Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-09 / 57. szám
C zlnte el sem tud- juk hinni, hogy már öt esztendeje halott. A népfrontban és sakkozók között, a Katona József Társaságban és irodalmi esteken volt munkatársai, barátai talán meg sem lepődnének, ha újra belépne. Olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el Tőle; azt folytatjuk, amit Vele együtt, biztatására vagy irányításával kezdtünk. Hadd idézzem személyes emlékeimet Róla! 1948 őszén ismertem meg. Néhány héttel azelőtt kerültem Kecskemétre, s egy délelőtt a Válasz akkori kiadója s egyik munkatársa — régi pesti ismerős mind a kettő — jött be hozzám az iskolába; ha van időm, menjek el velük a nyomdába, segítsek korrigálni a Választ. Útközben csodálkoztak, hogyan lehetséges, hogy még nem ismerem a nyomda igazgatóját, Tóth Lászlót. Joggal csodálkoztak. Tóth Lászlót ugyanis mindenki ismerte, tisztelte, szerette. Nemcsak városában. Hányszor fordult elő később velem is, hogy megtudva rólam, kecskeméti vagyok, rögtön azt kérdezték: hogy van Tóth László! Mennyi melegség, mennyi féltő szeretet volt egy-egy ilyen kérdésben! Hallani, persze, már hallottam róla találkozásunk előtt. Tudtam, hogy a népi írók kiadója volt, a felszabadulás után Kecskemét polgármestere, azt is, hogy a sakknak világhírű szakembere. Felcsigázott érdeklődéssel léptem hát a nyomda irodájába, tudva, hogy akivel találkozni fogok, jelentős ember. S nagyon keveset mondok, ha azt, hogy az első találkozás nemcsak megfelelt a várakozásomnak, hanem túl is haladta. Nemigen tudnám már megmondani, hogyan, miért. Fiatalos aktivitása, minden mondatából kicsendülő széles körű tudása, érdeklődése tette-e, vagy az az imponáló könyv-, folyóEmlékezés Tóth Lászlóra irat- és újsághalmaz, amely az íróasztalán tor- nyosodott, úgy tűnt, a világ minden tájáról? Máris kissé szimbólummá vált számomra: ő volt Kecskeméten a kultúra iránti igény és a széles körű tájékozottság megtestesítője. Nem találkoztam vele gyakran, de állandóan foglalkoztatott. Azzal is, amit tőle, azzal is, amit róla hallottam. Találkoztunk az utcán, s elmondta, mit olvas: felért egy könyvkritikával. Megnyitott egy irodalmi estet: az ilyenkor szokásos sablonszerű szövegben mindig volt két- három mondat, amely távlatot nyitott. Ahogy egyre többet tudtam meg a múltjáról szinte talapzat nőtt kortársi énje alá: talapzat, de olyan, amely megnövelte ugyan, mégsem választotta el tőlünk. Magáról szinte sohasem beszélt. Nem hivalkodó szerénység volt ez: mindig talált fontosabb témát. Mikor már el-eljártam a lakására is, s megmutatta a könyvtárát, egy-egy Móricz-, Illyés-, Németh László-, József Attila-de- dikáció kapcsán került sor arra, hogy velük való kapcsolatéról, a 20-as, 30-as évek kiadói tevékenységéről beszéljen. Diákkora úgy került egyszer szóba, hogy a gimnázium jubileumára készülve felkértük, ő tartsa az ünnepi beszédet. Ez már néhány hónappal a halála előtt volt. „Nem hiszem, hogy megérném a jubileumot’’ — mondta, és máris mesélt, nem magáról, hanem a háború előtti Kecskemétről, a gimnáziumról, tanárairól, osztálytársairól. Németh László az Égető Eszterben „elefánttemetőnek” nevezte Csomarkány- Hódmezővásárhelyt. Azt az országos tapasztalatot