Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-08 / 56. szám
MOT. március 8. szombat I. oldal Az első „igazi” nőnap Részteleki asszonyok Tizennyolc éves. Négy esztendővel ezelőtt, amikor a pólyaválasztási kérdőívet kitöltötte, két szakmát jelölt meg: női szabói vagy kárpitos. Végül is az i utóbbi, sokáig jellegzetesen férfi mesterségnek elkönyvelt szakma fogásait sajátította el. S Marton Anna, most több mint 100 lánnyal, aszonnyal dolgozik együtt Kecskeméten, a Szék- és Kárpitosipari Vállalat gyáregységének egyik csarnokában. Nem is olyan régen, még férfi erőt igényelt a nehéz bútordarabok mozgatása, a szinte teljesen kézi munkára hagyatkozó kárpitozás. Azóta megjelentek és keresettekké váltak a könnyű ülő- és fekvő alkalmatosságok, és tért hódított a női egyenjogúság „nagy patrónusa,” a gépesítés. A törékeny termetű Marton Anna egyszerre három terebélyes fotelvázat hoz a raktárból. A legfelsőt a munkaasztalra állítja, az oldalára feljegyzi a nevét, rá feszíti a hevederszalagokat, csattog a szabó olló, majd működésbe kezd a szegező pisztoly. Töltényei, az apró kapcsok átlyukasztják és a favázhoz rögzítik a Marton Anna — munka közben, tarkan szőtt bútorszövetet. Amíg körbe pásztáz- kecses. Végzett a bútorda- fogja visszaadni a meós. Za a felületet a kapocs- rabbal. Jó ilyenkor még- És elindul a nemrég még sorozat, van idő elgondol- egyszer végignézni a „mű- férfikezeket igénylő, so- kodni, vagy akár emlé- vön”. Nem kell hogy ki- ron következő munkadara- kezni: mondja, látszik a tekinte- bért... — Délelőtt 10 óra, és a tén: no, ezt a fotelt sem Halász Ferenc i Nem kis meglepetést hozott január végén Salgótarjánban az országos szövetkezeti népzenei fesztivál eredményhirdetése. Egy soha nem hallott együttes, a részteleki menyecskék tánccsoportja kapta a Rádió és Televízió elnökének folklór nagydíját. A bemutató alatt a kiváló tudósok, művészek, népművészeti szakemberek irányításával bíráskodó zsűri közelében ültem: megállt kezükben a szorgalmasan jegyzetelő írószerszám, a ritkaságnak kijáró szenvedéllyel figyelték a gyöngy- fityulás, virághímes ruhájú asszonyok áradó természe- tességű táncát, a fércelést, a kétugróst, meg a marsot. — Számítottam erre — örvendezett Tóth Ferenc kalocsai művelődési ház igazgató, egyben a járás néptánc szakreferense. — Alaposan ismerem a terület táncanyagát, de Részteleken olyan lépéskombinációkat láttam, mint még soha. Alig kellett igazítani valamit a műsorukon. Vajon létezik-e még az együttes? — töprengtem magamban jóval a fesztivál után, útban a Szakmárhoz tartozó szállás felé. Hány néptánccsoportunk aratott már fellobbanásszerű sikert, hogy aztán nyomtalanul eltűnjön, mihelyt vége a kampánynak. — Ma este éppen próbálnak, mint minden héten, negyedik fotel készítéséhez kezdtem. Műszak végére meglesz a hét darab. Tegnap hatot fejeztem be. s a művezetőnek is el kell ismerni, hogy igyekszem étvenni a brigád tempóját. A székekből pedig megcsinálok 20—25-öt, ami nem kevés, ha azt is nézem, hogy alig több mint fél éve szabadultam fel. Megfordítja a fotelt, a kárpitozó kalapácson a Bor. A kopogó zajon át meghallja, amint a szomszédja, Czakóné asszonyos panaszkodásai átszól: mondhat akárki bármit, a nőknek nehezebb az élete. Mit lehet erre válaszolni? A vállalatnál ugyanazt a munkát végzik, mint a férfiak, és Annának, — vagy ahogy sokan nevezik, Pan- ninak — egyáltalán nincsenek kisebbségi érzései. Egv bólintás, amiből kivehető, kevés még a tapasztalata ahhoz, hogy ítéletet alkosson: — Az üzemben aszerint bánnak az emberrel, ahogy dolgozik. A legkeservesebb megaláztatás eddig az volt, amikor az iparitanuló-is- kolában a szakoktató elégedetlenkedett a munkámmal. és nem sok vigasztalóval kecsegtetett a szakmunkássá válásomat illetően. Az utóbbi hónapokban rendszeresen 1500— 1600 forintot keresek. Mivel rokonnál lakom albérletben, az ellátásomért mindössze havi 400 forintot fizetek. A pénz nagyobb részét így ruházkodásra költhetem. A műszak után moziba, uszodába, színházba, vagy néha táncolni járok — jegyzi meg válaszul a boldogulási lehetőségekkel kapcsolatban. — Igaz is, az Idei lesz az első valódi nőnap az életemben, amióta keresek, és önállóan élek. Bár tavalv is felköszöntöttek, de akkor még tanuló voltam — teszi hozzá végezetül. Az utolsó szükséges szögért átnyúl az asztal túlsó felére. A mozdulat könnyed, természetesen — Adásért küzdeni... Tegnap a déli órákban az Országház Munkácsy- termében az Elnöki Tanács kitüntette Nánai' Lajosnét, a fajszi Kék Duna Tsz leíró könyvelőjét. Néhány nappal előbb a tsz-irodában beszélgettem e javakorabeli asszonnyal, aki birtokában volt már a meghívó levélnek. Érthetően elérzékenyülve vála- szolgatott kérdéseimre, az olyan ember hangján, aki nem számított rá, hogy ekkora elismerésben lesz része. Mert amit hosszú éveken át tett a községe és járása népéért, a szövetkezetért, mindez természetes számára. Életelemévé vált a közösségi munka, egyszóval: új típusú asszony. — Sok társadalmi munka van Marjska mögött — szólt bele társalgásunkba a tsz-elnökhelyettese, miközben egyéb módon is il- lusztrálódott Nánainé aktivitása, közéleti elfoglaltsága: Röpke beszélgetésünk során háromszor hívták telefonhoz a másik helyiségbe, s két idős tsz-tag személyesen is felkereste szociális ügyeinek az elintézése végett. miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiin Alkalmam volt tehát arról a bensőséges emberi kapcsolatról meggyőződni, amely közte, s szövetkezeti gazdatársai közt kialakult; a módnak, ahogy szívélyesen és a szakavatottak gyorsaságával teljesíti a hozzá fordulók kérését. „Tessék helyet foglalni Mihály bácsi” — mondta például az egyik járadékos férfinek, de ez jóformán le sem ült, máris megkapta „Mariskámtól” a megnyugtató választ. Azt tudniillik, hogy ő is részesül a szociális juttatásban, amellyel ez az országos hírű termelőszövetkezet a munkából kiöregedett gazdáit segíti. De hát a leíró könyvelőnek — aki a tagság elszámoltatását; a földek nyilvántartását végzi, s a könyvelés egyéb fontos részfeladatait oldja meg — ez is a dolga? Általában nem, de Nánainé a szociális bizottság elnöke is. És mi minden még, jóságos egek! A község nőtanácsának pénztárosa, a tsz nőbizottságának elnöke, a járási nőtanács végrehajtó bizottságának, s immár hatodik éve a járási tanácsnak is tagja. — Hogyan futja idejéből e sok tisztség követelte munkára? — Szövetkezetünk elnöke, Berta Jenő elvtárs szokta mondani, ha itt, az irodában, összezsúfolódnak a tennivalók, hogy a nappalnak van öccse. Az éjszaka. Igen, az ember megnyújtja a nappalt, s akkor a társadalmi munkára is van ideje. — És hogy bírja erővel? A kérdés váratlanul éri, mint aki nem töprengett még ilyesmin. Csupán mosolyog, s egy „hát miért ne bímám?”