Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
TELJES ELET Vázlatok Imre Gábor portréjához Sokáig készülődtem erre a riportra. Közel két évtizedes újságírói pályafutásom alatt találkoztam már sok neves íróval, művésszel, politikussal, de egyik sem volt olyan rejtélyes egyéniség számomra, .mint Imre Gábor, a Kecskeméten élő veterán kommunista, az egykori vörösőrparancsnok, festő és szobrász, a felszabadulás utáni városi rendőrkapitány, a művészklub elnöke, Szimferopol díszpolgára — és a többi, és a többi. Az 50. évforduló alkalmából ugyan elsősorban a forradalmár Imre Gábort kellene bemutatni az olvasónak, én azonban úgy éreztem, hogy róla már ezt nagyon sokan és sokszor elmondták. Itt van előttem Weither Dániel majd egy újságoldalnyi írása a Petőfi Népe 1963. március 21-i számában, a címe: Nagy idők tanúja. A Fáklya, s az Úttörők között Ország—Világ is megemlékezett róla. Mindegyik cikkben szinte plasztikusan állt előttünk a harcos, a küzdő Imre Gábor, akinek életútja mindvégig összekapcsolódott a munkásmozgalommal. Talán az sem véletlen, hogy Uitz Bélával, s több más olyan kiváló művésszel együtt végezte a századelőn az iparművészeti főiskolát, akiknek életútja később szintén a forradalmi mozgalmakhoz kötődött. A kor haladó eszméd átjárták ezeket a fiatal művészeket, s fogékony- nyá tették őket a szocialista tanok befogadására. Imre Gábort az első világháborús frontélmények is ebbe az irányba sodorták. Egy művészember, akit az alkotó humánum jegyzett el magának, sosem lehet híve az értelmetlen öldöklésnek. Különösen ha azt látja, hogy a túloldalról már a béke jelszavával jönnek át barátkozni a hozzájuk hasonló, háborútól megcsömör- lött katonák. És mégis, ugyanez a művészember idehaza, amikor a proletárhatalom védelméről van szó, első között jelentkezik a nemzetőrségbe, majd a direktórium győzelme után a vörösőrség parancsnoka lesz. Védeni akarja azt az új rendet, amelynek igazságosságában hisz, s melyért úgy érzi, érdemes egy időre félretenni a vésőt, az ecsetet, a művészi ambíciókat. Közben harcban áll a helyi ellenforradalom álarcot öltött és alakoskodó képviselőivel, majd a tényleges front, a déli vonal egy szakaszának védelme hárul rá. Katona tehát, a Magyar Tanácsköztársaság tisztje — s helyt áll becsülettel. Nem rajtuk, hanem a túlerőn, az országra nehezedő óriási nemzetközi nyomáson, a külső és belső ellenség összefogásán múlik, hogy összeroppan a front — s a haza védelmezőiből lesznek a „bűnösök”, a vádlottak, az üldözöttek. Katonai törvényszék, Margit körút, gyűjtőfogház, kecskeméti börtön, internálás, rendőri felügyelet, s állandó megfigyelés — ez volt az út visszafelé a polgári életbe, amely akkor már a fehérterror dühöngésével, a Horthy-féle „konszolidációval” volt azonos. Egy másfajta világban, mint amit elképzelt, megálmodott kellett újrakezdeni, illetve élni egyáltalán. Ha emigrációba megy, mint társai közül sokan, talán jobban kiteljesedhettek volna művészi elképzelései. Talán egy második Uitz Béla lehetett volna belőle a kedvezőbb körülmények között. Tanulhatott volna tovább, társadalmi megrendelések lendítették volna előre. Hiszen főiskolai vizsgamunkája — sajnos, csak fényképen van meg — valóságos kis remekmű, s mai értelemben véve is modern alkotás... Itthon maradt, vállalva a „megbélyegzettséget”, amely csak a hatalom birtokosai szemében jelentett kisebbrendűséget. Mint az iparitanuló-iskola rajztanára a helyes látásmódra, a realitásra, a formákra, s a szépre, emberségre tanította kis növendékeit. Magasabb szinten mint sok középiskolában. Nem ismertem még akkor, de sosem felejtem el, milyen rajongó szeretettel ejtették ki nevét a szomszédos Nagykőrösön is azok, akik kapcsolatban álltak vele. Sze- retetre méltó egyénisége, remek pedagógiai érzéke és adottsága messzire elvitte a hírét. De a „Rend” vigyázott rá, nehogy Imre Gábor kilépjen abból a szűkös körből, amibe zárták mesterségesen. Azért a művészi ambíciók forgácsai mégis megteremtek ebben az izolált környezetben is. Két munkásfigura a volt Otthon mozi bejáratánál, a háború áldozatainak emlékműve a temetőben, egy dombormű a Nagytemplom homlokzatára, a fürdő bejárata és a vaskapujának terve (milyen kár, hogv a város- rendezés során tönkrement!) — bizony ezek csak töredékek, apróságok az elhivatottság