Szótlanul mentek felfelé, elől a festő, utána a lány. A második emeleti lépcsőfordulóban megálltak szuszogni. Egymásra néztek. A Kékszoknyás, ahogy a festő elnevezte gondolatban a lányt, az egyik ajtóra mutatott. — Itt laknék..: — mondta. A festőnek nem mozdult az arca. Csak a szája. — Annál a nőnél? — Ott biz’. A negyediken a festő kinyitott egy ajtót. Sötét odúba léptek. Tubusok, újságok, vásznak sorakoztak a villanyfényben. A kályhából dőlt a meleg. A heverőn szegényes, durva, szürke pokróc feküdt összegyűrve. — Jól mehet magának — szólt a lány- — Le tud egyáltalán festeni? A férfi nem felelt. Berigtízte az ajtót, aztán nekilátott némi rendet teremteni. Közben brummogott. — De jó kedve van — állt a lány a szekrény mellett. — Hányas volt énekből? Vagy ne maceráljam? A festő elmosolyodott. Megvonta kordbársony zakóba szorított erős vállát, a lányhoz lépett, megfogta a karját. — Hány éves vagy? — kérdezte. — Tizenkilenc. J — Óriási! — ámult a festő. A lány ingatta magát, vigyorgott. — Hát te? — Harmincnyolc — morogta a férfi. — Cattü-pakk. — Nem baj, Festő — jegyezte meg a lány kicsit Ismét véget ért egy évad. itt az ideje. hogy számot vessünk: mit hallottunk, hogyan hallottuk. Vegyük hát ismét sorba a megszólaltatott, műveket, a nálunk járt művészeket, mondjuk el. mi volt jó vagy rossz, és miért? Állítsuk szembe mindezt az előző szezonnal. próbáljunk feleletet adni: fejlődtünk-e vagy stagnáltunk, esetleg visszafelé léptünk? De hiszen az előbbiekre igyekeztem felelni már az egyes hangversenyek méltatásakor, az utóbbi megítélésébe pedig anv- nyi szubjektív tényező játszhat bele. hogy nem is érdemes hozzáfogni. Voltak nagy élmények, nagy meglepetések és nagy csalódások — mint máskor is. Volt. amin bosszankodtunk és volt. aminek őszintén örültünk, ezekre most nem akarok visszatérni. Szeretnék inkább tágabb látószögből szembe nézni egy kérdéssel, s ebből ítélni meg a nemrég véget ért hangversenysorozatot, s egészében Kecskemét zenei életét. Miről van. tehát szó? Kecskemét zened életének jó híre van. Igényes és érzékeny közönség hallgat zenét s a zenehallgatók aránya az összlakossághoz kénest semmivel sem rosszabb, sőt talán még jobb is, mint másutt (a főváróst is beleértve). Érezhető ez azon a gondosságon is, ahogyan például a Filharmónia illetékesei a hangversenyek műsorát összeállítják és lebonyolítják, ahogyan — a lehetőségieken belül — kéréseinket kívánságainkat megvalósítják. Kecskemét zenei nevelő munkája — nem túlzás a szó: — világszerte ismert. Városunk évről évre különböző fesztiválok színhelye, ezek között országosan egyedülállóak a népzenei találkozók, hazánk minden részéből, sőt még határainkon túlról is idesereglő öreg és fiatal képviselőivel a hagyományos népművészomorúan. — Csak tudjál festeni. Szépnek találsz? Mereven nézték egymást. — Nézd meg a képeimet — mozdult meg gyorsan a férfi. Felmászott a székre, vásznakat szedett le a szekrény tetejéről. Tele volt az egyik karja velük. — Állj csak oda! — mutatott a túlsó sarokba. — Hogy messze légy. Ez tetszik? Csupazöld. Ez a címe. — Nagyon szép — sut-, togta áhitatosan Kékszoknyás. — Jaj, de szép. — És ez? — tartott maga elé egy újabb festményt a férfi. — Gyönyörű — mondta a lány. — Ki ez? — Egy fej. Nem mindegy? Ilyen volt a feleségem. Csupa sárga. Ezt nézd csak! — mutatott egy újabb vásznat a festő és ragyogott az arca. — Én vagyok! — Tényleg — nevetett a lány. — Ugyanilyen morc képed van. Fess le engem is! Lefestesz? — Igen. — Hogy?