Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-05 / 53. szám
1969. március 5. szerda 5. oldal Főcím: ÉHSÉG Ez áll a forgatókönyv első oldalán. Alatta: „Bemutatjuk a Knut Hamsun regényéből készült Éhség című filmet”. A filmen még egyelőre norvég nyelven beszélnek a szereplők. Ám a Magyar Televízió hangstúdiójában serényein folyik a munka. A stúdiót elválasztó hang- szigetelő fal mögött ül Sipos Varga Éva, számtalan idegen nyelvű film magyar szinkronizálásának rendezője, mellette a fiatal, ügyes hangmérnök, Gulyás Kati. Egy kicsit idegenkedve hallgatom a megafontoól hangzó szavakat és kellemetlenül rossz hangulatban nézem a stúdió falára vetített filmrészleteket. Nem véletlenül fanyal- gok ettől a műtől. Helyesebben a mű alkotójától. Gyermekkoromból isimerem Knut Hamsun Éhség című regényét. Akkor nem tudtam letenni, végigéltem a városba szakadt magányos fiatalember szörnyű szenvedéseit, az éhséget, amelyet a háborúból jól ismertem. Szívembe zártam ezt a furcsa, esetlen alakot, ezt az éhező, vad, lázas merev, szelíd, őszinte és hazug ifjút, aki tudja magáról, hogy tehetséges, de azt is, hogy az akkori körülmények között még aprópénzre sem válthatja fel tehetségét. Ez az éhező gyerekember maga Knut Hamsun, aki ezzel a regényével tört be a világirodalom legjobbjai közé. Lefordították minden művelt nép nyelvére és úgy olvasták az emberek, mint a humanizmus, az emberi együttérzés szívbe-, markoló dokumentumát. Akkor még szerettük Knut Hamsunt. De 1941-ben a nagy humanista, az emberi szenvedés, az éhezés legszemléletesebb krónikása faképnél hagyta múltját, hitét, becsületét és oda- állt a fasizmus, a haláltáborok, a quislingek és horogkeresztes urak mellé. Ezért nem tudok most lelkesedni e csodálatos film játékért. Hiába próbálom magam meggyőzni, hogy Knut Hamsun regényét 1890-ben írta, akkor még nem volt fasiszta, akkor még tisztességes volt. Később a fanyalgás és a rossz emlékek lassan elhalványulnak és egyre erősebb lesz a film valósága. A jeleneteket rövid, 1— 2 perces tekercsekre vágják és annyiszor vetítik a szinkronizáló színész elé, ahányszor csak szükséges. Néhány filmkocka — és Kálmán György már benne él a film hősének hánytatott, keserves életében, hangja együtt rezdül, halkul és erősödik, mélyül és emelkedik, széthull és elhal, ugyanúgy, mint ahogy ezt a főszereplő Lindblom tenné, ha magyarul beszélne. Á stúdió félhomályában gyorsan múlik az idő. Már délután három óra és Kálmán György reggel 8 óra óta végzi ezt az idegtépő, teljes intellektusát igénybe vevő munkát. Most megérkezik partnere, Földi Teri, aki a film, illetve a regény fekete ruhás leányának magyar hangját szólaltatja meg. Máris felhangzik a furcsa szerelmi jelenet még furcsább párbeszéde: Nő: Hagyjon! — Egy ilyen fiatalembernek, hogy hullhat ennyire a haja. Fiú: (Megdermedve nézi a nő utálkozó arckifejezését.) Nő: Nyilván, mert túl sokat iszik. Szégyellhetné magát Szeretném tudni, milyen életet éL Borzasztó lehet. Nekem el kell mondania. Nos, kezdjen hozzá! Fiú: Őrültnek tart? Most közbeszól Sipos Varga Éva rendező: Gyurikám, jó. De kissé fojtot- tabban csinálja. A jelenetet megismétlik. Azután folytatódik a 138, 199 és a 200 nem tudom hányódik tekercs. Szinkronizálni talán annyi, mint türelmesnek lenni. A rendezőnek, a hangmérnöknek, a vetítő gépésznek és legelső sorban a szinkronizáló művészeknek. Türelmesnek kell lennie mindenkinek, aki azért munkálkodik, hogy idegen nyelvű alkotások magyarul szólaljanak meg a televízió képernyőjén. Az Éhség című filmet márciusban sugározza a Televízió magyar, hangok- kaL Sényi Imre Á nemzetközi nőnap előkészületei Befejezéshez közelednek a nemzetközi nőnap előkészületei. Március 8-át az idén a Tanácsköztársaság félévszázados jubileuma jegyében ünnepük meg szerte az országban. A városokban és falvakban, az üzemekben, termelőszövetkezetekben. hivatalokban és intézményekben ünnepi összejöveteleken emlékeznek meg egyebe1: között azokról az intézkedésekről, amelyek a Tanácsköztársaság napjaiban születtek a nők életének, munkakörülményeinek javítására. I megmérhet kozmosz és a tengerek amazonjai MIRŐL ÍR AZ UNIVERZUM? Akik kedvelik az