Petőfi Népe, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-18 / 112. szám

V

VITATKOZZUNK:

IRODALOM

Juhász Ferenc új kötetéről

A csalódás és a meg nem értés disszonáns hangjait olvasom ki azokból a kritikákból, amelyek Juhász Ferenc új kötetéről, A Szent Tűzözön regéiről megjelentek. Számuk nem sok, de

érdemes meditálni azon a néhány íráson is, amelyet eddig közöltek a napilapok, folyóiratok. Mindenekelőtt és elsősorban a Gyermekdalok című eposzról van itt szó, nemcsak azért.

— Alszol? — kérdezte az asszony.

— Nem alszom — mondta a férfi.

— Máskor hamar elalszol.

— Igen — mondta a férfi —, ma nem tudtam elaludni.

— Valami történt? — kérdezte a nő.

— Nem tudok róla ...

— Mégis ... máskor már régen alszol.

— Ma nem tudok — mondta a férfi.

— El kell menned orvoshoz — állapította meg az asszony. — Végül úgy jársz, mint én.

— Te hogy jártál? — kérdezte a férfi.

— Jó ha két-három órát alszom...

— Nincs semmi bajom — mondta a férfi.

— Dehogynem... —

mondta az asszony —, már három évvel ezelőtt is azok az idegdolgok jól megijesztettek. Akkor valahogy rendbe jöttél, s azóta felé se nézel az orvosnak.

— Nem vagyok ideges — mondta a férfi.

__ Akkor se voltál... csak nem találtad az egyensúlyod. Azt mondtad, úgy érzed magad ezen a földön, mintha egy kötélen állnál két ház között.

— Ja... mondta a férfi — ez igaz. De hát most fekszem...

Az asszony rágyújtott egy cigarettára. Az asztalon almahéj volt, a tv-tál maradéka, vacsorára vette.

— Jó volt az a tál? — kérdezte az asszony.

— Nekem ízlett.

— Már úgy értem, nem volt romlott a hús?

— Az lehet... mondta a férfi. Ö is rágyújtott. A két parázs időnként, ahogy szívták a cigarettát, felváltva jelzett pirosat, mint a villanyrendőr.

— Nem éreztem — mondta az asszony —, bár előfordult már, hogy eladtak romlott árut.

— Ritkán — mondta a férfi.

Az asszony a sötétben megkereste a rádió gombját, de már nem volt műsor.

— Ilyen késő van — mondta az asszony.

— Nem tudom mennyi az idő.

— Dehogynem tudod — mondta az asszony —, az előbb megnézted az órát.

— Már elfelejtettem.

Az asszony felült, a sötétben átnézett a másik ágyra, ahol a férfi feküdt, az éppen megszívta a cigarettát, felparázslott az arca.

— Nem emlékszel mennyi az idő? — kérdezte az asszony.

— Nem — mondta a férfi —, köteles vagyok én erre emlékezni?

— Nem vagy köteles — mondta az asszony —, de

ezt azért mégis furcsának tartom.

— Pedig ez nem furcsa...

— Kérlek, ha valami bajod van, légy szíves mondd meg. Ezzel a hajnali diskurzussal nem megyünk semmire. Mondd meg, ha valami bánt, vagy talán én ...

— Nem, nem... — mondta a férfi. — Szó sincs róla. Te igazán nem, és senki más... és egyáltalán senki és semmi, csak nem tudok aludni.

— Éppen te, aki csak letetted a fejed..;

Az asszony hanyatt vágta magát az ágyon, aztán a két tenyerét a mellére fektette, és úgy is maradt. Gondolkozott.

— Milyen szörnyűség — mondta később —, hogy az embernek így kell bámulni a sötétben.

— Csukd be a szemed — mondta a férfi.

— Kösz... — mondta a nő. — Nagyon hálás lennék, ha megmondanád, hol siklott ki ez a mai napod. Valami történt veled, az biztos...

— Semmi — mondta a férfi. ^

— Az lehetetlen... úgyis kitalálom, azt hiszem már nyomon is vagyok.

— Ne fáradj — mondta a férfi —, nem történt semmi.

— Na és?

— Semmi és. Nem történt semmi, ennyi az egész.

— Ennyi?

— Hát nem elég? Nem elég baj? — mondta a férfi.

— Ezt nem értem — mondta a nő —i, nincs semmi, és ez a baj

— Igen kérlek, ez a baj.

— Jó, ha ez a baj, valamit akkor is csak érzel.

— Nem érzek semmit — mondta a férfi. — Így ahogy itt vagyok, semmi nem történt velem egész nap, és nem érzek semmit.-r- Szóval azt akarod mondani, ez a semmi a baj.