^ — Hát hogy szoktak lefesteni valakit? — Nem így értem! — mondta a lány. — Nézd meg, milyen a lábam —'simított végig a combján. Jó, Festő? A vásznak a székre kerültek, A lány a férfihoz lépett, és kissé csufondáros tekintettel nézett fel rá. — Tréfás arcod van — jegyezte meg a festő. — Tényleg ott, annál a nőnél laksz? A lány elfordult. Lehajtotta a fejét. — Igen. Az anyám — mondta halkan és megrázkódott. A festő zavarba jött. Egyetlen mozdulatot tett és azt mondta tétován: — Ne törődj vele. — Na, gyere — szólt a festő később —, nálam az nem jelent semmit, hogy mit csinál az anyád, nincs napraforgó a fejem helyén. Nem arra nézek, amerre biztosan arany van, hanem, amerröl én sejtem azt. Na, gyere, Kékszoknyás! AA őst hallotta először ezt a nevét. Megmozdult, odament a díványon elnyúló férfihez. Odasétált hozzá és csókolgatni kezdte. — Mit csináljak, Festő? — szipogott. — Szeress főzni, bohóckodni, meg enni. Nagyon vékony vagy. A férfi arcát elöntötte a lány forró lehelete. — Figyelj csak! — mondta később a festő. — Itt maradhatsz nálam. Nem kell az anyáddal maradnod ■ .. Fél centire sem volt a lány arca az övétől. így bámultak egymás szemébe hosszú ideig, némán. — Jól van, Festő! — mondta a lány és a férfi mellé vackolódott, egy kicsit kislányosan is, meg asszonyo- san is. — Drága vagy. Ha berúgott, folyton vert. Tépte a hajam. Tizenhárom évet töltöttem intézetben! A festő közbeszólt, ö is el akarta mondani a leglényegesebbet. — Olyan iszonyúan üres még sose volt ez a szoba, mint mielőtt lementem hozzád. AAindketten az ablakra pillantottak. Kinn sűrű, te”■ jes köd gomolygott, könnyen eltévedhetett benne az ember egyedül. 6zetnek. Kecskemétnek szimfonikus zenekara van. mely egyre sokoldalúbb funkciót képes betölteni a város kulturális életében. Van két énekkarunk is (az is- kolaiakat természetesen nem számolva), ezeknek problémái azonban külön cikket érdemelnének. Hiányzik-e mégis valami, s ha igen. mi az? Amit eddig felsoroltam, azok a keretek. Fontos-e. hogy miféle tartalommal telnek meg? Fontos, mert ettől függ mindennek az elevensége, dinamizmusa, beleszólási képessége a magyar zenei élet egészébe! Kecskemét zenei múltjára, hagyományaira büszkén hivatkozunk, és nem is alaptalanul. Mi is történt itt jó három évtizeddel ezelőtt? ősbemutatók hangzottak el új magyar művek, és olyan régiek, melyeket addig nem játszottak Magyarországon. A nemrég elhunyt nagynevű zenetudós és publicista: Tóth Aladár Kecskeméten hallott először, és méltatott olyan műveket, melyeket azóta már klasszikusként tart a világ számon! Az egykori „Hírős Hét”-ről szóló beszámolójában írta: „Ezen a dalosünnepélyen Kecskemét képviselte a „fővárosi”, „európai” kultúrát, és a fővárosi dalárdák ... a régi. rossz értelemben vett „vidéki” ní- vóL” Azt hiszem, ez az. amire büszkék lehetünk városunk zenei múltjából. Mindig gyanús a szememben az a fajta hagyomány- tisztelet vagy mondjuk: hagyományápolás, mély beéri az emlékezéssel, amely nem viszi tovább, hanem bálvánnyá merevíti a múlt eredményeit és értékeit Vagy ami sokkal me gtévesz több: a megszentelt hagyományok nevében önmagát ismétli szakadatlanul. Mai repertoárunkon általában hiába keressük az újdonságokat Fehér holló volt az idén Farkas: Ke- reszöltés című nőikari művének ősbemutatója. A hangversenyek műsorán szerepeltek ugyan „modern” (azaz XX. századi) darabok, de azok legfiatalabbika is betöltötte már