elvont gondolatokat, igazi „csemegére” találhatnak az Univerzum-füzetek februári számában Komarov szovjet elméleti fizikus A világegyetem geometriája című cikkéről van szó. Lehet, hogy a cím sokakat A járás könyvesboltja A kiskunhalasi szövetkezeti könyvesbolt falán számos oklevél és kitüntetés bizonyítja, hogy ebben a boltban szocialista brigád dolgozik. — Mikor kapták az első oklevelet? vik Sándor szervező is, ő azonban a járásban — és néha azon kívül — dolgozik. — Hány bizományossal dolgoznak? — Százharminccal összesen. Vannak köztük szép forint volt. Az ő pavilonja a főtéren van. Molnár József né a Barneválnál dolgozik, az ő tavalyi forgalma 35 ezer forint volt. Sin- kovicz László a határőrségnél és Dósa István az alsóváros! iskolánál egyaránt A határőrség alakulatánál kapós portéka a könyv. Darvas Péter határőr újabb szállítmányt csomagolta! össze Balogh Vencelné boltvezető-helyettessel. — Hat évvel ezelőtt, — válaszolja Balogh Vencelné boltvezető-helyettes. — Azóta minden évben tartjuk a szintet — Hány tagú a brigád? — Benkovits Antal boltvezető, a helyettese, továbbá Dósa Istvánná eladó és Honfi Ágostonná szervező. Hozzánk tartozik még Szlászámmal pedagógusok, továbbá szövetkezeti vegyesboltok, tsz-dolgozók: (ők már kevesebben) és könyvtárosok. — Milyen forgalmat bonyolítanak le a bizományosok? — Elsőnek Bokor László- nét hadd említsem, akinek a tavalyi forgalma 112 ezer 40—40 ezer forintos forgalmat bonyolított le. A kiskunhalasi könyvesbolt tavaly 1 millió 800 ezer forint értékű könyvet adott el, eredménye az előző évit tetemesen meghaladta. Az elmúlt két hónapot figyelembe véve is azt tapasztalják, hogy emelkedik a forgalom. B. J. B. Szepelnyak: Audcrfavi ,e0Sg Kassai Ferenc fordítása 1. Az éjszaka elkeseredett harc folyt. A partizánoknak azonban sikerült kita- pogatniok a rájuk zúduló SS-csatárlánc gyenge pontját; kitörtek a bekerítésből. Igaz, az erdőig nem jutottak, kénytelenek voltak a sztyeppén maradni. Legszívesebben a dnyeperi úsztatok felé vették volna útjukat, de senki sem ismerte a környéket, térképük sem volt, így erről a tervről le kellett mondaniok. Immár két hete bolyongott a végtelen ukrán sztyeppén a Georgij Szob- ko parancsnoksága alatt álló partizánalakulat. Rajtaütésről, vagy egyéb akcióról szó sem lehetett: fogytán volt a lőszerük, s nem volt állandó támaszpontjuk sem, hol ebben, hol abban a szakadékban, szárazérben húzták meg magukat. Nappal nem mutatkozhattak: a síkságon tíz kilométerről meglátják az embert... Egyszer kifakadt a parancsnok: — Sehogy nem tetszik nekem ez a vadász. Két napja itt tekereg körülöttünk. A végén még nyomunkra vezeti egy nyúl. — Az ördögbe, miféle vadász ez?! — háborgott egy szakállas partizán. — Fasiszta az ilyen, nem vadász. A gépkocsijából lövöldöz, elgázolja az állatokat. Vadorzónak hívják az ilyet, nem vadásznak! — Tudod mit, Matvejics... Válassz ki néhány embert. Látogassátok meg s tolmácsoljátok vendégszerető meghívásunkat. Csak csendesen ... Egy hete rótta már a német a sztyeppét, de sehogyan sem sikerült fogságba esnie. Türelmes volt és találékony, mert jól tudta, nappal nem történik ilyesmi. A partizánok sem ostobák, inkább lesből figyelnek, minthogy felfedjék hollétüket. Ezért kezdett bújócskát játszani. Nappal eltűnt, éjszakánként viszont vakító fényszórókkal pásztázta a pusztát, s hangos lövöldözéssel hívta fel magára a figyelmet: jaj volt a nyúlnak, ha reflektora hatótávolságába került. Ám egész másképp történt a dolog, mint ahogy tervezte. A vadász egy elejtett fogolyért baktatott befelé egy mélyedésben, amikor géppisztolyt szegeztek a mellének, elvették kétcsövű puskáját és halkan a fülébe súgták: — Hände hock! A német gyorsan felemelte a karjait s jobb lábára sántikálva lépkedni kezdett a szakadékban. — Megvan!