— Ugyan kérlek... te ezt úgysem érted — mondta a férfi.

— Már hogyne érteném — mondta a nő. — Nem vagyok én hülye, hogy ne értsem. De ha egyszer nincs semmi, se itt, se ott, se máshol, akkor mit kell értenem!

— Nem megmondtam — válaszolt a férfi. — Most azt akarod, hogy olyan dolgot magyarázzak, aminek semmi értelme. Ezt vagy megérti valaki, vagy nem.

— Vagy nem — mondta a nő. — Engedelmeddel ezt nem értem, s nem is akarom érteni.

— Ezt tudtam — mondta a férfi. Elnyomta a cigarettát, s lehunyta a szemét. Érezte, hogy az asszony valahol a sötétben a tekintetét keresi. El akart kerülni minden találkozást.

— Szóval azt akarod mondani, hogy az a semmi, amit nem érzel... az nem hagy aludni.

— Valahogy így — mondta a férfi.

— Mégis, mit akarsz ezzel mondani?

— Semmit.-., mondta a férfi.

Az asszony kiugrott az

ágyból, a sötétben nekiment a karosszéknek, kitapogatta és beleült. Legalább negyedórát ült ott szótlanul, s onnan figyelt

— Alszol már — kérdezte végül.

— Ugyan kérlek ... — mondta a férfi —, feküdj le, mert megfázol.

A nő szót fogadott, bebújt az ágyba. Amikor felmelegedett, oldalt fordult, és a könyökére támaszkodott.

— Csak azt szeretném tudni, miért lett ez neked egyszerre ilyen fontos?

— Micsoda? — kérdezte a férfi.

— Hát az a semmi...'

— Kezdjem most neked elölről, hogy az a legfontosabb ...

Az asszony hallgatott, a könyöklés kifárasztotta. Nem is törődött már a válasszal. Álmos lett, és leküzdhetetlenül aludni kívánt. Hanyatt feküdt, és utoljára az ablakra nézett.

— Hajnalodik... — mondta az asszony.

— Tudsz valami jobbat?

Kerekes Imre

mert terjedelme megközelíti a tizenkétezer sort, hanem mert költői mélysége olyan tárnákba nyúlik, ahová egyrészt nem mindenki tudja követni a költőt, másrészt félve haladunk utána. Nem mindenkiben van meg ugyanis az a szellemi felvértezettség, bátorság, hogy Juhász Ferenccel, ezzel az újkori Vergiliusszal Danteként pokolra szálljon „még mint romlandó testnek viselője”. Másként viszont nem lehet megérteni a költőt, csak ha engedve hívásának, dmegyünk vele látomásai birodalmába, a képek, metaforák Galapa gos-szigetére — a hasonlat előremutató értelmében.

Ezt eddig senki sem vállalta — kivéve a nagynevű barátot, Somlyó Zoltánt, aki az Élet és Irodalom április 25. számában „helyére tette” a Gyermekdalokat, irányt mutatott az ingadozó kételkedőknek, a lírát a látomásoktól féltő szimplifikálóknak. Nem is Somlyó írásáról szándékozom itt beszélni, hiszen akit érdekel, az már olvasta, vagy ha nem, megtalálhatja az „és” említett számában.

Mélyebb eredetű a probléma. Hogy Somlyó Zoltán érti, s ezáltal értékeli; érzi a mű nagyságát az — helytelen szóhasználattal élve — természetes. A baj ott kezdődik, amikor olyanok lépnek fel a „megmagyarázás”, a kritikai objektivitás igényével; akik nem

■ gr* obner ÍV m'

Tárlatjegyzet

Kiállítást rendezett a városi művelődési központ Go&r Imre képeiből Kecskeméten, a Szakszervezetek Megyei Tanácsának (Cifrapalota) emeleti dísztermében.

Tulajdonképpen — leszámítva a megvilágítás előnyeit — majdnem mindegy, bogy hol rendeznek egy tárlatot, mert az értéket úgyis a művek döntik el. Ebben az esetben csak azért volt célszerű ilyen körülményesen meghatározni a helyszínt, minthogy a terem és a festmények kontrasztja érdekes összehasonlításra adhat alkalmat, elvezetheti a látogatót Goór Imre művészetének megértéséhez, ha különben nem értené. (Nagyon nehéz nem érteni.)

A Cifrapalota dísztermének falán színes pávák tekeregnek, dekoratív növényindák kúsznak, benne van minden, ami rossz, a szecesszióból. A tárlat anyaga viszont az értelem rendszerébe foglalt, szigorral szerkesztett és a szigort a leghumánusabb érzelem forróságával feloldó valóság maga.

