Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-02 / 51. szám
1 oldal 1969. március 2. vasárnap i Bf3 kLCHrnncLrtíZtA^', SZEMBENÉZNI A TÉNYEKKEL Interjú a riporterrel Félóra Vitray Tamásnál A MEGYEI tanács elnökének meghívójával együtt két vaskos iiatcsomót kézbesített a posta a keddi ke- rekasztal-beszélgetés résztvevőinek. Szokatlan melléklet. Nem beszámoló és kimutatás, hanem két irodalmi mű. Az egyik Végh Antal Állóvíz című riportja, a másik Darvas József „Magyarország felfedezése” című cikke, összesen vagy ötven sűrűn gépelt oldal. — Tulajdonképpen mi közünk van nekünk ehhez? — kérdezte a kerekasztal- beszélgetés előtt az egyik résztvevő. — Elolvastad? — Persze. Mindkét cikk az ország másik végéről szól. Ezen fogunk most vitatkozni? — Mit érezték amikor elolvastad? — Felháborodtam. — £s Készültél erre a meghívásra? — Elgondolkodtam, hogy nálunk van-e olyasmi, mint amiről ezek a cikkek szólnak ... — Akkor rendben is vagyunk. Valóban, a meghívásnak éppen ez volt a célja. Elgondolkodtatni. A délután 3-tól este 7-ig tartó hosszú beszélgetésen a két cikkről nem is esett szó. A jelenlevők — párt- és tanácsvezetők, gazdasági és kulturális szakemberek, szociológusok és társadalmi szervek képviselői — arról vitatkoztak, hogy mit kellene tenni, s hogyan lehetne mielőbb minél többet tenni. azokért, akik segítségre szorulnak. Mert ilyenek igenis vannak. Nem Darvas József és Végh Antal fedezte ezt fel. Ök csak felrázták a közvéleményt egy szélsőséges példával, egy olyan falu rajzával, ahol a lakosok többsége máról holnapra tengődik, nem örülhet a jelennek és nem hisz a jövőben. Ebben a faluban a férfiaknak nincs munkájuk, az otthon maradóknak alig van ennivalójuk. Az iskolában mindig akad tetves gyerek és részeg is. Itt iszik gyerek és felnőtt, isszák a pálinkát, de nemcsak a pálinkát, hanem denaturált szeszt is. A példa valóban szélsőséges. De létezik. S akkor nem hunyhatjuk be előtte a szemünket. NÉZZÜNK szembe a tényekkel! — mondta a megyei tanács elnöke, a ke- rekasztal-beszélgetés házigazdája. A két cikk meg-, jelenése óta a lehetőségekhez képest széles körű vizsgálódásokat folytattunk. A mi megyénkben szerencsére nincs ilyen falu. de vannak nálunk is nélkülöző családok. mostoha sorsú gyerekek és magukra hagyott öregek; elesett, az élet peremére szorult emberek. Akár több falu is kitelne belőlük. S itt nem egyszerűen szociális problémákról van szó. Mi azt hittük, hogy a termelés gyors emelkedésével, a tulajdonviszonyok változásával az egész társadalom előrejut. A lakosság túlnyomó többsége számára a felszabadulás óta eltelt idő valóban gyökeres változást jelentett. De látnunk kell. hogy nem mindenki számára. S ellenkezik a szocializmus lényegével, hogy önhibáján kívül bárki kívül maradion a társadalom egészének fejlődésén. Ez a gondolat adta meg a tanácskozás alaphangját. Akadhatnak olyanok, akik még ma is félnek ettől a hangnemtől. Micsoda dolog — mondják — a szentéiben vájkálni, a szégyel- ni valót felhánytorgatni és odatárni ország-világ elé? Ez álszemérem, és főképp ártalmas szemérem. Mert vakká tesz és elre- keszti az utat a hibák kijavítása előtt. Az effajta szemérem kishitűségre vall. Aki fél szembenézni a tényekkel — nem bízik benne, hogy van erőnk segíteni a bajainkon. A mi bátorságunk viszont abból a meggyőződésből fakad, hogy nem egy beteg társadalom égbekiáltó bűneiről van szó, hanem egy egészséges társadalom dinamikus