Petőfi Népe, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-18 / 112. szám

Kunszabó Ferenc:

Monológ helyett párbeszéd

Hunyorogva tekintgetek a Naptól fényes mezőre: hétezer kataszteri van ittegyvégtében a kunpeszéri Parasztbecsület munkaközösségének tulajdonában, ebből háromezer a szántó, amelyik még arra se nagyon elég, hogy a beléfektetett gépi és kézi munkát, a műtrágyákat és a vegyszereket tisztességgel megfizesse. Tavaly tizenkét mázsa búzát, hét mázsa rozsot, ugyanannyi árpát és huszonkét mázsa csöveskukoricát adott holdanként — de soha ennyit!

S ha jól meggondoljuk, még ez is csuda: az egész szántó szinte egyöntetűen négy aranykorona értékű futóhomok. A gazdaság tud rajta tartani száznyolcvan tehenet, háromszáz hízósertést, és huszonnégy-huszonhatezer szárnyasjószágot.

Csaknem négyezer hold rét, legelő és földadó alá nem eső, használhatatlan terület, ahol harmadfélezer birka kószálhat kedvére: térség van, fű annál kevesebb.

*

Beérünk a házak közé. Huszonöt évvel ezelőtt itt még csak egy hatalmas karám volt, nyári állás a szarvasmarháknak. Ma szép kultúrház, modern berendezésű iskola, orvosi rendelő, illő tanácsháza, s az egyenes utcákon takaros, szemnek kedves házak — ez Kunpeszér, még a neve is vadonatúj.

Az újabb épületek színes vakplásúak, kőalappal, nagy ablakokkal, a tetejükön hússzínű cserép vörösük; de a régebbi házakat is rendben tartják, tatarozzák, újravakolják. Itt már kezdetben sem alkalmaztak nád-, vagy zsúptetőt. Az udvarok viszont kicsit kopárak, kicsit rendetlenek: kevés a fa, a bokor, a virágágyás; a tüzelő, a maradék gazdasági felszerelés szanaszét... Ügy látszik, a méltó környezet megteremtésére még nem jutott elég erő és ideg.

Egyedül a kukoricagórék: azok a legtöbb helyen kifogástalanok! Magasra

épülnek, mint valami újguineai ereklyeőrző hely, tágasak, díszesek, így hirdetik messziről a járókelőnek: nézd, itt legalább két hízó és egy szerződéses sőre hízik!

*

Hirtelen feltámad a szél és homokot vág a szemünk közé. Bemenekülünk a művelődési otthonba.

A kisteremben tejszürke fény villózik: valami mezőgazdasági kisfilmet néznek a tévében. Benyomulunk, topogunk, el akarunk vackolódni, de a klubvezető már kattintja fel a villanyt, s invitál az előkészített asztalhoz. A téeszelnök integet, hogy várjunk, az író-olvasó találkozó csak később kezdődik, ám amaz mosolyogva visszasúg, hogy aki itt akar lenni, az már itt van, s inkább most, mint később, mert majd kezdődik a krimi és akkor mégis, ugye ...

— Azt azért nekünk is kinyomozhatná egy csodadetektív, hogy miképpen is van ez: azelőtt gazdag volt itt az uradalom, szegény a nép, most egy kicsit fordítva — mondom bele félhangosan az unalomra feszülő nagy csendbe, miközben jegyzeteim után kaparászok.

S ezzel mintha petárdát robbantottam volna. Mert ilyenkor, a tavaszi munkák kellős közepén mindenki a kilátásokat latolgatja, még az is, aki talán évközben nem sokat gondol a közössel.

Egymás szavába vágva kezdenek beszélni, én pedig gyorsan félreteszem az elkészített monológ vázlatát, és tiszta lapra hajtok a füzetemben:

— Az persze nem igaz, hogy a hajdani koronauradalom valami gazdag lett volna: keveset fizettek az embereknek, azon hozták a hasznot, azon híztak kövérre a lovak és a gazdatisztek.

Másrészről az sem igaz, hogy most a tagságnak valami jól menne: mert bár ma már megvan a könynyebb élet, de azért legalább duplán — egyszer a közösben, egyszer a háztájin — meg kell dolgozni

egyrészt, másrészt pedig a jobb talajú környező községek téesz-parasztjainak jobban megy.

Az igaz, hogy a peszéri kollektív gazdaság nem valami virágos, de először is nem olyan szegény, mint gondolnánk, mert soha ez a föld nem bírt el ennyi jószágot, nem adott ennyi termést, másodszor pedig milyen legyen, mikor:

volt olyan év, hogy két elnök jött-ment; tréfásan azt mondták akkoriban, hogy az egyiktől megkapják reggel az utasítást, de este már az újnak lehet jelenteni;

ha az egyik elnök beruházott, vagy eltervezett valamit, a másik sokszor keresztülhúzta: gépek rozsdásodnak ma is kihasználatlanul a majorban;

milyen legyen a munkafegyelem, mikor a vezetők nyíltan veszekedtek, akkoriban a tagság azt mondta magában: „ők akarnak

minket rendre tanítani?”

