Petőfi Népe, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-15 / 136. szám

r

E

sténként kijárogatott az öreg az istállóba. Elmatatott ott, aztán már indult is aludni. Vacsora nem kellett neki.

— Hossz színben van az apád! — jegyezte meg az anyja.

Sunyisz nem válaszolt. Kanalazta az ételt, s már sietett is.

Egyik este váratlanul benyitott a szobájába az apja. Az ágy megvetve, de a fiú sehol.

— Koslat már? — kérdezte a feleségét.

— Csak a barátaihoz jár — védte az anyja.

Az öreg semmit sem szólt erre. Hümmögött magában, még egyszer benyitott az istállóba. Elfelejtette talán, hogy az este már végigjárta a hideg, árvánhagyott hodályt? A karámokat vizsgálta, egy rozsdás lánc a kezébe akadt, bekente. Csak azután indult vissza a házba. Asszonya már ágyban feküdt, s mint megriasztott állat, lesett ki á súlyos dunna alól.

— Nem jött haza, mi?

— Hiszen alig ment el...

— Küld ki hozzám, ha megjön — s egy darabig vizsgálódott még a konyhában. Vegyes ételszag terjengett a fehér falak közt, meg valami kimondhatatlan ridegség.

— Hova küldjem ki?

— Hozzám, az istállóba! — mordult fel az öreg s mint akit megzavartak, sietett útjára.

— Ennek sincs helyén az esze — motyogta magában az asszony. S valóban, valami nem tetszett az urában. Hónapja? Vagy talán másfél? Valami zavaros erő kínozza ezt az embert. A mozdulatait, a cselekedeteit, a tekintetét és a beszédjét is. Régen sem beszélt feleslegesen. De akkor minden szavának helye volt. Pontos, meghatározható szavai eligazították a családot akaratában és ízlésében. Mert mindig az ő akarata szerint cselekedtek. De most zavaros. Mi keresni valója van az istállóban. Éjnek idején? Hogy kijár esténként, mint egész életében, az rendjén van. Megszokta már, senki nem kívánhatja tőle, hogy amit ötven éve mindennap megtett, arról pár hét alatt leszokjon.

A pitvarajtó nyikorgására felrezzent Óvatos lépéseket hallott. Ez csak Sunyisz lehet. Megérezte fiát a lépésekben, az apró zajokat felrezzentő mozdulatokban.

— Te vagy az?

— Én!

— Apád akar veled beszélni?

A fiú megnyitotta a szoba ajtaját Majd tétovázott és elindult a konyha árnyékába.

— Az istállóban van ... Mondom én neked, valami nincs rendben apádnál...

— Egészséges ő — hallatszott a fiú válasza.

— Valahol máshol van a baj.

Egyik sem mondta ki. De jól tudták ők ketten, hogy az öreg a lovak miatt bánkódik. Kétszer vették el az öregtől. Először, amikor a szövetkezetnek kellett adnia — és ezt még csak elviselte. Ha nem is dolgozhatott mellettük, azért csak láthatta napközben, és ha ürügyet keresett, bemehetett az istállóba. Másodszor pedig, amikor a szövetkezet eladta a lovakat. Megjöttek a városból, megnézték valamennyit s a fintorukból látszott, hogy nem értékelnek egyet sem többre a lovakból, mint hogy jó lesz virslinek.

Az öreg ott ült a priccsen, egy pokróc alatt.

— Megfázik! — nyitott rá a fia.

Az öreg fáradtan elhessentette magától a sajnálatot. — Hol kujtorogsz te éjszaka?

— Éjszaka? Sehol — s mert látta, apja szemében még ott a kérdés, felforrt benne a vér. — Magának este tizenegy éjszaka?

Az öreg felnézett rá. Máskor talán pofonnal utasítja rendre a feleselő gyereket, de most a tekintetében ott rezgeti valami megfoghatatlan gyámoltalanság. Kifejezéstelen szürkén meredt a fiára, aki hasonló volt, mint ő, mégis más. Pedig a tartásában, a fejének tagadó mozdulatában önmagát érezte. S mégis valahogyan messze érezte magától a tulajdon fiát. És azzal a kifejezéstelen gyámoltalansággal akarta vissza- rimánkodni magának azt, akiben menedéket találhat nagy-nagy bajára.