fejlődésében mutatkozó egyenlőtlenségekről, s az ebből eredő bajokat ez a társadalom akarja és tudja is orvosolni. MI TEHAT a teendő? Mindenekelőtt: elterjeszteni ezt a meggyőződést és olyan közhangulatot teremteni, amely a megoldás valóságos feladataira összpontositja az erőket. A társadalom erkölcsi és anyagi erőit égyaránf. Hiszen nyilvánvalóan egyrészt anyagiakról van szó. A helyi lehetőségek jobb kihasználásáról és szükség esetén felső támogatásról is. Másrészt azonban tisztázni kell a felelősséget is. Ez a felelősség ismét kétoldalú. Részint a társadalom és az illetékesek felelőssége a mulasztásokért. Részint pedig azoknak a felelőssége, akik önmaguk az okai családjuk, környezetük nyomorúságának. Változást nem várhatunk máról holnapra. De a lehető leggyorsabb változás csakis őszinte légkörben, tehát a széles nyilvánosság bevonásával érhető el. Olyan légkörben, amelyben mindenki kötelességének érzi segíteni, éppen azért, mert szocializmust építünk. férőmmel értesülök a ^ Petőfi Népéből, hogy ezek a modern lakóházak odahaza is mily népszerűek. A Panaszkönyv szerint egyesek műhelyt rendeznek be, s kopáesolnak hajnaltól késő éjszakáig. Nálunk az úgynevezett zajos üzemeket már hatóságilag kitiltották, a mi lágymányosi kis házunk azonban tele van egészen másfajta zajos üzemmel. Első számú a Névtelen Poroló, ki hajnali ötkor, ismeretlen emelet ismeretlen erkélyére kilopakodván, zavartalanul zuhol az éji homályban, mert ekkor még nincs erő senkiben kidugni fejét és nincs rendőr, vagy ha van, hogyan tudná megBeszélgetésünk elég nagy nyilvánosság előtt zajlott le, hiszen Vitray Tamással nem könnyű négyszemközt maradni. Ha öt keze volna, az is kevés lenne, hogy a folyton csengő telefonok után nyúljon. Azonkívül átlag ötpercenként benyit hozzá egy látogató. Ezt a félórát, amíg beszélgettünk, úgy loptuk el a rá várakozók elől a Televízió IV. emeleti 101-es szobájában. Az első és szinte banálisnak tűnő kérdés: — Hogyan lett televíziós riporter? — Kétszeresen is véletlenül. Színházi rendező szerettem volna lenni. Aztán elmondja: 1956 nyarán szerelt le a katonaságtól és fogalma sem volt, mihez kezd, milyen állást vállal. Zsebében volt ugyan az Idegennyelvek Főiskolájának diplomája, amely tanúsította, hogy: Vitray Tamás vizsgázott angol tolmács és fordítói képesítése van ugyanebből a nyelvből. De akkortájt nem keresett tolmácsot senki és nem is kínált ilyen beosztást egyetlen hivatal sem. Kilátástalan volt hát a helyzet. — Mígnem aztán — meséli, miközben rágyújt elmaradhatatlan pipájára — találkoztam az utcán egy volt tanárommal (hadd tegyem hozzá: a Kölcsey Gimnáziumban érettségiztem 1952-ben) — akinek elpanaszoltam gondjaimat. — Te Tamás, miért nem próbálod meg a Rádipt? — tette fel a kérdést tanárom. — Az idegennyelvű hírekhez éppen most keresnek angol bemondót. — Mentem a Rádióhoz, fel is fogadtak, mégpedig esténként 30 forintért. Már volt „állásom”, amibe kapaszkodhattam. Másfél évig csak angolok között dolgoztam, ami nyelvtudásom tökéletesítésében segített. — És a televízió? — Ez a második véletlen. 