— közölte mogorván Matvejics a parancsnokkal. — Szóval itt a fritz! Mindjárt kiballg... Az ördögbe, nincs tolmácsunk! — vakarta meg tarkóját a parancsnok. — Én csak hebegek németül. A német szélesen elmosolyodott és megszólalt a legtisztább orosz kiejtéssel: — Nem tesz semmit. Beszélek oroszul. — Szép kis sütemény! — ámuldozott Matvejics. — Hol tanult meg oroszul? — kérdezte Szobko. — Az anyanyelvemen. Oroszországban nőttem fel. — Ügy, szóval áruló. Orosz katona létére átszökött a németekhez! — Szó sincs róla. Nem vagyok orosz. Német vagyok. És nem katona, hanem tiszt. — Na ne mondd! — pattant fel Szobko. — Az árulókat a helyszínen lövik agyon! Erről tudsz? — Tudok. De nem vagyok áruló. Én ... — Neved? Rangod? A német összecsattintotta bokáját; — Hermann Kreiss főhadnagy, a 6. szovjet hadsereg páncéltörő egységéből. — Fogságba estél? — Nem. — Átszöktél? — Nem. A parancsnok arca vörö; södni kezdett. A partizánoknak már nemegyszer volt dolguk szovjet egyenruhába bújtatott fasiszta felderítőkkel. Az iratok is rendben voltak, oroszul is tudtak. Gyakran egész egységek estek a jóhiszeműség áldozatául. — Megengedi, hogy leüljek? — kérdezte a fogoly. — Fáj a lábam ,— tette hozzá mentegetőzve. — Ülj le — szólt rá zordan Szobko. Magában pedig ezt gondolta: „Most nekikezd egy „hihető” történetnek a visszavonulásról, a sebesülésről...” — Megértem a bizalmatlanságát — szólalt meg a német. — De én mindent elmondok. Bármikor ellenőrizhet, ha rádióérintkezésbe lép a 6. hadsereg parancsnokságával. „Ezt jól kitalálta! — gondolta némi kárörömmel Szobko. — Ha megmondanám, hogy semmit sem ellenőrizhetünk, rögtön megérti: nincs összeköttetésünk a hátországgal, s így utánpótlásunk sincs, ha pedig fogytán a lőszerünk, nem lesz nehéz elbánni velünk. Ravasz fickó!” (Folytatjuk) visszariaszt; valójában az írás, mellőzve a csak beavatottaknak szóló matematikai levezetéseket, mértani ábrákat, olyan kérdéseket feszeget, amelyek a világmindenségről kialakult, s eddig modernnek tartott képzeteink viharos átalakulását érintik. Melyek ezek? Eddig például egyértelműen val- lottuk, hogy az anyag tulajdonságai játsszák az elsődleges, a meghatározó szerepet, a tér és az idő tulajdonságai pedig másodlagosak. Nem kizárt azonban, hogy a dolog fordítva áll. Ez a feltevés adódik a tér és az idő egységes, egymásba folyó szerkezetének einsteini elméletéből; másfelől a világegyetem legáltalánosabb törvényei még számos kérdőjelet tartogatnak a fizikusok számára. Ezzel függ össze az a felismerés is, hogy a csillagközi kozmikus térség egyáltalán nem „üres”, hanem energiák, erőterek, sugárzások, vonzások és taszítások gazdag, ma még alig ismert tárháza. Magyarán: a vákuum nem más, mint az anyagi világ egyik sajátságos megnyilvánulási formája, ha úgy tetszik: halmazállapota, így az eddig rejtelmesnek tartott számos kozmikus jelenség megmagyarázható; elképzelhető, hogy a vákuumban valóságos, tapintható anyag jön létre, ami nem keletkezhet a semmiből; Igaz, ma még az ismeretek eléggé hézagosak, a csillagfizika titkok feltárásával adós, s a hétköznapi tudat nem sokat tud kezdeni olyan fogalmakkal, mint például a gravitáció, vagy a végtelen. A cikk végén a szerző következtetésként kijelenti; a kérdésre: „Végtelen-e a világegyetem?” — soha sem lehet majd egyszerű igen-nel vagy nemmel válaszolni. Ezt ki kell egészítenünk azzal, hogy az idő- és térbeli végtelenség sokkal inkább filozófiai, semmint fizikai gyűjtőfogalom. Jóval földönjáróbb, pontosabban: „vízenjáróbb” témával foglalkozik a sok évszázados, s még manapság is dívó tengeri kalózkodás női „főhőseinek” viselt dolgait bemutató írás. A romantikus kalandos regények, s az ifjúsági tv- filmek jóvoltából belénk rögződött, hogy a kalózkodás kizárólag az erősebbik nem „érdeme”. Mint kiderül, jócskán akad ellenpélda. Ráadásul, a hajdani matrózbabona cáfolataként, az óceánok amazonjai na- gyobbnál nagyobb szerencsét hoztak a halálfejes fekete lobogók fölesküdött- jeire. Persze, csak addig ..: Nos, a kútra járó korsó közmondása itt nem egészen érvényes; a rablott kincsekből jutott vesztegetésre is. Az Univerzum, mint a legvegyesebb emberi ismeretek havi gyűjteménye ezúttal sem felejtkezik meg a néprajz, az állattan és a technikai újdonságok kedvelőiről. Japáni halottidéző ünnepi szertartásokról olvashatunk élményszerű beszámolót, s mulatságos hangnemében is meggyőző érvelésű cikk fejtegeti, hogy az ókori kultúrák kivirágzása sokkal többet köszönhet a macskának, semmint azt első hallásra gondolnánk. H. D.
