Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
ubbasztott a falu szélén, az árokparton, ímikor András rátalált. — Ki vagy, cimbora? — A katona. — A frontról? — Fogságból pajtás. A világ végéről. — És most hazatérsz a faludba? — Haza, csak éppen fogytán az erőm. — És most sietős a dolgod. — Az lenne, ha bírnám. Tegnap óta már csak ez a kulacs tartja bennem a lelket. Meghúzod? — Nem, köszönlek, cimbora. Inkább gyere. Nálunk megpihenhetsz, aztán folytathatod utad. András bevezette a faluba, egyenest az irodájába, aztán parancsot adott a kajlabajszú őrnek, hogy amit csak tud, teremtsen elő a cimborának, aki messzi útról jön és hosz- szú út áll még előtte. És elköszönt, mert hogy rá várnak még itt, meg ott, de majd visszajön. Az őr kenyeret meg avas szalonnát talált sebtiben, s csak akkor szólt, amikor a katona mindent bekebelezett. — Most már könnyebb, katona ? — Mintha kicseréltek volna. — Az jő. — Üjra embernek érzem magam — s nyújtja a kulacsát. — Buktasd meg, pajtás. — Hát... szükséged lehet még rá — nyel nagyokat az őr. — Azért csak igyál. — Szolgálatban vagyok. — Ettől ugyan még lehetsz .., — Jó. De csak egy kortyot. Az ízéért. Az egészségedre. — A tiedre pajtás. Én már letettem a fegyvert. _ Hát... letenném én i s... soha nem voltam én katona... hamar elfárad az kezem a puskától... — Akkor tedd le. — És ki veszi fel helyettem? Tálán te? — Nekem elég volt öt hosszú év. — No, látod. Akkor nem lehet. — Nem? _ Valakinek fogni kell. _ És aki idehozott? Fiatalabb még nálam is. — András? Fiatalabb. De rá másként van most szük- ség. , — Parancsok tálán? — Az egész falué. A direktórium elnöke... _ Egy valamit szeretnék t udni, katona: Mitől féltetek ti odakinn a legjobban? — Nem tudom én azt. — Mi volt a leghosszabb, ami érhetett? _ Talán a fájdalom. — A fájdalom? — Meg a fájdalomtól való félelem. — Biztos, hogy így volt? — Ha te is ott lettél volna, pa’tás ... , — Persze ... meglőttek? — Kétszer... Tudod te, mi az, feküdni a golyók záporában. ’•Vetetlenül? — Féltél? — Legfeljebb a szenvedéstől. — Mástól nem? — A szomjúsá-'lől...' meg a fáradtságtól... — És a haláltól? — A haláltól, pajtás? Ugyan ... — Azt mesélik, ti megvetettétek a halait. — Túl sokáig feküdt mellettünk a lövészárokr — Az elnökkel meg nem lehet — erősködik az őr. — Lehet, nem lehet, nem érdekel... — kardoskodik az asszony és harciasán az irodistalány elé áll. — Hol az elnök? — Jöjjön már — az őr megfogja a karját —, hajtson a jó szóra, mert ha nem... — Akkor mi van? Talán te adsz kenyeret a két éhes gyerekemnek? Vagy lisztet adsz? Mondjad, öreg! — Hagyja békén — áll Anna az asszony elé — és menjen isten hírével. Nincs itt az elnök, de ha itt lenne, akkor sem adhatna kenyeret. Magának sincs. — Ha nincs itt, majd előkerül. Megvárom ... — És attól jóllaknak a szony és nem veszi észre a belépő elnököt. A többiek sem. — Talán eltemették — tűnődik a katona. — Odakinn arra sincs mindig idő... — Éhesek a gyerekeim. Sírnak, hogy adjak enni. Mondja meg maga, aki odakinn járt, mit adjak nekik? Ezeket a fonnyadt melleket dugjam a rívó szájukba? Nézzen rám! Két éve ez a ruha még szűk volt nekem. A padlásról kotortam elő, mert ami jobb göncöm volt, mind elcseréltem. Krumpliért, rozsért. Most meg lötyög rajtam. — Ez az ember meg sánta és öreg — bök a katona az őrre. — Mégis puska van ban. Még tisztelettel is adóztunk volna neki? — Lehet, hogy igazad van, katona. Nekem még nem volt benne részem. Gyerek voltam, amikor ledobott egy ló az "raság- nál. Azóta sánta vagyok. Ezért nem kellettem. — És most? Behívtak? — Mondták, hogy szükség van mindenkire. — Rád is? — A puskámra. A direktórium elnökének? — A direktóriumnak. — És mit ad cserébe a te direktóriumod? — Földet adott. — Az jó. Minthogy lédember volnék. — Az voltam én is márciusig. Az uraságnál. — És mondd csak, pajtás, mindenkinek adott földet a te direktóriumod? — Aki jogosult rá. — Adna nekem is? — Adna. Mivel cselédember volnál. Anna lép be, az irodistalány. — Már jobb? — kérdi a katonát. — Sokkal jobb. — A.színe is más lett — áll föl az őr. — Hát akkor ... nekem most mennem kell. Járok. egyet Ég áldjon, katona. — Ég veled. — És gondolkozz azonj amiről beszéltünk — sán- tikál az