1958 nyarán amerikai atléták szerepeltek Budapesten. A televízió, amely akkor még kísérleti műsorokat adott csupán, angolul tudó riportert keresett. Ketten jöttünk számításba. Mivel a másik kollégám nem volt bent, én vettem fel a telefont. Rám esett hát a választás. állapítani a fekete ködben: honnan-merről ki pufog, mi pufog? És kezdődik már a szellemjárás, mint második számú zajos üzem. Vagy alattunk, vagy fölöttünk, vagy jobbról, vagy balról, de valahol mindenesetre — megnyitottak valamiféle általános érvényű vízcsapot. Mert a mi kis házunkban vízcsap ha megnyittatik, a sok cső, megannyi elkárho- zott lélek, sípol, dudál, hörög és harákol. Harmadik zajos üzem a Dénes család foxija. A zaj után ítélve száztagú a család, mind a százan egyszerre rohannak mosdani, beretválkozni és eközben Hadd mondjam el: akkor még nem is láttam közelről televíziót. Ismét rágyújt a pipára — a tv-néző nem is sejti, milyen szenvedélyes dohányzó a képernyő előtt mindig halálosan nyugodt Vitray Tamás — úgy meséli tovább: — Tizenegy éve. És azóta egyfolytában csinálom. önkéntelenül kínálkoznak a televízió-nézőben a kérdések: — Honnan az a bámulatos emlékezőtehetség, hogy például egy futballmeccsen, akár külföldön, vagy vidéki városban, tehát nem ismerős csapatnál, holtbiztosán felismeri a játékosokat és sohasem téved? Rutin? Született tehetség? Hamiskásan mosolyog: — Ez szakmai felkészültség kérdése. Valamennyi, riporterkollégám rendelkezik vele. Mérkőzés előtt fél órával bemegyek az öltözőbe, ott minden játékosnak bemutatkozom és jól megnézem őket, megjegyzem a nevüket. Bizonytalankodás csak a meccs első öt percében zavar. Aztán rendbejön minden. — Valamennyi sportnál így van ez? — Dehogyis. Legnehezebb a jégkorongnál Egy jéghoki meccsen minimum 14 ember száguld a pályán, még a csere is mozgás közben történik. Ilyenkor nagyon nehéz felismerni a játékosokat. De ezt is meg lehet szokni. Bizonnyal meg is szokta. Mert — mint mondja — aá atlétika' ás á jégkorong az a sportág, amelyet legszívesebben közvetít. — Mint „civil”, milyen sportot szeret? — Természetesen a futballt. — És melyik csapatnak drukkol? Ismét a jellegzetes Vit- ray-mosoly: — Sajnos, ebben nem lehetek elfogult. Mindnek. Okvetlen részrehajló lennék a közvetítésben, ha volna kedvenc csapatom. Bár azért... — Melyik volt a legemlékezetesebb közvetítése? — Természetesen Xochi- milco-ból, a kajak-kenu döntő. . Emlékszünk rá: sírva fakadt az izgalomtól... mind a százan letapossák az öreg ebnek mind a száz lábát. Pillanatonként üvölt fel és pillanatonként rehabilitálják, hogy ó a szegény Bernát, gyere ide, Bernát, rád lépett az a csúnya Gyuri, az a csúnya Été, az a csúnya papa. Bernát megnyugszik és a következő pillanatban újból üvölt, mert a nagy családi tülekedésben ismét letaposták, bédeltető üzem délidőben balfent Rom- hányiék hajioka. Síppal, dobbal, nádihegedűvel próbálják Zsuzsit rábírni, hogy egye meg a leveskét. Százegyedik kísérletre Zsuzsi kanalával a tányérkába csap és azt mondja, fene egye meg a leveskét. Mire Romhányi papa: hinnye, büdös kölök, mars a sarokba, mire Romhányi mama: Rudi, miféle nevelés az ilyen?? Mire Romhányi papa, hogy őt senki ne taM. L. Kisjó Sándor: Zajos üzemek A riporter, mint magánember, két fiával. A kvízekre terelődik a szó. — Hogyan készül fel egy olyan közvetítésre, mint például a budapesti kerületek közötti vetélkedő? — Miután elkészül a forgatókönyv, éjjel-nappal csak ezzel foglalkozom. Sok gyötrődés és nagy gyakorlat, ennyi az egész. Az emlékezetes stewardess-vetél- kedő volt a legnehezebb, hiszen csak egy fél délután állt rendelkezésemre a szereplőkkel való megismer- déshez. — Nem- emlékszünk rá, hogy Vitray Tamás valaha is nagyobb hibát vétett volna a közvetítésben. , — Pedig előfordul. Ha az ember hibázik, legalább