Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-30 / 74. szám

Első szavunk az örömé, s a recenzor csak. megismételheti azt, amit lapunk hasábjain már elmondott F. Tóth Pál, közvetlenül az új folyóirat megjelenése utáni friss reagálásként. A Forrás — valójában folytatás. Azt várjuk tőle, hogy töretlenül folytatja a Kiskunság csaknem több mint egyévtizedes felfelé ívelését. Ezután nemcsak távolabb érő szóval, hanem szélesebb kitekintéssel is.

Hosszú volt érte a harc. S most, amikor elértünk a sokáig alig remélt sikerhez, azt hiszem, nehéz felmérni a pillanat jelentőségét. Mert eddig bármennyire is felfigyeltek a Kiskunságra a megyehatáron túl, mégiscsak a saját köreinkben mozogtunk. A Kiskunság a megyében élőknek íródott, hozzájuk szólt, s a szerzőgárda nem nagyon számíthatott arra, hoígy a megyén túl szélesebb érdeklődést kelt. Mostantól fogva azonban országos méretekben kell gondolkodni. Magunkról kell szólni és mégis úgy, hogy másoknak is szóljunk, másokban is figyelmet ébresszünk.

S természetesen több felelősséggel is szóink Nem mintha a Kiskunság szerkesztőiből és szerzőgárdájából hiányzott volna a felelősségérzet, de most tudnunk kell, hogy az ország közvéleménye elé léptünk. Nem várhatunk leereszkedő dicséreteket, vagy tapintatos elhallgatást, ez csaik annak jár, aki nem átti be az első sorba. A Forrás országos orgánum, akár a többi folyóirat. Ugyan az a megítélés, ugyan az a kritika jár neki.

A Forrás mindenesetre külsejében is igényt tart rá, hogy hasonlítson a többi folyóirathoz. A címlap tetszetős, és modern. Goór Imre műve. A Tanácsköztársaság ünnepét a borítón Kajári Gyula grafikusművész

rajza köszönti.

A tartalomból is ezúttal a Tanácsköztársaság évfordulójával kapcsolatos írásokat szeretném kiemelni először. A jubileumot méltatja Pozsgay Imre gondolatébresztő vezércikke, s az erre az alkalomra külön beiktatott ötvan éve történt című csőkor, amely, ha nem is törekedhetett teljességre, mindesetre változatosan és színesen állítja elénk a dicsőséges múltat.

Újszerű megvilágításban tárgyalja a tanácsok szerepét az első magyar proletárdiktatúra idején dr. Varga Jenő cikke, amelyet a Kecskeméten, megtartott tudományos tanácskozáson olvasott fel. Tanulságos az akkori és a mai tanácsok közötti párhuzam és különbségtétel. A hősi kor eseményeinek felkutatása köziben eddig kevés figyelmet szenteltünk az ilyen egybevetéseknek. Pedig az államhatalom kiépítésének kezdeti lépései nagyon jól mutatják azokat a törekvéseket, amelyeknek valóra váltásához a bukás miatt csak 30 éves késéssel foghattunk. Élénk fényt vet ezekre a törekvésekre Heltai Nándor cikke is a Tanácsköztársaság művelődéspolitikájáról, amelynek első kecskeméti eredményeit kutatta a szerző, továbbá a kecskeméti intézőbizottságnak a mártír Berkes Ferenc által összeállított jelentése. Erénye ennek a fejezetnek két érdekes riport is. Tarján István egy veterán harcos emlékeit mondja el, Weither Dániel pedig Imre Gáborról, a kecskeméti Vörös Őrség egykori parancsnokáról rajzol portrét, nagy tisztelettel és őszinte szeretettel.

Tekintsük át röviden a szépirodalmi rovatot.

Pa}fai Sarolta két verssel jelentkezik. Mindkettőt a Baffaitól már megszokott közéleti hevület fűti. Verseit most is legnemesebb erényei díszítik: a tiszta hang, a szigorú forma és szűkszavúság. Mellette mindenekelőtt Hatvani Dánielt kell említeni. Szomjúság című verse indulatos számonkérése a forradalmi tűznek és hűségnek. Bőven áradó dörgő sorai tisztító vihart idéznek. (Hiba volt viszont ugyanebben a számban egy sóhajtásnyi, kétszakaszos versét is közölni. Ráadásul néhány lappal arrébb.) Kívüle még a nagyszerű Simonyi Imre Húsvét című versére szeretném felhívni a figyelmet.

tudattal annak bizonyítására, hogy a fél évszázaddal ezelőtt kezdődő forradalmunk milyen harcosokat nevelt. Illetve: Mennyire nagyszerű ez a forradalom, ha olyan embert is vonzott a zászlaja alá, mint dr. Agárdi Ferenc, aki ha megmarad polgárnak, rendkívüli tudáséval anyagilag igen magasan dotált tisztséget tölthetett volna be a két háború közötti társadalomban.