útján. Sok mást is alkotott persze. Pályázott például a Katona Józseí-síremlékre is, de nem az ő szobra nyert. Petur került oda — Tiborc helyett... — s ez érthető is abban az időben. Sajnos, csak fényképei maradtak meg legtöbb kisplasztikájának. Érthetetlenül és bőkezűen — vagy tán nem mondja, de inkább ez a valószínű, hogy a szükség kényszere folytán — elpazarolta, krajcárokért elajándékozta őket, sokról azt se tudja kinek. Hogy milyen remekbeszabott darabok lehettek, azt csak a szinte egyedül megmaradt szép és markáns fej — egy német kereskedő jellegzetes arcmása — után ítélhetjük meg. A felszabadulás után szerintem Imre Gábort valami művészi alkotómunkával kellett volna megbíznia a városnak, s az új társadalmi rendnek. Biztosan akadt volna más derék elvtárs is, aki hozzá hasonló hűséggel szolgálta volna, mint rendőrkapitány Kecskeméten a szocializmus Védelmét. Már túl volt a nyugdíjkorhatáron vagy két esztendővel, amikor leszerelt — és végre kedvelt és igazi hivatásának hódolhatott. Persze — s érzem én, hogy itt van az ellentmondás — az a „másik” Imre Gábor, a fegyvert fogó, s a közrend helyreállításáért harcoló is ugyanaz az ember. S őt kisebbítenénk vele igazságtalanul és sértő módon, ha azt kérdeznénk tőle: — Minek tetted, miért vállaltad? Bizonyára azt mondaná: — Mert szükség volt rá és én mindig azt tettem, cselekedtem, amit rám osztott a sors és a saját lelkiismeretem. Igen Ő akkor úgy érezte — s már nem először —, hogy nem húzódhat művészete elefántcsont tornyába, amikor kint még sírás és gyötrelem van és nélkülözés — és kemény osztályharc. Hogy nem a pozícióval járó előnyök vonzották, arra nagyon könnyű felelni. Hiszen ma is abban a sötét kis udvari lakásban lakik, mint annak előtte, ahol sajnos — ha látni, olvasni akar — mindig égnie kell a villanynak. (Milyen nehéz lehet megszokni vagy lehet-e egyáltalán megszokni a nappal is szürke félhomályt a színekben élő festőnek, a formák éles kontúrjait látni kívánó szobrásznak...) Itt szokta fogadni neves vendégeit is, akik — sokféle társadalmi tisztsége folytán is — meglátogatják néha. Különben van egy kis műteremnek becézett sufnija is az utca túlsó oldalán levő épületben. Befuthetet- len, ezért csak tavasztól őszig tanyázik benne. Kincsei közt. Órákig lehet itt bámészkodni, hiszen tán m'aga sem tudja mije van. Egyszer azért valaki már számbavehetné elérhető munkáit. A plaketteket és domborműveket. Az emberséges arcú Kodály Zoltán, a humorról is árulkodó Tóth László, a tanácsháza falára megálmodott — hiszen kép sem maradt fenn róla — Asztalos János, aztán a Mátyási dombormű és a most elkészült Berkes Ferenc... Ebben a műfajban úgy érzem, igazán otthonos és még sok megrendelésnek tudna eleget tenni. (Persze nem „bagóért”, mert az ilyen „itthoni” művészről sokan azt hiszik, hogy az a levegőből él, s csupán társadalmi ügybuzgalomból hajlandó dolgozni...) A szobrait már említettem, hogy szinte csak fényképeken lelhetők már fel. De azért érdemes megnézni a városi szoborsétányon levő Tóth László-mellszob- rát — mely legalább hasonlít is a neves közéleti férfiúra, nem úgy mint... (de bocsánat, ne személyeskedjünk). Mert a realitástól nem tud elszakadni. Imre Gábor: Kodály Zoltán (dombormű) „A forma legyen tiszta” — mondja, s még hozzáteszi mintegy ellenpontként: „Szeretek birkózni a témával ...” Ezt a formatisztaságot érzem többi szobrán is. A kedves tanulmányfejen, melyet feleségéről mintázott, vagy Kelemen László mellszobrán, mely a színház előcsarnokában áll. Szerintem nagy hiba volt 1957 óta (nyugalomba vonulása óta) parlagon hevertetni Imre Gábor alkotó erejét. Bár tudom, hogy- nehezen fogadta be — vagy tán be sem fogadta — a hivatalos képzőművészeti élet, fanyalogtak egy-egy munkáján, de a város csupasz közterei sokat nyerhettek vol- nak munkájával. — Különben tudok ám én absztraktakat is — mondja mosolyogva, amikor stílusának alakulása felől faggatom. S festményeket, rajzokat vesz elő. S valóban, az Agresszió című absztrakt képe tényleg kifejezi a témát, s az Akvárium című festménye is — körkörös- ség, színek villódzása, csupa poézis — játékosan utánozza a halak játékát. Szobája falát egy „csurgatott” képpel díszítette, jelezve, megérti a mai belső díszítőművészet törekvéseit... Pedig maholnap nyolcvanéves. Szinte