arra kell vigyázni, hogy ne jöjjön tőle zavarba. Másként belebonyolódik, sorozatosan követi el a hibákat. Így viszont a néző talán nem is veszi észre. — Ilyen rendkívül elfoglalt embernek mennyi idő jut az önművelésre? Hiszen nem szabad lemaradnia semmiben. — Sajnos, az idő kevés. Azonkívül a televíziósoknak nemcsak művelődniök kell, hanem sportolni is. Nem szabad elhízni, egyszóval: vigyázni kell a „vonalra”. — Mi a kedvenc sportja? — Nagyon sokat teniszezem. — Mit üzen Kecskemétre? — Szeretnék az új fedett uszodából mielőbb közvetíteni, persze, jó kecskeméti úszók szereplésével. Balogh József Ahol fáztak... Talán a vicclapok karikatúráinak van legkevesebb esélyük arra, hogy „áldozatul” üssenek a statisztikának. ,Á humorról. nem szokás kimutatásokat készíteni. Á feltűnően sokszor elővett témákat hamar megjegyzi az ember. Azt már kevesebben veszik észre ha ezek egyike- másika csendesen lekerül a céltábláról. Például az unalmas értekezletek. Az őszintébben, szabadabb hangon elmondott vélemények, felszólalások és javaslatok gyakorlati megvalósulásának megnövekedett esélyei vonzzák az embereket, ismét szívesen járnak a különféle gyűlésekre. Ez a kialakuló aktivitás az új gazdaság- irányítási rendszer első esztendejének egyik legértékesebb eredménye és nemcsak a gazdasági tárgyú értekezleteken volt tapasztalható. Az év első két hónapjában lezajlott MEDOSZ-aktíva választásokra is elsősorban a megnövekedett érdeklődés és felelősségérzet volt jellemző. Kivéve a Mezőgazdasági Gépjavító Vállalat kecskeméti és kiskőrösi telepét. A vezetőségválasztó taggyűléseket e két üzemben ugyanis huzatos, hideg, rossz levegőjű műhelyekben, gyenge akusztikai körülmények között tartották meg. Ennek „köszönhető”, hogy a beszámolókhoz mindössze hatan szóltak hozzá. Együttesen, a két üzem többszáz dolgozója közül. A fentiekhez aligha szükséges kommentár, az illetékesek azóta bizonyára mindkét helyen levonták a tanulságokat. Annál is inkább mert az effajta fagyos értekezletekkel rontott közhangulat néha nagyon meleget tud teremteni. — baranyi — nítsa, mire Romhányi mama: Rudi, ne ordíts, mire Romhányi papa, hogy ő nem ordít, mire mama, de igen, ordítasz, mire robogó léptek és két ajtó: bumm! Gőzkalapács döngeti plafonunkat Suhajdáék felől, vendég rémülten ugrik föl, feleségem megnyugtatja, hogy csak diót törnek, mindennapos náluk a diós tekercs és ki vesz tisztított diót, amikor a gyerekek úgy szeretik törni. Dühödt és egészen titokzatos klumklum-sorozat alulról a válasz. Rohácsék vasbottal verik a fűtőtest vezetékcsövét, személyes üzenet Suhajdáéknak, hogy amennyiben a diótörést azonnal abba nem hagyják, a nagyobbik Rohács fiú személyesen fog felrohanni. Váratlan klattyogás g.z előszobában, mi az, mi az, elindult a gázóra? Igen, de nem nálunk, csak a szomszédéké, ám remek hangerősítő anyagból készült fal ez, a legmodernebb, sajátnál jobban klattyog az idegen. Krara-krara... görr-görr... Karácsonyra görkorcsolyát kaptak a Borbolya gyerekek és senki sem kívánhatja, hogy télvíz idején az utcán görögjenek. Hrrr-Jirrr, zirr-zirr... klakk. Lécet darabolt ró- kafarkfűrésszel Komáromi szomszéd, házunk nagy bar- kácsmestere. Hörgő-csorgó közelnesz: az ételszag miatt a lépcsőházra kisablakot nyitottak — és a Luszka gyerekek a levest hörbölik. „Hejde idesanyám is volt nékem ... hukk.” Vihorai bácsi hazaérkezett. s ezzel ünnepélyesen kezdetét veszi az estvéli üzemek zajparádéja.