*

Az Ötvenes évek elején, mint kezdő újságírót, főszerkesztőm már az első nap kiokosított: „Ha bármit meg akarsz tudni, keresd fel Agárdi elvtársa*. Legjobb, ha már most bemutatkozol neki. ö vezeti az archívumunkat.”

Amikor beléptem a helyiségbe, éppen telefonon tájékoztatott valakit, s barátságosan intett, foglaljak helyet. Illő, nem illő, végighallgattam kiselőadásnak is megfelelő válaszait, s kisütöttem, hogy egy neves történészünknek ad felvilágosítást a harmincéves háború egyik kevésbé jelentős csatájáról. Ám fejből — nyitott lexikon, könyv a közelében sem volt.

Kimeríthetetlen tudására a következő eset is jellemző. Volt egy érdekes halásztörténetem, novellát szerettem volna belőle írni. Tanácsot kértem tőle, hogy melyik könyvből tanulmányozhatnám a halfajtákat. — Olvasd el Zakrutykin „Üsző falu” című regényét, abban mindent megtalálsz, ami egy halásznovellához szükséges — vágta ki kapásból. A novellából nem lett semmi, s ezért Feri bácsi még három év múlva is megmosta a fejem: „Tudod, hogy elképesztően lusta vagy? Volt egy jó storyd, s hagytad elveszni. Bizonyára nem is emlékszel már rá. Ha akarod, felidézem.” S töviról- hegyire elmesélte az én történetemet, amely már csak részben volt az enyém, mert valóban, nem sok maradt meg belőle a fejemben.

Gyakran elvitt Nagy Lajoshoz, s a vendégségben

élvezhettem régi szoros baráti viszonyuk melegét. De pillanatok alatt tudott kapcsolatot teremteni az általa

Adósságot törlesztett a Forrás a kiskunfélegyházi születésű Falu Tamás két versének közlésével. Helyszűke miatt a további értékeléstől el kell tekinteni, csupán a felsorolásra szorítkozunk. Gaál Farkas, Szabó János, Juhász Sándor, Szente István, Pócsik Dezső és Antalfy István egy-egy verssel szerepel.

Örömteli felfedezés Nagy Faddi Éva. Irodalmunknak általában, s a megyebeli irodaiamnak különösen gyengéje a széppróza. A Baján élő Nagy Faddi Éva érett, modern prózával lepett meg bennünket. Az álmom: Madeira című elbeszélése üde, igen kifejező és erőteljes írás. Nemrégibn a Tiszatájban olvashattuk egy egyéni hangú írását. Nekem ez az elbeszélése a korábbinál is jobban tetszett.

Ax E!6 múlt rovat ismét számos érdekességet kínál. Külön fejezetet szentel az Ady-évfordulónak, ahol Buda Ferenc, Simonka György, Orosz László, Kiss István, Papp István és Varga Mihály írásai olvashatók. Simonka György érdekes beszámolót írt továbbá Tornyai Jánosról. Helyeseljük, hogy a Forrás szerkesztői ennyire foglalkoztatják a Kecskeméten élő idős újságírót A század első felének számos kiváló íróját művészét ismerte Simonka György, s olyan szubjektív emlékeket hordoz magában róluk, amelyek gyakran irodalom- és művészettörténeti kuriózumok, eddig ismeretlen adalékok sok nagy művész arcképének teljessé tételéhez.

Különös figyelmet érdemel Gól István írása Tóth Iászlóról. Előtte még senki sem mondta ki, hogy Tóth László korának legnagyobb nyomdaipari művészei közé tartozott. Gál javaslatait, amelyekkel e rendkívüli ember emlékét szeretné méltó módon megörökíteni, meg kellene szívlelnünk.

Az Élő múlt rovatban olvashatjuk még Móricz Zsig- mond ismeretlen levelét és bizonyára rendkívüli érdeklődést fog kelteni Sebestyén Erzsébet közlése. Petőfi István kiadatlan leveleiről.

Igazán csak felsorolásszerűen folytathatom. A Hazai tükör rovatban Zóm Tibor a falusi fiatalság elvándorlásának okait kutatja, Kmtó Nagy István szűk- szavűaágában is kitűnő tanulmánya, a kiskunmajsai Járitz Józsa festőművésznőt méltatja, Szekér Endre, Buda Ferenc költői arcképét rajzolja meg. Nagy Piroska Hercegszántóról ír érdekesen, s Pásztor Zoltánnak a Sirokkó forgatása közben készített négy kitűnő fényképét közli még a rovat Jancsó Miklósról.