— No, nem azért mondtam! — csillapította Sunyiszt. — Katonaviselt ember vagy. oda mégy, akkor, amikor akarsz... Ez a te dolgod. Én csak kérdeztem. Hát már az is baj?

•A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán dicséretben részesített novella.

Bozsó Janos rajza

Baráth Lajos:

— Nem baj! De mióta kérem apámat, hogy vegyünk egy tévét... Akkor itthon nézném.

— Nem mi leszünk az utolsók a faluban, akik vesznek. Csak várd ki türelemmel.

— Várok. De azért is megyek el.

— Csak menjél, ha akarsz... Nem azért hivattalak.

A fiú nekitámaszkodott az egyik oszlopnak. Cigarettára gyújtott. Az öreget nem kínálta. Soha nem is állhatta, még a szagát sem.

— Tudod, hogy az elnök eladta a lovakat?

— Az várható volt.

— Hát persze. De el is vitték.

— Ha egyszer eladták, akkor mért csodálkozik ezen? Maga talán nem hozta haza a lovat, ha egyszer kifizette?

— De ez egészen más. Én ha vettem vagy eladtam, akkor a magamét adtam el, és a magam pénzéért vettem.

— A lovakat megvette a téesz, aztán eladta. Tiszta sor.

— Nem olyan tiszta — állt fel az öreg. — A Musztángot is elvitték.

— Azt meg mért hagyták volna itt?

— Reggel beutazunk a városba, készülj fel rá.

— Minek mennénk a városba? — ütődött meg a fiú a szón.

— Benézünk! — az apa megállt a fia előtt. — Megnézzük, hogy hova vitték a Musztángot.

— Bolondságon töri a fejét, apám!

— Nem bolondság az! Még televíziót is vehetnénk. Mert igazad is van. Itt a pénz és neked azokhoz kell járni bámészkodni. Igazad van, szégyen az! — s úgy nézett a fiára, mint aki áldást vár. Valami nagy ügyre áldást kér és vár, éppen attól, akinek kötelessége engedelmeskedni, tenni azt, amit ő, az apa, parancsol.

A fiú szótlanul kifordult az istállóból. Az apja ezen az éjszakán le sem hunyta a szemét, s már hajnal háromkor keltette Sunyiszt.

II.

E

gy tizest adott az öreg annak, aki eligazította őket. Kis mellékutcákon vágtak keresztül. Még sötét volt, s valami lomha tejfehérség ült a házak felett, amikor megtalálták a karámot. A magas drótkerítésen túl csak sejtették, hogy élő testek párolognak és mozdulnak olykor.

A portás álmot dörgölve kószálódott ki vackából. — A faluból jöttünk. Este hoztak ide lovakat. De az egyiket nem adjuk — mondta az öreg. Arcán elszántság és ravaszság. — No, nem kell beijednie... Hoztuk a pénzt is érte!

— Az nem ilyen egyszerű! — mordult fel a telep érdemes őre. — Azt csak papíron lehet elintézni. Majd reggel, ha jönnek az állami kupecek... — és maga is mosolygott elmésségén. — Addig keressenek egy kocsmát.

— Megnézhetjük talán, hogy itt van-e? — kérdezte az öreg és táskájából egy üveget húzott elő. — Ezt meg igya meg az egészségünkre.

— De hát az nem ilyen egyszerű ...

— Megnézni csak szabad!? — beleerőszakolta az őr markába az üveget. — Jóféle kisüsti. Ilyent nem kap a sarkon ..,

Áz őr hümmögött még, amikor az öreg már árrá tartott, amerre az állatok álltak. Egyszerűen és csendesen álltak, összetorlódva és beletörődve a sorsukba.