őr. — Gondolkozom, pajtás... — Fájnak a lábai — jegyzi meg Anna, amikor magukra maradnak. — Fájnak. — Megy tovább, katona? — Menni kellene... — Azért pihenhet még. — Te mi vagy itt? — Mindenes, meg irodista. — Azelőtt mi voltál? — Házi cseléd. — És most irodista. — Valakinek lenni kell. Az elnök nem csinálhat mindent. — Az elnök mit csinál? — Amit kell. Délelőtt például törvényt tartott. De nem volt nyugovása az éjszaka sem. Most meg a vasútra ment. Éhezik a falu ... — Engem meg jól tartott ... IC ivágódik az ajtó, " ^ negyven körüli, csapzott asszony bukik be az irodába. — Hol az elnök? — Mondtam, hogy nem lehet... — biceg utána a kajlabajszú őr. — Hagyjon. Magával nincs tárgyalásom. gyerekei? — szól közbe a katona. — Maga kicsoda? — Katona. — A férjem is az volt, amíg oda nem veszett az istenadta. Ha élne, nem jönnék koldulni ide. ö majd teremtene mindent a családjának. — Sokan mondták ezt odakinn. Aztán még arra sem futotta az életükből, hogy hazajöjjenek. — Ű akkor is teremtene... — ellenkedik azasza kezében. Ilyen időket élünk. Megszólal András: _l*4j olnap öt vagon " krumpli érkezik. — Ez igaz? — pördül az asszony, s az elnökre mered. — Most jött a futár a megyétől. Tőle tudom. . — Szétosztják mind? — Az utolsó szemig... — Jól van... de holnap visszajövök... — indul az asszony, s utána biceg a? őr. — Köszönöm, katona — mondja egyszerűen András. — A szívemből beszéltél ... De miért jöttél vissza? Nem tetted okosan, hogy visszajöttél. — Még el sem mentem.’ — Még nem? Az más. — Lehet, hogy nem megyek. — Nem mész? Téged várnak odahaza! — Sok tennivaló van még itt is. Maradok. — Itt veszélybe kerülhetsz! — Nem jobban, mint máshol. — Téged várnák. Nem várhatnak hiába. — Nem. De neked sánta a katonád. Meg a keze is remeg. — Az őrre gondolsz, katona? Bátor ember. — Bátor. De öreg. — Van flau talabb is. — Én is az vagyok. — Az vagy. — Mégis el- küldenél. >— Ha egyszer várnak! — Csak a falut szerettem volna látni, ahonnan öt éve eljöttem. Emberfia nem vár ott engem. — Igazat mondsz, katona? — Miért hazudnék, pajtás? Maradhatok' — Amig kipihened magad. — Amíg kipihenem magam. — Megcsörgeti a kulacsát. Annához fordul: — Poharad van ? — Akad.., UITZ BÉLA PLAKÁTJA Lányi Sarolta: Tarass 1919-ben Ropognak a tavaszi csontok — Boldog az ember, máris boldog. Fakadnak a tavaszi nedvek — Jegy nékül kapjuk a jókedvet. Fészket keres vidor madárhad — fészke lesz embernek, madárnak. Didereg a zsugori vénség — fütyürész a dolgos szegénység. Mindenkié az üres ászt a g — mindenkié a teli asztag. Vörös lobogók lobognak, vörös katonák robognak. Gyerekek játszanak, dalolnak Az ő szemükben ragyog a Holnap. (1919) — Én nem kérek — tiltakozik András. — Sohasem iszol? — Nem iszom. — Azért csak koccints velem! Rádfér. Nyúzott vagy. Mikor aludtál utoljára? Nem szólsz? — Annához fordul. — Te tudod? — ö itt csak irodista. — Te meg csak a direktórium elnöke vagy. Nem igaz? — Nem akartam. — Megválasztottak. — Meg, katona. — Azelőtt meg csak ember voltál. Aki nemcsak dolgozik, eszik meg alszik is. — Ügyvéd vagy te, katona, hogy így kiforgatod a szavam? — Ha kell, ügyvéd vagyok. Meg isten. És ember is, akinek leragad a szeme a fárad tságtóL — Akkor menj és pihenj le éjszakára. Anna megmutatja a helyed. — Ha koccintasz velem. — Veled igen, katona. Aki isten is, meg ember, azzal muszáj — Vedd úgy, csak azért maradtam itt, hogy néha koccinthassak veled. — készségedre, katona! — Neked is, pajtás. Mindannyiunknak! — Aztán... ne számíts valami fényes szállásra. — Az árokpartnál azért talán kényelmesebb lesz. — Jó éjt. katona! — Jó éjt! i PRUKNER PÁL Várnai Zseni: Közös küldetés Te költő voltál, amikor hozzád én egy gyanútlan, fiatal leány. A költő volt, akit én megszerettem s asszony lettem egy költő oldalán... És olyan lettem, mint a föld, mely búzát, virágot, bokrot egyként megterem, de akkor már nem te, hanem a gyermek, S a vers lett számomra a szerelem. Szegényasszonyok dolgát énekeltem, te tudod jól; nekem is az jutott... közben szálltak a hollószárnyú évek, az ifjúságom így hát elfutott. Szerelem? Nem, mélyebb, igazabb törvény kovácsolt hozzád: közös küldetés ... Micsoda harcok, lángok, forradalmak! Nagy élet volt ez... csak kicsit nehéz!