Az említetteken felül kél fontos javaslatot közöl a Forrás a magyar parasztfestők múzeumának létrehozásáról. Az egyik cikk szerzője Moldovan Domokos, a másiké Ortutay Gyula, Nagy ügy, amit ajánlanak Kecskemétnek, s a Forrás, ha közvéleményt keltett mellette, jó szolgálatot tett a megyeszékhelynek és a művészetnek egyaránt

A világgazdasági válság hatása a bajai szegénység gyermekeinek életviszonyaira a címe Gergely Ferenc írásának, amely gazdag tényanyagot dolgoz feL A Szemle rovatból szeretnénk még felhívni az olvasók figyelmét Szabó János Uitz hazatérése címmel írt beleérző és szeretettel megrajzolt méltatásán a nagy forradalmár festőről.

Összegezésül szívesen írjuk ide; hogy a Forrás első száma színvonalban, témaválasrtéfcban, szerkesztésbe»! egyaránt méltó a kitűzött célhoz. Nem tapintatból, az indulásra való tekintettel érdemel dicséretet, habár annyit talán még illene elmondani, hogy Kecskemét túlságosan sokat szerepel ebben a számiján. A jövőben helyes volna javítani az arányokon, s jobban bekapcsolni a megye többi résaét is, kiterjesztem a horizontokat más tájakra, helyekre, s talán még alkotókra is.

Örömmai záram beszámolómat azzal, hogy a Forrás a jelek szerint máris széles olvasótáborra lelt Kecskemét legforgalmasabb újságpavilonjaiban már as első napokban elfogyott.

MESTER LÁSZLÓ

korábban személyesen nem ismert más nagyemberek- kel a. Amikor redak «ónkat a Szovjetunióban emigrációban élt Nazim Htkmet meglátogatta, Agárdi elvtáns néhány perc múlva mór úgy társalgóit vele, oroszul, hogy kiderült, mindent tud a vlághírű kommunista török költőről.

Néhány epizód még a számtalan kisül. Aat eOeníar- radalom ötödik napján éjszakára bennrekedtünk a szerkesztőségben. Nem valami biztonságos volt a helyzetünk, ezért a szerkesztőségi páncélszekrényt odatoltuk a főbejárati ajtó elé. Ha netán jönnek a fegyveres huligánok, valamiképp védeni tudjuk magunkat, vagy elmenekülhetünk a folyosók labirintusában. Hajnali ötkor, a szürkületben, amikor színié szünet nélkül lőttek valahol, Féri bácsi bezörgetett hozzánk, ötvennyolc évesen átgyömöszölte hatalmas testét az egyik folyosói ablakon, s néhány szóval máris optimista hangulatot teremtett. A többi közt ezt is mondta: „Itt már csak a Szovjetunió segítségével lehet gyorsan rendet csinálni.” Ö már tudta — akkor, amikor az áruló Nagy knréék a szovjet csapatok kivonulását követelték.

A hatvanas évek elején (ő már nyugdíjban, de nem nyugalomban, én néhány év óta Kecskeméten) szokott helyünkön a Hungáriában társalogtunk. Jóllehet ismertem, mégis lenyűgözött, hogy mennyi mindent tudott Bács megyéről. — Nemrég egy veterán barátom társaságában körutazást tettem a megyében — mondta. — Persze, a többiben is.

Végül: Egyezer panaszkodtam neki, hogy depresz- szióban vagyok, nem megy az írás, ilyen mélyponton még soha nem voltam.

— Az jó, ha mélyponton van az ember. Onnan ugyanis csak felfelé lehet haladni — okított ki bölcsen.

ö már nem halad semerre sem. Jó lenne hinni, hogy a halhatatlanságba vitt az útja. TARJÁN ISTVÁN

Molnár Istvánnal

A VALÓBAN négyszemközti beszélgetés első félórájában vajmi keveset tudtam meg Molnár István Érdemes művésztől, az Állami Budapest Táncegyüttes művészeti vezetőjétől.

Találkozásunk előtt már fígyelmezettek: szófukar,

igen fegyelmezett beszédű ember, aki önmagáról csak nagy ritkán beszél.

így igaz. Megtaláltam azonban a kulcsot: az együttes tagjai felől érdeklődtem. Erre lassan kezdett feloldódni.

— Mondják, hogy Ön szigorú vezető, aki nagy fegyelmet tart.

— Fegyelem nélkül nincs komoly munka. Ám az a kérdés, mit értünk fegyelem alatt. Nálunk senkit sem kell fegyelmezni, mert mindenki tudja a maga dolgát. És teszi is.