— Ebből baj lehet, apám — jegyezte meg Sunyisz. Értette ő már, hogy mit akar az apja. De hát hiába lopja el. Megtalálják. A passzus sincs meg hozzá. És egyáltalán nincs joguk hozzá, hogy elvigyék a Musztángot. — Baj lehet belőle, hallja?

— Tartsd a szád! — szólt rá az apja. Arra ment, amerre legjobb ösztöne vitte. Közben halkan mondogatta a ló nevét. — Musztáng! Te! Hé! Musztáng! Musztáng!

Így járták körbe az állattömeget. Egy-egy ló bánatosan feléjük fordult. Mintha gazdájára, gondozójára várna, s most csalódottan és lomhán újra befelé* fordult, ahol meleg társai párálottak.

— Musztáng! Hé! Te! Musztáng!

S akkor valahol a kör belsejéből halk nyerítés hallatszott; mint egy jel, csattant fel a néma hajnalban. Olyan volt, a nyerítés, mint amikor a magunk gyermeke sírását kiérezzük a sok száz gyermekpanasz közül tévedhetetlenül. És magunkból felhangzó panasz az, senkiével össze nem cseréljük.

És kezdett út képződni az állattömegben. Közelebb jött a nyerítés, egyre közelebb.

— Musztáng! Te! Hé! Musztáng! — sziszegte az öreg.

S egyszercsak ott állt előttük Musztáng. Fekete mén

volt, karcsú és még erős. Pedig nem volt fiatal. Sunyisz is ismerte, hiszen apja kedvenc lova volt, akinek a hátára először tette fel a fiát „Őbenne megbízom, meg bizony!” mondta. Ott állt és örömmel nyerítette el a panaszát. Apja vállára tette fejét és úgy nyiho- gott a Musztáng. Sunyiszra még csak rá sem nézett.

— Jössz velem! Bizony! — simogatta az öreg a lova fejét.

— Baj lesz ebből, apám! — mondta a fiú. — Rendőrségre kerülünk!

— Hallgass — káromkodott az öreg.

Elindultak. Az öreg harapófogót vett elő táskájából

és hatalmas rést vágott a kerítésen. Amikor messze jártak már, megálltak. Ittak egy nyeletet, majd pénzt vett ki kabátja zsebéből az öreg.

— Te itt maradsz a városban! Megkeresed a hivatalos embereket és kifizeted nekik a lovat. Amennyit kérnek, annyit fizetsz érte! — sok-sok százast adott a fiának. — Húszezer! Mind is oda adhatod érte. De marad még televízióra is. Ha ügyes vagy. De alkudni ne alkudj!

Musztáng szinte érezte, hogy róla van szó. Nylho- gott közben, s talán először vett tudomást gazdája fiáról, aki a hátán tanult lovagolni. Sunyisz úgy érezte, hogy a ló sír örömében.

III.

A

mikor a hivatalos emberek nem álltak vele szóba, Sunyisz majdnem sírt dühében.

— Apám elsorvad — könyörgött — Ha a szövetkezetnek négyezret fizettek, mi háromszor annyit adunk érte. Meg áldomást is... — hiszen érezte ő, hogy nagy baj lesz abból, ha a passzust nem viszi magával.

Azok meg, akiket az őr állami kupeceknek nevezett, csak nevettek rajta.

— Majd a rendőrségre tesszük át a Musztáng ügyét — mondták ki az utolsó szót.

— Nem kell fáradniuk — felelte szomorúan Sunyisz. — Magam is megteszem.

Szemét elborította szomorúsága harmata, s ezen keresztül úgy látta apját, amint sok-sok ember közt áll, valahol középütt, mint az a ló, akinek a hátán lovagolni tanult.

A kupecektól egyenest a rendőrkapitányságra ment, hogy a kötelességének eleget tegyen.

(J&u&j:Illés Endre: Szigorlat

Illés Endre műhelyébe hívja az olvasót, be szeretné vezetni a gellérthegyi éjszakák” bűvös légkörébe; az alkotói út egyik állomását úgy akarja elénk állítani, hogy közben a jelenkori énje, igénye is ott vibrál a múltban írt novellákban.