Egy bácsi, borzas hajjal, villogó szemekkel kiabál bele a másik szavába:

— Magatokról is beszéljetek! Arról, hogy miért ment el innen az a sok elnök?! Mert önzők lettetek! Mert most már mind úgy tartjátok, hogy először én, én, aztán megint én — és úgy jöhet esetleg a közös! ...

A terem másik sarkában egy férfi minden indulat nélkül azt mondja:

— Észnél legyünk, emberek! Hát a részes kapás talán nem a közös? Az is közös, emberek.

Helyeslőén rázúgnak. Az elnök meg én szorgalmasan jegyzetelünk Hirtelen fölnézek: a vállak kiegyenesednek, az arcok kisimulnak, s a szemekben valami pajkossággal elegyes melegség csillan. „Most jön a nagy megértés, ahogy a volt szegénynépnél szokás — gondolom magamban. — önmaguk számára is váratlanul kitörtek, felmorajlottak, aztán hirtelen lecsendesedtek, mielőtt a megoldásig eljutnának.”

De tévedek.

Egy asszony, valahol középen, olyan halkan kezdi, hogy minden pisszenést elnémít:

— Sanyi bácsinak van

igaza... önzők vagytok. Nem azt nézitek, hogy mennyit dolgoztok, hanem hogy a másiktól nehogy egy kicsivel is többet.

Hirtelen csattan a hangja:

— Én is önző vagyok — de lopni még nem loptam! Isten, ember és az elnök elvtárs előtt állítom, még nem loptam!

Csak most áll föl. Sokai: félrenéznek, néhányan az ajtó kilincsét tapogatják a tekintetükkel. Érzem, a felhevült asszony még egyet szól és felborul a rend . .. Akkor feláll egy tömzsi, feketeképű, kerekarcú ember, és 'megfogja a vállát

— Ülj le- Nem keli ezt... Az lesz a legjobb, ha leülsz.

S amikor sikerül lenyomnia, hátrafordul és

mindvégig körbe-körbe pillantva beszél, mint a jó szónok, aki azonnal le is tudja mérni szavai súlyát: — Mert hogy volt az ántivilágban? Az uradalom is akart, mi is akartunk — de csak ő boldogult, mert ő volt az erősebb. Próbáltunk volna nem engedelmeskedni a parancsának! ... Még azt is az uradalom mondta meg, hogy kifújjad-e az orrod vagy se ... ehhez szoktunk. Most meg: nem parancsolnak

mindig. És ha már egy kicsit nem parancsolnak, annak te olyanformán örülsz, hogy mindjárt magadnak kezdel kaparni — csak magadnak!... Lehet beszélni jó talajról, rossz talajról, jó elnökről, rossz elnökről, meg mindenféle másról. Lehet emlegetni Szentmiklóst vagy Kerekegyházát ... de hi.sz ők önállóak voltak mindig, mi meg csak a földosztás után lettünk azok — most kezdjük begyakorolni magunkat az emberi életbe ... lehet emlegetni mindenfélét, de a dolognak ez a veleje!

*

Valaki fölerősíti a tévé hangját. A főhős éppen két támadóját rúgja hasba, másik hármat pedig szédítően elegáns horgokkal teríti le. A néma terem felzúg, a fiatalok vadul recsegtetik a székeket... A monológomra nem kerül sor, de minek is: régi szabály, hogy mindig azok beszéljenek, akik okosabbat tudnak mondani.

Révész Napsugár rajza

Veres Péter: Jelenidö

Veres Péter írói munkássága már a harmincas évektől ismert: „Az Alföld parasztsága” és a „Falusi krónika” című művei a korabeli szociográfiai irodalom legrangosabb, legizgalmasabb alkotásai közé tartoznak. Azóta, évtizedek óta kialakult, formálódott Veres Péter népi témájú, főleg a parasztsorsot ábrázoló írói egyénisége: utóbb érdekes, szubjektív hangú olvasónaplói, vallomásai keltettek feltűnést újságokban, folyóiratokban, majd kötetekben is. S ezekben a személyes tűzzel átforrósított, az ország ügyeit mindig nagyon magáénak érző írásokban ismerünk leginkább Veres Péterre. Igen, Veres Péter nem olyan írótípus, nem olyan emberi alkat, aki kívül tudna lenni, aki távol tudna maradni mindnyájunk ügyétől. Ű mindig fiatalos hévvel szól — sokszor a fiatal íróknál fiatalosabb lendülettel és ügyszeretettel —, ő igazán „elkötelezett” író, ő mindig a „jelenben” él. Ezt köteteimével is érzékelteti: „Jelenidő”.