a 20. évét. Legtöbbször élő szerzők „bevált”, olykor már túl is haladott művei hangzanak el. nem is mindig a legmeggyőzőbb előadásban. Miért? Félünk talán, hogy a közönség nem „harap rá” az óira. az ismeretlenre? Idézzük a nagy francia zeneszerző, Honegger szavait, aki úgy véli, hogy a közönség „zenében. csupán olyat kíván, ami legalább százéves. A zeneművészetet neki csak a klasszikus, vagy a romantikus művek jelenták.” (Honegger: Zeneszerző vagyok. Zeneműkiadó 1960.) Itt jegyzem meg. hogy éppen egy Ho- negger-szimfónia idei kecskeméti bemutatójának fogadtatása bizonyította be. hogy jó előadásban (igen iontos!) közönségünk a számára újat is befogadja, „megérti” vagy pontosabban szólva: rezonál rá. Idézem még egy személyes élményemet. A most lezárult tanévben középiskolások .számára rendszeres zenehallgatási foglalkozásokat tartottam, melyeken felváltva mutattam be nekik régebbi, és újabb korok zeneműveit. A klasszikusokat tetszéssel, ám valamiféle passzív tisztelettel hallgatták általában. Egy ízben a lengyel avant- garde világhírű, bár vitatott értékű szerzőjének: Pen- derecki-nek egyik darabja hangzott eL Az újszerű hanghatások. a szokatlanság varázsa megindította képzeletüket: asszociációk tömegét mondták el a hallott zenével kapcsolatban. Visszatérve Kecskemét zenei múltjára: a 30-as években Bartók. Kodály neve sem volt még annyira elismert, az idő által is igazolt, mint ma. és azt sem lehetett előre tudni, hogyan fogadja majd a közönség Schütz vagy Josquin régi. ám számára jobbára ismeretlen művészetét. Vásárhelyi Zoltán mégis vállalta a bemutatók kockázatát — tegyük midjárt hozzá: sikerrel! Hol van mai zenei életünkből ez a frisseség. ez a vállalkozó kedv és merészség? Hadd idézzem ismét Honeggert. aki ugyanott arról panaszkodik, hogy hangversenyrendezőnek, karmesternek. szólistának egyaránt kényelmesebb, és minden tekintetben nagyobb sikert hoz egy ismert mű műsorra tűzése, mint egy ősbemutató. A közönség így elkényel- meskedik, és nem is igényli az újat. márpedig ......maga tartását az is nagyban befolyásolja, hogy van-e alkalma többször ie meghallgatni egy-egy új zeneművet.” Szívleljük meg szavait és tegyünk róla. hogy nálunk ne legyenek érvényesek megállapításai! Azt jelenti-e hát mindez, hogy száműzzük műsorainkról a klasszikusokat, a múlt időtálló remekműveit? Ellenkezőleg: minél többet, és minél jobban ismerjünk meg belőlük! Meggyőződéssel vallom azt is. hogy a hangversenyeknek nemcsak „nevelni”, de ki is kell szolgálni a közönség ízlését. Amióta a hangversenyrendezés üzleti vállalkozás lett. joga van rá mindenkinek. hogy neki tetsző műsorokat kapjon a penzeeri. De nem szabad elfelednünk, hogy a kor emberéhez mégiscsak a kortárs művészet szól elsősorban, mindig is így volt ez. 6 erről a közvetlen közlésről nem mondhat le a zene sem. amíg a művészet funkcióját tölti be. ' Ne engedjük hát. hogy zenei köztudatunk megmerevedjen; legyen az legalább olyan rugalmas, és friss, mint az említett „nagy” korszakban. Mit jelent ez a gyakorlatban? Véleményem szerint csupán ennyit: ne zárkózzunk el az új elöl. merjük vállalni akár a kockázatot is érte, s ez rendezőkre, előadókra, és hallgatókra egyformán vonatkozzék. Vagy még konkrétabban: hangozzék el évente néhány új mű bemutatója, vendégművészek előadásában éppúgy, mint helvl kezdeményezésből! Csak így ápoljuk, és visszük tovább helyesen a szó legjobb értelmében vett „haladó” hagyományainkat. Korber Tivadar