fejezte ki ezzel, hogy a két háború között a vidéki értelmiség java — ellenzékbe vonulva a fennálló rendszerrel szemben — a társadalmi élet peremére, szorult, elveszítette kapcsolatát az eleven élettel, különccé vált. Tóth László pályafutásában az volt a feltűnő és egyben példamutató, hogy olyan életformát, életvitelt tudott kialakítani, amelyben a társadalommal, a haladással való állandó és tevékeny kapcsolat játszotta a domináns szerepet. Az ő látóköre nem szűkült be és nem torzult el, s mindig talált a maga számára hasznos működési területet, alkotó érte'rmségi embernek való munkát 1923-ban, mikor az ellenforradalmi rendszertől elszenvedett börtönbüntetés után szinte újra kellett kezdenie az életét, sakkfolyóirata első számának vezércikkében azt írta: „Sub pondere ereseit palma — ez a jelszavunk.” Teher alatt növő pálma, nehézségeken diadalmaskodó küzdelem volt az egész élete. Szegény család gyermekeként tanítványokat vállalva s ösztöndíjakért és pályadíjakért küzdve jutott el az érettségiig. Tanár szeretett volna lenni, az egyetemet azonban anyagiak hiányában abba kellett hagynia. Mégis már fiatal újságíróként „nem középiskolás fokon” taníthatta városa népét, épp az első világháború nehéz éveiben, a forradalom ér- lelődésének időszakában. A Tanácsköztársaság alatt a város kulturális életének egyik irányítója volt A Horthy-korszakban pedig rendőri megfigyelés alá vetve, a szabadabb tevékenység lehetőségétől megfosztva is képes volt egy vidéki nyomdát a haladó magyar irodalom és a sakkkiadványok országos, sőt világhírű műhelyévé emelni. A felszabadulás után három és fél évig állt polgármesterként Kecskemét élén. A személyi kultusz idején mellőzték, mégsem állt félre sértődötten: a város kulturális életében továbbra is vezető szerepet játszott. Majd a Hazafias Népfront elnökeként újra bekapcsolódott a poétikai életbe. A legnehezebb időben, az ellenforradalom után vállalta a városi tanács elnökhelyettesi tisztségét, s igen sokat tett az eszmei zűrzavar megszüntetéséért. Nyugalomba vonulása után, egyre súlyosbodó betegséggel küszködve is ott volt mindenütt, ahol segítséget vártak tőle. A Katona Jíjzsef Társaság elnöki tisztségében, a Kiskunság meg a Népkutató Füzetek szerkesztő bizottságában, kulturális rendezvényeken és fiatal sakkozók között. Se szeri, se száma azoknak, akik hozzá, az egész város Laci bácsijához fordultak ügyesbajos .dolgaikkal. Senki kérését nem utasította visz- sza, mindenki ügyében eljárt. Úgy tűnt, hogy szinte haláláig egy egész város gondját viselte a vállán. Tóth László nem csupán megbecsült és kegyelettel idézett emlék, hanem példa és mérték is számunkra. A folyton haladó élet új meg új követelményeket állít elénk: e követelményeik vállalásában és teljesítésében azonban ma is Tóth Lászlóhoz szeretnénk hasonlítani. Orosz László Simonka György: •• Öregség Ma még a lét, de már csak a tele, futnék előle, borzongok bele, mert rab vagyok hideg félelmeimben, fegyvert szorít szívem felé a Minden Egy-két tavasz még, egy-kétnyár — talán, egy-két sugár a börtön ablakán, s minden, mi van, megszűn valóság lenni s valóra válik bennem is a Semmi. Falu Tamás két verse: Mimkásroiiat Este van már, este, a vonat is indul, már