Fölösleges szószaporítás lenne hosszan bemutatni Goór Imre tematikáját, rendkívül tömören összefoglalható. Természet és ember. De talán még ez a két szó is illetlen bőbeszédűség. Azokon a képeken is, ahol csak tájat, házakat ábrázol (ilyen a legtöbb), a világ sorsáért aggódó ember elmélyülten figyelő tekintete uralkodik.

Omló, pusztuló házak:

I m re képei Kecskeméten

életbe emeli őket, hogy az Régóta késett már ez a elmúlás ellen tiltakozó tű- tárlat, a legkevésbé sem zes színek járják át a a teljes intenzitással és konstruktivizmus legneme- tudatossággal dolgozó mű-Goór Imre rajza

sebb hagyományait folytató kompozíciórendszert. Jelképpé válnak Goór vásznain a természet jelenségei, mert az ember természetes, önmaga lényegét kibontó életformájának szükségességét — és minden veszélyeztető diszharmónia ellenére — elkerülhetetlenségét hirdetik.

vész hibájából. Nagyon jó, hogy szülővárosa, Kiskunhalas, és Kiskunfélegyháza után — új művekkel gazdagodva — végre a megyeszékhelyre is eljutott, ahol már másfél évtizede él Goór Imre, nem is olyan érdeklődéstől körülvéve, mint művészetének rangja megérdemelné. SZ. J.

értik, nem tudják miről szól a Gyermekdalok. Nem vitás, hogy bárkinek „joga van” nem érteni valamit, de ahhoz már nincs, hogy az így kialakult, tehát eleve helytelen véleményt úgy állítsák be, mint valami általános viszszautasítást „ez nekünk nem kell” felkiáltással —, ha nem is szó szerint fogalmazva.

Miért írom le ezeket? Nem Faragó Vilmos „és’ cikkére, recenziójára gondolok elsősorban, hiszen Faragó tudja, mit jelent Juhász Ferenc a magyar irodalomban, s ha elmarasztaló ítéletet alkot, akkor is elsősorban önmaga értékeiben, hozzáértésében kételkedik.

A Fejér megyei Hírlap május elsejei számában R. I« monogrammal je'ezva olyan „kritika” jelent meg a könyvről, amely kiindulási alapjaiban téves. A szerző mást olvasott, mint amit a költő írt. „A Szent Tűzözön voltaképp tehát az a háború, amely Juhász szerint szükségképpen bekövetkezik —” írja többek között. R. L. Ez egyáltalán nem így van. Juhász Ferenc nagyon is tudja, hogy nem szükségszerű. Elég talán itt emlékeztetni arra, hogy például 1952-ben így írt a költő: „Korunk lehetne emberi, csak meg kellene menteni ...”. Aztán olvassuk el a Tűzliliom az éjszakában című versét, vagyis ismerjük meg Juhásznak az élettel-halállal kapcsolatban vallott, sokszorosan leírt véleményét: az ember a halál szügyébe vert dárda!

Mit tehet a költő? Látomásai erejével elénk vetíti az atomháború szörnyűségét, a pusztulás apokalipszisét, a lét utáni létet, hogy tudjuk mi vár ránk, ha nem teszünk meg mindent az élet megmentésére, mert „él mint embrió vakon a hermafrodita atom...” Azért írja le az ember nélküli világot, hogy figyelmeztessen: ha nem vigyázunk ez fog bekövetkezni, de ez egyáltalán nem szükségszerű.

Van olyan írás is, amelynek szerzője idealista kinövéseket vél felfedezni Juhász virágzó világfáján, pontosabban a Gyermekdalok törzsén. Szerintem a költő éppen azért építi fel látomásai katedrálisát, hogy tudatára ébresszen bennünket az értelem fontosságának, óriási erejének, hatalmának, hogy láttassa velünk: ha elszabadítjuk a természeti erőket (az atomot) az végzetes lesz az emberiség jövője szempontjából. „Ami engem illet, hiszek az értelemben, a célokban, s ennek minden konzekvenciáját kész vagyok vállalni mindennapos cselekvésemben és művészetemben egyaránt. .

— mondja a költő a Magyar Hírlapnak adott interjújában, ami május 11-én jelent meg.

Azon pedig csak a dilettánsok szörnyülködnek, hogy milyen hosszú a Gyermekdalok. A vers terjedelme nem esztétikai kategória. A nyelvezetébe „bele lehetne kötni”, de ez inkább a filológusok dolga. Azt azonban tudni kell, hogy a versnek belső törvényei vannak, nyelvezete ezt szolgálja, s Juhász hatalmas nyelvi erővel vetíti elénk nagyerejű látomásait.

Gál Farkas