-mal el is intézi a választ. Inkább arról beszél észrevehetően szívesen, hogy milyen nagyszerű közösséggé kovácsolódott össze a Kék Duna Tsz tagsága. Nem ment ez úgy, mint a karikacsapás, hiszen kilenc éve, amikor az egyéniről áttértek a közös gazdálkodásra, egyszersmind új életformát is választottak. De már kezdetben megmutatkozott, hogy a fajsziak érezték, tudták: merre visz boldogulásuk útja. összeadták például a közösbe a vetőmagot is, s bíztak egymásban. A távolabbi vidékeken is híres szorgalmukban. S ahogy múltak az évek, egyre növekedett a jövedelmük. Egy munkaegységük az első évi 16-tál szemben tavaly már valamivel több mint száz forintot ért. Amíg tavalyelőtt 23 ezer, az elmúlt évben már 28 ezer forint volt az átlagjövedelmük. A község 41 autótulajdonosa közül 27 szövetkezeti gazda. A példás eredmények megteremtésében mindvégig élenjártak az asszonyok. A tagság több mint fele, pontosan 53 százaléka nő, a 41 munkacsapatból 36-nak asszony a vezetője. Ennyi — mintegy hétszáz — dolgozó nő közül kitűnni — külön fényt vet Nánainé tiszteletet parancsoló magatartására, helytállására. Aki, miután a közösbe vitte földjét (a férje lerokkantosított ipari munkás), nem kímélte erejét hogy egymásért küzdeni tudókká segítse nevelni Fájsz földművelőit. S közben felnevelt két gyermeket is: a fia pedagógus Dusnokon. a leánya negyedéves hallgatója a köz- gazdasági egyetemnek. — Kapott már kitüntetést? — Tizenhárom éve, a nagy dunai árvíz elleni küzdelemben való részvételemért bronzérmet és elismerő oklevelet kaptam. Az életet védte akkor is. És azóta is. A férfiakat megszégyenítő munkabírással, az asszonyok legkiválóbbjait jellemző önfeláldozással. Ha a régi szólásmondás most és vele kapcsolatban kapna szárnyra, így hangzana: Asszony a gáton! Tarján István megnézheti őket — mondja Hontvári János keserűteleki iskolaigazgató, a táncosok társadalmi vezetője. — Látni fogja azt is, hogy tán még a nagydíj elnyerésénél is nagyobb bravúr volt ebben a kis osztályteremben zenekíséret, magnetofon nélkül fölkészülni. — Mikor alakult meg az együttes, és kik hozták létre? — Nem is nagyon kellett ezt alakítani, tulajdonképpen megvolt, csak eszükbe kellett juttatni az embereknek. Több mint 20 éve tanítok itt. Amikor idekerültem, és utána még jó 5—6 évig élő kultusza volt itt a dalnak, a táncnak. Persze, akkor még nem együttes formájában. Emlékszem, vasárnap délelőttönként egymásba karolva, énekelve sétáltak végig a főutcán a részteleki, keserűteleki lányok. A két szállás határán találkoztak, együtt daloltak tovább. Aztán, hogy az a korosztály férjhez ment, a fiatalabbak nem vitték tovább a szokást, középiskolába kerültek Kalocsára, elszivárogtak dolgozni a városba. A dalostáncos lányok utolsó nemzedéke fájlalta, hogy fiatalkori örömforrásuk elapad. Meglett asszonyok már, nem egynek felnőttek, a gyerekei, ők maguk hozták létre az együttest, egy éve sincs. Szigeti Antalné a helyi nótanács elnöke. Három, 14—17 éves gyermeke van, ő a tsz baromfitelepének vezetője, nála nélkül biztos, hogy nem éledt volna újjá a tánccsoport: — Most biztosan azt gondolja magában, hogy mit akarunk mi itt ezen az isten háta mögötti szálláson, amikor a tévében majdnem minden napra jut valami fesztivál. Pedig éppen fordítva van. A tévéből látjuk, hogy mindenki, diákok, mesterek, énekesek, szavalok jönnek elő a maguk tudományával. Néztem