Nézzük meg, hogyan alakítja Veres Péter az „olvasónapló” műfaját úgy, hogy a személyes reflexió sohasem zártan egyéni, sohasem különcködő véleményformálás, hanem: mindenkihez szólni tudó, közérdekű problémákat az olvasottakhoz kapcsoló, gondolkodtató műfaj lesz. Például Voltaire XII. Károly című művének olvasása után a történelem „csodaemberei”, királyok és vezérek bűvkörébe szeretne bepillantani az író. Elgondolkozik azon, hogy talán élt egy-egy nagy történelmi személyben a „legendateremtés” ösztönös vagy tudatos démona, mert ennek feltételezése nélkül nehéz lenne megmagyarázni egy-egy megdöbbentő -tettüket. S hozzáteszi Veres Péter: „Ügy gondolkozni, és úgy cselekedni, ahogy ezek az átlagemberek — barátok és ellenségek — nem várják! A barátoknál ebből hőslegenda születik, az ellenségeknél félelemlegenda.” Itt lép tovább az író: a nép szemével nézi a problémákat (pl. a hőscsodálat!) majd folytatja a politikus Veres Péter az igazi nagy ember mivoltának boncolgatásával. S közben a „közös hitben és közös lelkesedésben életre-halálra cselekvő közösség”, és a nagy ember kapcsolatát vizsgálja, s a könyv hiányainak körvonalazásával visszatér a könyvhöz: igazi kérdéseire nem kapott választ Voltaire-től. „Mi hiányzik? — Az igazi ítélet”. S még itt sem fejeződik be az „olvasónapló”: írói tanulsággal lép előbbre, egy realista írói követelménnyel a történelmi témát feldolgozó művekkel kapcsolatban, s egy írói nézőpontváltozással: Shakespeare drámaköltői zsenialitására hívja fel a figyelmet. Aztán „utószóval” zárja az írást, általánosít, tapasztalatot szerezve következtetéseket tesz, e dolgok „hazai vetülete” érdekli. Mily keveset tudnak a németek rólunk, pedig évszázadok történelme kapcsolt össze minket. „De — sajnos — ugyanezt mondhatjuk mi magunkról is. Ezer évig éltünk együtt szlovákokkal, szerbekkel, horvátokkal. románokkal, ruténekkel, mégis nagyon keveset tudunk róluk, de különösen kevéssé értjük őket”. így reflektál Veres Péter mindenre, így tekint ki egy téma, egy mű szűk kerítése mögül!

Még közvetlenebbül, még izgalmasabban, szenvedélyesebben szól Veres Péter napjaink problémáiról a „Gondviselő társadalom” című fejezet írásaiban. A szocializmusban „a legelsőnek és legfontosabbnak az

igazi, becsületes kollektívizmust és demokratizmust iátom”. Az emberi sorsok útjait mindig a jövő és a jelen perspektívájából nézi: „De hogyan érdekelheti még a jelen is azt az embert, akit nem érdekel a jövő?” Itt aztán kényelemszeretetből, nemtörődömségből, felelőtlenségből utódokat nem vállaló emberek mellének szegzi az író kemény kérdéseit. (Gondviselő társadalom). Végtelenül fontos kérdést vet fel a „Munka vagy foglalkozás?” című írásában, melyet így fejez be: „A szocialista ember ott kezdődik, ahol már nem tekintik „büntetésnek” a munkát.” Vagy: az „Elit értelmiség és egyszerű emberek” című írásában azon vívódik, hogy a címben említett emberek között a szemmel látható életszínvonalbeli nivelállódás mellett nagyobbodik a műveltségbeli, a szellemi— lelki távolság. Másik cikkében a kollektivista gondolat mellett tör lándzsát, azzal érvelve többek között, hogy az egyéni élet, boldogság mindenféleképpen az egész nép anyagi és erkölcsi gyarapodásától függ. Egyik izgalmas kérdésről a másikig ívelnek ezek az írások: az ifjúság testi munkától való eltávolodását feszegeti az egyik, Fábry Zoltán Veressel rokonszenvedélyű publicisztikájáról szól a másik.

Veres Péter bölcs írásainak végtelenül tág a tematikája: az egzisztencializmustól a születésszabályozásig, de összetartja, harmóniát teremt ez írásokban szerzőjük szocialita humanizmusa, a mindnvájunk sorsáért aggódó közösségi ember szemlélete. Amikor Csák Gyula interjút készített egyszer Veres Péterrel, az író így felelt: „Mint a legtöbb öregedő író, úgy érzem, a legfontosabbat, azt: ember, hogyan élj, és mit tegyél, hogyan gondolkozzál, és mint viselkedjél, hogy az életet, ezt az egyetlent, érdemes legyen leélni, máig nem mondtam el”.

Szekér Endre