liheg a város magas házain túl. Jönnek állomások, apró bakterházak , s az utasok sorban mind hazatalálnak. Otthon nyugvás, álom, s hajnalban a vekker, újra indulni kell még álmos szemekkel. Megfordul a vonat csikorogva, zordul, de az utas sorsa soha meg nem fordul. Négylevelű lóhere Gyere hozzám a kék távolból, jöjj a szívemhez közelebb, ami hiányzik életemből az mind messze van, ott veled. Gyere hozzám az én rétemre, virágokkal van ez tele közöttük az én szívem lesz a négylevelű lóhere. CS. NAGY LÁSZLÓ: Kavicsok Jdegesít ez a nyakkendő. Nem lazítom meg, mert a szívem képes kiugrani a torkomon, így is valahol a mandulám körül dobog. Furcsa szituáció. A gyomrom falat alkot az öklömnyi reggeli körül. Sikerülnie kell. Jelesre. Ha nem, akkor... Lassan vánszorog a másodpercmutató. A pulzusom ... Négyszer huszonhárom az kilencvenke... Nem lehet. Rosszul számolhattam. Négyötnél sohasem volt rosszabb. Most jelesnek kell lenni. Hangyák állnak libasorban, áthálózzák a testem, a fejem. Az idegpályák helyett nyugtalanul mocorgó hangyák. Hagyjatok hangyák. Vajon jó vagy rossz utolsónak érni? ... — Patai Pétert kérjük, fáradjon be. — Igen. Jó napot kívánok. — Az a kopaszodó pofa az elnök, azt mondják mindenkihez jóindulatú, na, majd kiderül. — Tessék húzni. — Igen. — Egyet akarunk és mégis összecsapunk. Jelentős ütközet lesz. Magyar. Melyiket kellene húzni? Egy, kettő, három... kilenc, ez jó lesz. — Vörösmarty. — Erre igazán nem mondhatok semmi rosszat. Húsz perc alatt kidolgozom. Először az élete, született 1800-ban, utána a kora... Piszkos az ingem. Ez volt a produkcióm. Jeles helyett háromegészkettő. Bennem volt a hiba? Felkészültem alaposan? A lelkiismeretem tiszta. Összegyűrődött az öltönyöm is. Gyűrött könyv- és füzetlapok tanúsíthatják, itt valami egész különös eset történt. Sok badarságot mondhattam. Nem hiszem, hisz alig szóltak közbe. Naponta tanultam átlagban hét-nyolc órát... Hol hibáztam? Vizsgáztatom az összetört lelkiismeretem. Az elnök én vagyok. Te megszenvedtél. A törés elég büntetés volt, az összeillesztés még nagyobb lesz. Szellemem a vádló, felmenti a lelket. Ne szenvedj. Sovány vigasz. Leérettségiztem. Jeles helyett háromegészkettőre. Egyetem helyett tudj’ az ég mi következik. No sebaj. A banketten majd iszunk a jövőre. Az évek úgyis kitörlik az emlékek közül a fájót, a kellemetlent. Terített asztalok. Az Elnök úr köszörüli a torkát. Szólni fog hozzátok, az életbe induló fiatalokhoz. Ne féljetek ezek már baráti tanácsok lesznek az elkövetkezendő hosszú útra. Csendet. Fojtsátok vissza a levegőt. Most sokat tanulhattok. — Kedves fiúk! Engedtessék meg nekem, hogy adjak egy rövid útravalót a bankett előtt. Ne értsenek félre, nem csaptam fel szónoknak... — még ötven év és valami humorérzéked is lesz. — ... de egy-két jótanácsot szeretnék adni, az életre, amit Önök annyira... — Figyelem, most meséli el, hogyan kell alakoskodni, színészkedni, hajbókolni, persze elfelejtettem, ő csak frázisokat fog pufogtatni. — Először is azokhoz szeretnék szólni, akiknek nem úgy sikerült az érettségi, mint ők maguk és tanáraik is joggal vártak. Nincs okuk elkeseredésre, mert... Elég! Prédikálj másoknak. Nekik. Ezeknek a fiataloknak, kiket