Petőfi Népe, 1969. április (24. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-27 / 95. szám
óhány színésznő és egy őszhajú intrikus tartóz- kodott a társalgóban, versengve és hangosan szidták a darabot, amit a házi főpróbán láttak délelőtt Negyedóra múlva teljes volt az egyetértés köztük, de később úgy látszott mintha mégis sajnálnák, hogy kimaradtak egy nyugati, devizás darabból. — Én mégis azt mondom — szólt Herczeg Antónia —, hogy a darab telt házak előtt bukna meg, legalábbis a bérleti előadásokon, ha Emmuska levetkőzne a második függöny előtt. Mindnyájan elnémultak erre a váratlan ellenvetésre. — Emmuska — kérdezte a fiatal szerződéses táncosnő, — akinek se melle, se feneke? Herczeg Antónia elmosolyodott, s oldalról az őszhajú epizódistára tekintett. — Én — szólalt meg az intrikus, ugyanolyan komoly arccal, mint amilyen álkomolyan a színésznő a vetkőzést javasolta — igazat adok neked, Tónikám. Olyan darabot, amelynek se sztorija, se aktuális mondanivalója nincs, csak az erotika menthet meg, és ez ilyen darab. — De drága Pityi bácsi — vetette ellen a fiatal táncosnő — láttad te Emmuskát levetkőzve az öltözőjében? — Cicám! — válaszolta nyájasan az ősz intrikus — más az öltözőben, civilben vetkőzni és más a színpadon! Az egyikhez csak egy ruha és egy dívány kell a másikhoz tehetség is. A fiatal táncosnő, aki a pletyka szerint az igazgató szeretője volt, megbántottan elfordult a társaságtól és halkan odaszólt a lilahajú büfésnőnek: — Még egy konyakot, Lenkice! — Felírom szivecském — válaszolta együttérzően a büfésnő és egy gyűrött, lekávézott füzetet szedett elő valahonnan. Eközben lépett be a társalgóba Emmuska bájos, szívarcú öltöztetőnője, karján egy bíborszín estélyi ruhával. — A művésznő — kérdezte zavartan — nincs itt? A fiatal táncosnő — egyedül ő hallotta ezt a félszeg kérdést — mozdulatlanul, szinte dermedten, bámult az öltöztetőnőre, akinek a szoknyájába egy feltűnően csúnya négy-ötéves fiúcska kapaszkodott. A gyerek olyan csúnya volt, olyan meghökkentően csúnya, hogy szinte elnémította a társaság többi tagját Is. . — Kit keresel, aranyom >— szolalt meg az epizodis- ta nyájas, részvétteli hangon. — Emmuskát keresed? — Igen — válaszolta félszegen az anya. H osszan hallgattak ezek után és nem néztek, nem mertek egymásra nézni vagy megszólalni, nehogy elárulják magukat és ezzel megbántsák az anyát. — Azt mondta a művésznő — szólalt meg újra az öltöztetőnő —, hogy vetessem be a derekát és... aztán... Herczeg Antónia kedvesen és kényszeredetten mosolygott a gyerekre. — A kisfiad, Rézjke? — hajolt át a pulton a bu- fésnő is, mosolyogva. _ Igen, a fiam — válaszolta az anya dacosan, s u tána a társaság szemébe nézett, mint aki kész megvédeni a fiát bármilyen támadással szemben. — Akarsz egy szelet csokoládét Lenke nénitől? — kérdezte a büfésnő. A kisfiú, aki eddig szótlanul és mozdulatlanul csimpaszkodott az anyja szoknyájába, ide-oda kezdte csavargatni a törzsét és a lábait. — Nem szereti a csokoládét — válaszolta a fia heCsanády János: Csak azt a ragyogást akartam Csak azt a ragyogást akartam, — részletekben, féltékenyen! — megmutatni élő koromban, mely városok, falvak között a vonatsíneken kivillan, embert emberrel összeköt; és azt a büszkébb-fényű ívet az ezüstös légiutakban, két ringó kikötő között — azt a ragyogást, mit a lélek a béke ringó légtaván megérkezvén, városban érez a mezők nyugalma után; a vakító sugárnyalábot egy jólsikerült tavaszi munkanap hab alkonyatán, a vakító