a táncosokat, énekeseket: mi egészen másképp csináltuk. Gondoltam, hátha ennek is lesz becsülete a szakértők előtt, összeszedtem hát a régi barátnékat, akikkel fonóba jártunk annak idején. Fonó már nincs, kendert se termelnek errefelé, hanem a tánc meg a nóta az nem olyan, hogy csak úgy egyik napról a másikra „átprofilírozzák”, ahogy maguk szokták mondani. — Csak^ az a baj, hogy innen a szállásról kevesen láthatták a szereplésünket — kapcsolódik be Répási Albertné. — Háromszor any- nyian is bejöttek volna az első fellépésünkre tavaly, de nincs elég hely. A sze- lidi napokon meg Salgótarjánban, ott igen, ott volt közönség. Pedig mi a mieinkre gondoltunk elsősorban, amikor annyit vesződtünk a műsorral. Az általános iskolák alsó osztályaiban használatos kockás füzetet tesznek elém. Csodálatos! Reszke- teg betűkkel, „szigorúan” a kiejtést követő helyesírással ősrégi népszokások, lakodalmi jelenetek, fonóházak mulatozásai elevenednek meg a lapokon. „Fecskefarkas, tulipántos, zöldsallang os, rozmaringos szöröncsés jóestét, kedves körösztanyám, eresszön be minket!” — így köszöntött be tréfáskedvű részteleki legény a fonóba. „Én is sokat gondolkoztam ezen, de mindég csak arra likadtam ki, hogy szeretem és a felesége leszek. Födjük van elég, ühozzájuk dögös menyecske kő, nem valami bögyös páva” — mondja a következő idézet — részlet a lakodalmasból —, ami önmagában is társadalomtörténeti dokumentum lehetne. Képzeljük el a részteleki asszonyokat, amint ülnek az iskolapadokban esténként vagy negyvenen, és heves viták után dramatizált jegyzőkönyvekbe foglalják múltjukat! Vajon lehet-e a fiatalokat is ehhez hasonló lelkesedésre bírni? Résztelein kalauzom, Vörös Jancsi nyolcadikos tanuló biztatóan nyilatkozik. — Majdnem minden osztályra jut egv tánccsoport az iskolában. Nem lehet ám ellógni a próbákat, mert az anyukáink is táncosok, szigorúan ellenőrzik, mennyivel jutottunk előre. Sz. J. DERŰS SAROK FOGADALOM Világszerte sajnálatosan elburjánzott szokása a teremtés koronájának, hogy állítólagos fensöbbsége talmi fényétől elvakulván, oktalanul pöffeszke- dik és olykor éretlen tréfákat enged meg magának a gyengébbik nem rovására. Ez a magatartás általában kárhoztatandó, de főleg most. A nőnap arra való, hogy magunkba szálljunk és hibáinkról leszokjunk. Ma semmiképp sem időszerű a dőre hang és komolytalan irkafirka. Helyette fogadjuk meg, hogy: I. Életűnk párjának virággal kedveskedünk. 3. OJ frizuráját külön figyelmeztetés nélkül észrevesszük és felcsillanó szemmel mondjuk, hogy ejha. 3. Ebéd közben sportlapot nem olvasunk, hanem áhítattal szürcsölünk és időnként elismerő csettintésünkkel dicsérjük főztjét. 4, Önkéntes Jelentkezés alap* ján és felette fürgén segédkezünk a mosogatásban. S. Morgás nélkül hozzuk föl a fát és szenet« «. Nem engedjük, hogy 6 szaladjon le szódáért. 7. ÜJ kalapjára nem mondjuk, hogy röhögni kell és mibe került. 8. Vacsora után presszóba visszük és vakarózás nélkül rendeljük meg a gesztenyepürét dupla habbal. 9. Csevegését a legnagyobb odaadással hallgatjuk, többször megjegyezvén, hogy problémái nem mindennapiak. 10. Lefekvés után zokszó nélkül összecsukjuk a könyvet, amikor a villany eloltását indítványozza. Mindent egybevetve, nőnap alkalmából teljes erővel arra törekszünk, hogy legyen minden a kívánsága szerint és legyen mindenben igaza. Ezen az egy napon. Kisjó Sándor