Nem volt nehéz igazat adni, hiszen egy próbát és egy előadást már végignéztem Baján. Próbát? Ez a sző itt más értelmű. „Nálunk nincs próba, csak előadás.” Másik kedvenc mondása: „Mi nem azért fizetjük a táncosokat, mert tán* colnak, hanem, hogy táncolhassanak.” Vagyis: hisz közvetlen munkatársainak hivatásszeretetében. És — hadd tegyük hozzá — ritkán csalódik bennük.

Molnár István Érdemes művész tavaly ünnepelte hatvanadik születésnapját. Tiszteletére egyórás életrajzi dokumentum}ilmet, készített a Televízió. A filmben az idős mester tízperces szólótáncot mutatott be. Ma is aktívan táncol. Az együttes betanításakor nem szeret magyarázni, koreográfiái elképzeléseit legszívesebben saját maga mutatja be.

— Hogyan őrizte meg ennyire frisseségét?

— Ha az együttes tagjai megfogadják tanácsaimat és az én normáim szerint élnek, innen mennek nyugdíjba.

Neve a magyar néptáncművészetben fogalom. Nálánál többet a magyar folklór táncvilágának művészi rangra emeléséért és új életre támasztásáért aligha dolgozott valaki. De hadd beszéljen ő maga:

— Párizsban dolgoztam, mint balett-táncos a harmincas évek közepén. A Les Archives Internationales des Dances — a Nemzetközi Táncművészeti Intézet — volt a munkaadóm. Nagy sikereim voltak, mint klasz- szikus táncosnak. A Párizsi Magyar Intézet meghívott egy ünnepségre azzal, hogy magyar táncokat kellene bemutatnom. Megdöbbenve jöttem rá, hogy a meghívásnak nem tudok eleget tenni, mert a magyar tánc ritmusára egyáltalán nem mozdul a lábam. Sajnos, a szereplést le kellett mondanom.

— A szálka azonban bennem maradt. Rendkívül elkeserített a tudat, hogy saját hazám táncait nem ismerem. Hazamentem Kolozsvárra — erdélyi származású vagyok ugyanis, de egyik nagyapám Kunszent- miklósra való, így Bács-Kiskun megyéhez is rokoni szál fűz. Határozott programot dolgoztam ki, tudományos alapon fogtam hozzá a népi tánckincs felderítéséhez, amit tizenöt éven át egyfolytában végeztem.

A TÖBBIT tudjuk. Filmfelvevőgéppel, fonográffal és kotta-, meg rajzfüzettel felfegyverkezve az országnak több mint háromezer községét bejárva gyűjtötte, jegyezte, tanulmányozta a népi táncokat.

És az eredmény? Harmincöt év munkájának gyümölcse?

A magyar néptáncirodalom summája Molnár István nevéhez fűződik. Megszámlálhatatlan publikáció és tánckompozíció. A felszabadulás után előbb a Ruggyantagyár táncegyüttesének vezetője, majd a SZOT hivatásos táncegyüttesét szervezte meg. Vezetője volt a Néphadsereg Művészegyüttesének is, majd pedig tizenöt évvel ezelőtt az akkor megalakult Állami Budapest Táncegyüttes művészeti irányítója lett. 1954 óta a Magyar Népköztársaság Érdemes művésze.

Az Állami Budapest Táncegyüttest szükségtelen bemutatni. Mégis hadd mondjuk el: az elmúlt tizenöt esztendő alatt bejárta az együttes a világot. Voltak Indiában, Indonéziában, Iránban, az NSZK-ban, Ausztriában, a Szovjetunióban. Franciaországi turnéjukon oldalakat írtak róluk az újságok. Amerre járnak a nagyvilágban, hűséges követei a magyar táncművészeinek. Ha idehaza szerepelnek, előadásaikat nagy számban nézik meg nálunk vendégeskedő idegenek.

— A hatvanéves jubileum alkalmából olvastuk az újságokban, hogy Molnár István szobrászkodással is foglalkozik.

— Azzal is. Nyugtalan ember vagyok, nem hagy békén a gondolat, ha nem értek valamihez. ÉS akkor megtanulom. Ha jól számolom, tizenöt féle mesterségem van.

— Azért az igazi mégis a tánc.

— Persze. A többi csak kedvtelés. De leginkább a szobrászától szeretem. Fával dolgozom, neoklasszikus stílusban.

AZ ÁLLAMI Budapest Táncegyüttes most új számokat tanul, köztük Molnár István öt ú] kompozícióját, amelyek közül az egyiknek alapelképzelése az együttes bajai szereplése alkalmával született meg. január végén. BALOGH JÓZSEF