sugárnyalábot, mely röpít fölösleges szárnyak nélkül is zefír-kékbe fenn: csapongva földön és egen, / felsugaraztatni e korban csak azt a fényes húrt akartam, mely évben, napban és atomban mély reményt súgott bánatomban! íyett az öltöztetőnő, s áttette a bal karjára az estélyi ruhát, így próbálta eltakarni a fia arcát a felnőttek szeme elől. — Helyes kis kölyköd van — szólalt meg az őszhajú epizódista — helyre kis kölyök. Ez az ügyetlen és vigasztaló mondat épp olyan üre-* sen pukkant szét, mint általában a hazugságok. — Emmuska nincs itt, Rézike — szólalt meg a táncosnő — azt hiszem lement az öltözőbe. — Köszönöm — válaszolta az anya hálásan. — Majd megmondjuk neki, hogy kerested, Rézike! — Köszönöm művésznő — mondta az anya, és indulni készült, de nem tudott, mert a fia közben keresztbe rakta a lábait egymás előtt és rálépett az estélyi ruha szegélyére. A míg visszavette a másik karjára az estélyit, a M gyerek, akinek az ujjait előbb le kellett fejtenie a szoknyájáról, előre lépett és felmutatott a lámpára. — Lámpa — mondta. Csak most látszott igazán, hogy milyen csúnya kisgyerek, most, amikor újra felnézett a lámpára. Nyúlszája volt, operált nyúlszája, s olyan tág orrli- ka, hogy akár az eső is beleeshetett, ha magasra emelte a fejecskéjét, és hajszálai úgy meredtek előre a homloka fölé, mint a nyílvesszők. — Igen, kisfiam — válaszolta az anya — az ott egy lámpa. Olyan lámpabúra, amin lukak vannak. — Miért — kérdezte a gyerek. Az anya felsóhajtott és a háta mögé tekintett. Kamondy László* MrssUgöVsm — Azért kisfiam — válaszolta szelíden —, hogy ne világítson a színész bácsik és a színész nénik szemébe a fény, ha itten társalognak. Ekkor robbant be Emmuska. — Rézike! — sisteregte a szokásos bemutató előtti hisztériával. — Hol lófrál maga? Már felkutattam magáért az egész színházat. Az egész színházat! — Fel s le rohangálok, fel s le futkosok a pincétől a padlásig és maga sehol! Én futkosok, maga meg itt fecseg ezzel a ruhával. Kivetetett a derekából? Nem, látom, hogy nem vetetett ki. — Nekem azt mondta a művésznő — kezdte bíborvörösen az öltöztetőnő —, hogy a társalgóban tetszik majd... — Kivetetett a derekából, vagy nem? — kérdezte Emmuska és körülnézett. — Nem! Nem vetetett ki, mert maga is meg akar buktatni engem! Az öltöztetőnő elnémult erre az igazságtalanságra és elnémult Emmuska is, mert közben észrevette a gyereket, aki hisztériás indulata elől a büféspült oldalához simult. Hosszú csend támadt, de a társalgó egy másodperc alatt színpaddá változott, amikor Emmuska mosolyogni kezdett. Warázslatos mosolya volt Bmmuskának, olyan mo- " solya, mint a komikáknak, derűt keltő, viszontmosolyt ébresztő. A kisfiú azonban, mint a csúnya és megfélemlített gyerekek, nem mosolygott vissza Emmuskára, mert gyanakvó volt már az emberek iránt és egyedül csak az anyjában bízott. — Zolika! — csapta össze a kezét a színésznő, mikor felismerte az anyja szeméről a gyereket, és azt is megértette, miért nem látta eddig a színházban — te félsz tőlem? Hát olyan csúnya néni vagyok én, olyan csúnya? A gyerek közelebb lépett az anyjához, de úgy, hogy közben súrolta a hátával a büféspultot. — Művésznő — szólalt meg az anya és közben a gyerek felé nyújtotta a kezét — kivetettem az estélyi dere:.. A színésznő aprókat legyintett és tovább nézte a kisNemes Nagy Ágnes: A kék. A zöld. A folyamágy. A tárgyak változásai. Amint a látvány bent tapasztja végig a koponyám falát, mint körmozi. És éjszaka is felzavamak, északi fénye van a falnak, és