„Éjszaka szeretek írni... Nappal mindenre figyelni kell, de éjszaka egyetlen szóra, egyetlen villanásra is ügyelnünk kell. Az éjszaka az igazibb érzékelés, a megértés ideje” — írta Illés Endre. S azt hisszük, hogy a Nyugat folyóiratban már rangos novellistának és kritikusnak számító, napjainkban pedig szinte klasz- szikussá váló Illés Endre épp ezekben a villanásokban tudja legtökéletesebben megragadni az embert. Az a véleménye, hogy mint a jó vívónak, a jó orvosnak meg kell találnia azt a támadási felületet, azt a biztos kórtünetet, mellyel leleplezhet, mikroszkopikus közeibe hozhat. A „Szigorlat” c. kötetében is sok a „villanásnyiban” is a lényeget ábrázoló kis novella, „tollrajz”. Egyik cikluscímmel is jelzi a műfaj milyenségét: „borostyánba fagyva” szeretné megőrizni alakjainak pontos lenyomatát.

Kosztolányi „rokona” Illés Endre: rokona az írás Fegyelmezettsége, a szerkesztés biztonsága és a stílus isztasága miatt. Ciklusba rendezi „novelláit” (bár ö maga sem hisz a műfajok tisztaságában, hisz esszéiben is novellista, novelláiba is kiélezett drámát sűrít...). Kosztolányi szép verseimét és hangulatát idézi az „Üllői úti fák alatt” ciklus, majd az orvosi tanulmányokat folytató író szándékát érezzük: „Történetek a testről.” Aztán az „Olasz képeskönyvet” lapozgatja, végül a dantei sort felidézve „Az emberélet útjának felén” járva rendezi novellaanyagát.

írásainak egyik típusában — ahogy „krétarajzaiban”, kitűnő esszéiben is — felvázol egy esetet, felidéz egy

pillanatot, s a magnézium hirtelen lobbanó fényénél meglátjuk a lényeget. Felejthetetlen „A szép pillanat” c. tollrajza, melyben egy ma már megtollasodott, eléggé elembertelenedett, lelkileg „kiürült” házaspárt mutat be. Életüknek egyetlen szép pillanatát állítja szembe jelenlegi voltukkal: akkor őszinte és szegény volt a fiú, s az Operaházból hazatérve kirángatta a taxiból a féltett polgárlányt. Gyáva volt. De egy pillanatig őszinte: bevallotta, hogy nincs több pénze.

Illés Endre vissza-visszatérő témája: a hazugság. Ügy érzi, hogy házastársak, szülők és gyerekek kapcsolatát fertőzi meg: „Farkasszemet néztek. A fiú daccal, a férfi már fáradtan és ernyedten.” De hiába. A halott anya hazugsága ott kísért a a gyerekben.

Szinte röntgensugarakkal világítja át szereplőit. Semmi sem marad titokban az „orvos”-iró, a „kritikus” előtt. Igényes ember, igényes író. Nem tud belenyugodni hősei gyávaságába, embert-összeroppantó félel- lemérzetébe. Ezért bírálja őket, főleg a polgárt, lemetszi róluk a felhámot, a külső réteg alatt találja a felületes szemmel nem láthatót. S őt ez érdekli. „Ítéletet” mond fogadásból, félborjút a Belvárosban cipelő urak felett, a másik embert megfélemlítők felett, akik megaláznak valakit... Bárkit. Illés Endre humanizmusa ezt nem tűri. Még a másik ember szép emlékeit, illúzióit szertefoszlatónak is szeretne a kezére ütni. (Ezüstlánc.)

Stílusművész. Érezzük stílusán a francia írók fordítóját, szerelmesét (pl. Stendhal, Maupassant). „Vérrel kell kínálni mind.en árnyat, hogy életre keljen, lüktessen a szíve és kimondja a magáét” — vallja az író. S Illés Endre mindig ezt tette a „Szigorlat” novelláiban is.

Szekér Endre