hihetetlen. A lelke, szelleme teljesen friss és rugalmas, szinte fiaHajnal József: Virradás Harcol a hajnal az éjszakával. A sötétség nagy, gonosz hadával. Csend van mindenütt, szellő se lebben. Csak az éra szívem ver hevesebben. Tanúja vagyok a virradásnak. Nincs ilyen nagy kincse senki másnak! Harmatcsókos zöld pázsiton járok. Valami csodásán szépre váróin Lábamnál terül a búzatábla. Fürdik a lelkem az Illatába. — Halkan susog szép beszédes ajka. Mint alvó gyermek fölött a dajka: „Levágtad tavaly a jó anyámat S testvéreimet, mind valahányat; Bőven arattál, mégis ma látod. Alázó ínség volt a barátod!” És mintha subogtak volna szárnyak. Rebbentek rokkant, meggyötört árnyak, Ég felé nyomult sok kérges tenyér. Feljött keleten a vörös kenyér. (Hajnal József, az 1918—19-es Magyar Alföld ’ szerkesztőiének Gőzkalapács című verseekötetéből.) Gereblyés László: Hősök-tere Szőke akácméz csorog kenyeremre Még most is Arcomba ér A dupla és lila-fehér Szelenceág Még most is Itt szenderegnek bennem Azok a napok még most is... Mintha csak tenger öntött volna ki Még most is hallom fölmorajlani Hozzám szegődött akkor valami Piroslanak még bennem nyomai A szélben zászlók kezdtek bomlani... talos. Nem érzi a kort mellette az ember. Hogy tudta magát megőrizni ilyennek? Azt hiszem a lankadatlan közéleti érdeklődése volt az a „tornaeszköz”, amely ilyen nagyszerű kondícióban tartotta idáig egész emberi habitusát. Mindenütt ott volt, ahol igényt formáltak munkájára. Hányszor láttam fiatalok körében a hajdan volt — és értetlen ügyetlenkedők révén oktalanul megszüntetett művészklubban. Mondják, hogy lelke a szegényes keretek közt, de buzgón működő öregek klubjának is. Városi tanácstag, s ebben a minőségében amolyan művészeti tanácsadója a városnak. Egy-egy szoborvásárlásnál, vagy pontosabban szólva, amikor egy-egy szobrot minden áron rá akarnak tukmálni a városra, megyére, ő is ott van a kiküldött bizottságban. Igaz, néha odafönt holmi okvetetlenkedő öreg- úmak nézik — pedig a tanácsait érdemes volna megszívlelni. Persze nem csak szoborvételnél, de azok elhelyezésénél is. (Lásd: 19-es emlékmű, vagy az SZTK előtti szobor...) Technikában is korszerűbb sokaknál, amikor a fehér — önthető — műkő híve, amit nem ront úgy el az idő foga. Vajon miért idegenkednek tőle? Véleményt alkot, formál mindenről. A város képző- művészeti életéről is. Nem tartja egészségesnek a jelenlegi állapotokat. Kellene — ha nem művészklub, akkor művészetpártolók klubja! A Kecskeméti Művésztelep sorsa is izgatja. A Képzőművészeti Alap vette át — s ez így rendben is van —, de jő lenne, ha legalább két műtermet a megye tartana fenn belőle a megyében élő művészek számára. Nyáron a bajaiaik jöhetnének ide, télen a kecskemétiek használhatnák, közelebb is kerülnének így egymáshoz. Sajnos, nincs kapcsolat a fővárosi művészekkel sem. Nincs tárlati helyiség. A kecskemétiek, illetve a megyeiek most Szolnokkal alkotnak egy területi csoportot. De ez a közösködés sem jó. Fékezi a lendületet. Oda kell küldözgetni a képeket zsűrizésre. A művészek egyrésze nem bízik abban, hogy igazságosan ítélnek. Nehéz bejutni az alap tagjai közé a vidékieknek. Itt van pl. Kiss J. Zoltán esete, aki már 71 éves, ismerik, dolgozik is, jó akvarellista, de mégsem tagja az alapnak. Az öregeket maradinak tartják. Jönnek a fiatalok, s ez jó dolog. Ha néhány ember felfejlődik ez is segít a többinek — így mondja, s így is érzi. * Nem tartottam illendőnek; hogy jegyezzek, amikor nála jártam. Hiszen csak barátkoztunk, beszélgettünk mindenféléről. S nem is szeretnék visszaélni a bizalmával, hogy esetleg pontatlanul adom visz- sza a szavait. Azt hiszem novemberben jártam nála, s amikor e sorokat írom már február, sőt március van. Ennyi idő kellett hozzá, hogy megérjen bennem is a mondanivaló. Róla, Nagy öregeink egyikéről, aki — mint a többiek is — csendben, feltűnést kerülve éldegél. Olyan szerényen, mintha ez a most már szárnyait bontogató és hosszú nagy utakra induló szocialista társadalmi rend az égvilágon semmivel sem volna nekik adósa. Pedig azt a „fiókát”, ők tanították repülni először valamikor régen, vagy tán nem is olyan régen, mindössze félévszázaddal ezelőtt. Ami borzasztó nagy idő egy ember életében, de milyen parányi a nagy időtengerhez, a távoli jövőhöz mérve. F. TÖTH PÁL