fényes kések: bútorok — s fölránt fektémből az a páfrány, s rég-rothadt, bonyolult fonákján s spórák is vele, mint bonyolult nagyvárosok légifelvétele — Mert élesek, mert élesek a képek mind, mert élesek, vakít ez a hangtalan zsúfolódás, amint jönnek és körbemennek az ón, a kén, a madarak, a repülések, kiterjedéstelen, elektronhéjuk-vesztett égitestek sűrűségébe összehajtva, labdába gyúrt gyökök, amint forognak végeérthetetlen egy • szüntelenül égető jelenben, ahol nincsenek térközök. Egy fában lakom. Lombja évszaktalan, az égig ér, a dadogásig, és látom zsúfolódni zárva-termő gyümölcseit. fiút, aki lassan foglya lett Emmuska gyönyörű mének. — Ugyanolyan szép a szemed — szólalt meg a színésznő — mint az anyukádnak. Olyan szép és szelíd. Az anya szeme bepárásodott. — És ugyanolyan pici, icipici, pisze és vidám orrod van, mint nekem. Ugye, gyerekek? Ugyanolyan szép, pisze és vidám orra van, mint énnekem. A gyerek felnézett és elmosolyodott. Elmosolyodott és mert itt nem volt kiközösített, mint az óvodában, megszépült az arca a mosolytól. — És a fogaid! — csapta össze a kezeit Emmuska. — Azok a pici fogaid! Hogy milyen szépek a te fogaid! Fogadjunk, hogy valódi tejfogaid vannak! — Tej! — válaszolta a gyerek. — Mutasd! Ham-ham! Mutasd — mondta Emmuska. — Ham-ham! — utánozta a gyerek, némán. — Hi-iii! — hisztériázott Emmuska és a gyerek felé hajolt. — Hi-iii! — mutatta az ínyét a gyerek, s utána felmosolygott az anyjára. — Mégegyszer — vezényelt Emmuska. — De most hosszabban, hangosabban és gyere utánam, hiii.. .i, hiiii.. .i. A színésznő kanyarogni kezdett a társalgóban, mint az ostor és a gyerek egyre felszabadultabban lépegetett utána. A többiek szótlanul figyelték a varázslatot. A színésznő már a fal előtt topogott, mint egy őrmester. Egyszercsak hirtelen megfordult, ölbekapta a fiúcskát s kétoldalt az arcához szorította az arcát. A kisfiú átölelte a nyakát és boldogan hozzásimult. — Ha tejfogaid vannak — mondta Emmuska — akkor te biztos nagyon szereted a tejcsokoládét, ugye? — Szeretem — válaszolta a gyerek. — Lenkice, a legnagyobb tábla tejcsokoládét Zolikának! Lenkice átnyújtotta a nagy tábla tejcsokoládét a gyereknek, s utána halkan odasúgta: — Erre csak a művésznő volt képes! C mmuska bosszúsan összeráncolta a homlokát, ^ mint mikor idő előtt beletapsolnak a monológjába, aztán letette a gyereket a földre és visszavezette az anyjához. — Puszi? — kérdezte, mikor leguggolt eléje. — Puszit nem kapok? A gyerek kétoldalt megcsókolta a színésznő arcát. — Ne haragudjon, Rézike, de ma olyan ideges voltam ... — Köszönöm, művésznő — válaszolta az öltöztetőnő, — én mindig tudtam, hogy a művésznő... — Butaságokat beszél, Rézike! — szólt rá Emanus- ka. — És mars vissza az öltözőbe, öt perc múlva én is ott leszek. Az anya boldogan sietett vissza az alagsorba, Emmuska meg fáradtan lezuhant egy székre. — Csodálatos voltál — szólalt meg Herczeg Antónia — délelőtt is. A színésznő mosolygott. — Engedjétek hozzám a kisdedeket — szólalt meg az ősz epizódista. — Szegény — mondta a színésznő — szegény Pityi bácsi! Én... meg fogok bukni pénteken! — Nem! — szólalt meg a fiatal táncosnő — te nem. Csak a darab. A színésznő elkomolyodott és szó nélkül elindult ** a kijárat felé. — Örülök — nézett vissza a társalgó küszöbéről a fiatal táncosnőre —. hogy... szeretsz engem. Egyedül te szeretsz itt, senki más, — tette hozzá és kiment. •A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán harmadik díjat nyert elbeszélés. I