elhódított az első vizsga sikere. Buzogjatok csak gyerekek, s ha majd egyszer apró kudarcok parancsolnak állj-t, vagy terelnek holtvágányra, ne feledjétek, a kudarcok törvényszerűek. Engem most gáncsolt el a balsiker. Először, s talán örökre. A párviadal győztese továbbléphet. De mit értitek ti még ezt? K ét óra elmúlt. Zavar a társaság. Túl józan lennék? Még egy üveg bor és ezen segítünk. Az arcokon a mosolyt torz vigyor váltja fel. A cigarettafüst még homályosabbá teszi a fejeket... Öh egek. csak nem hozzám jön ez a süket? Biztos dicsekedni fog: így értem én jelesre! És kezdi a szép meséjét... A szerencsétlen lehamuzza a nadrágom. Legálisa, is nagyfiú lett. — Bocsáss meg, nem akartam. — Ugyan semmiség az egész. — előbb udvariasko dunk egymással ?gy kicsit. Borítsam rá az asztalt? Inkább elviselem. — Ne keseregj öregem, nem érdemes, az elnök azt mondta, hogy... meg az az igazság, hogy neked igazán nagy peched lehetett. Nem tanultál, vagy mi a jó ég volt veled? Vigasztal, persze már vége a rivalizálásnak. Győztél. Legyőzött ez a vasbetonkopoltyús szörnyeteg. A legforróbb nyáron sem lehet az agy befogadóképességét tágítani. Te mindig ilyen hülye maradsz öregem. — Tudod Sanyikám, még gyerekkoromban cirkuszban láttam egy kis majmot. Nagy sikert aratott a számával, tapsolták is legalább tíz percig. Nagyon kíváncsi voltam a produkcióra. Elmentem mégegyszer. Képzeld, akkor megbukott. TV agyon érdekelt, mi lesz ezután a kis ősöddel..: 1 — Várj, hozok bort. Elmenekült. Félt tőlem. Vigyázz! Én vagyok a hétfejű sárkány, és nem te vagy a népmesék legendás hírű szerencsés fia... Már máshol vigyorog. Jobb ha megyek. Itt a teraszon iszom még egy gint, útravalónak. Ez a legjobb pia. Egy korty. Öblögetni vele, isteni érzés. Csípi a nyelvem. Lassan csordogál lefelé. Kaparja a torkom. A gőze is elindul lassan fölfelé... Pajkosan szaladgál az agytekervények között. Kellemes bódító érzés. Marja a gyomorfalat. A gőz elfáradt az agytekervények közötti sétában. Rátelepedett. Részeg vagyok. A szaruhártyám csak a rózsaszín fényt engedi át. Felszínre törnek az ösztönök. Minden lányt nőnek látok és jó nőnek... Gyertek Erzsik, Sárik, Zsuzsik, és Katicák. Karomba mind! Isteni nőt látok. Várj rám lány, szeretni akarlak. Te kényelmes szeszgőz meddig akarsz még a koponyámban ücsörögni? Megölsz! Oda kell menni hozzá. Jégpálya lett az aszfalt. Vigyázat, kánikulai éjszakán csúszós aszfalt. Csak egyenesen. Ez a helyes út. Soha nem lehet kacskaringót csinálni... Egy mély lélegzet. Már csak két lépés. Csak egy.., — Elnézést kérek, hölgyem, hogy megzavarlak hajnali merengésedben,... — Na ne nézz ilyen csúnyán, őszintén bevallom, első látásra beléd szerettem. Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Elment. Siess, csak siess. Megbuktam. Újból, s ki tudja hányadszor. Tűnj el te is szennyes mámor. Mire használhatlak, ha még erre sem? Megyek. Súlyos mámor a tér közepén. Ne szorítsd már a vállam! — Ki vagy te? — Te szemtelenkedtél az előbb azzal a lánnyal? — Ugyan. Honnan veszed ezt az őrültséget? — Még tagadod is? Na ez a tiéd... IZ’avicsok. összetúrt kavicsok. A pofámból lassan szivárog a vér. Kavicsot köpök. A mámor vége. Kényelmesen fekszem. -•> Goór Imre rajza.
