Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-02 / 51. szám
A tanyát övező akácok GÉMES GÁBOR csupasz, dermedt ágaira utolsó, vörös csókot dobott a lenyugvó nap. A csendesen leszálló este ot1 érte a fiatalasszonyt az udvaron. Előrehajolva tartotta a rozsét a szálkássá vedlett tüskön. Gépiesen dolgozott. Csak a rőzseág karcolása hallatszott, amint tüskéivel meg-meg kapaszkodott a baltacsapások vályataiban, s a kis marokba illő balta ritmikus csattogása. Az asszony időnként felnézett, az egyre sötétedő határt figyelte, s ilyenkor mindig lehúzta előre domborodó hasán a ruháját. Aztán óvatosan előredőlt, s az ütemes kopogás ismét felhangzott. — Ilonka! — törte ketté egy kiáltás az egyhangú zajt. — Gyere be, lányom! Az öregasszony ott állt a konyhaajtó előtt. A fekete kendő alatt arca ráncos volt, elgyötört, s barna, mint a durván munkált nehéz ajtó. Fogatlan szájából, amelyet férje halála óta örökösen összeszorított, fehér pára szállt: — Gyere már be... még megfázol! A fiatalasszony kiegyenesedett, ruháját igazgatta, amikor iszonyú fájdalom nyilallt a derekába. Kifordított bal tenyerét csípőjére szorította, s jobb tenyérrel, hogy a hasából egyre erősebben szorító fájdalmat eloszlassa, a tőkére támaszkodott. El-el szoruló lélegzettel kapkodta a levegőt, s érezte, haja tövéről apró izzadságcseppek gurulnak a nyakára. — Jaj! — sikoltotta artikulátlanul. S mintha ezzel kiöklendezte volna magából a fájdalmat, megkönnyebbült Izmai elemyedtek, kezét fáradtan engedte lehullani. — Jaj — suttogta maga elé szinte gyerekes borzongással — mi volt ez? — A fájdalom görcse még ott remegett tagjaiban. — Nem lehet még korai, hiszen csak a hetedik hónapban vagyok. — Ilonka!... — Megyek már — mondta mintegy magának, s óvatos léptekkel, remegő térdekkel elindult a ház felé. A tanya konyhájában kavargóit a gőz. A fehérre meszelt falakról kövér szivárványszínű cseppek csur- rantak le, hogy a keményre döngölt padlón tócsává gyülekezzenek. A fiatalasszony émelygést érzett a malacoknak főzött krumpli gőzétől, fuldoklóit az átnedvesedett ruhák, bútorok savanyú szagától, amely beleitta magát mindenbe. Tányér csörrent az asztalon. Az öregasszony kimerte a levest, kenyeret szelt, s csak azután nézett a lányára. — Mi van veled? — kérdezte. — Miért nem veszed le a kabátodat? A fiatalasszony válasz helyett felnyögött. Ismét érezte az előbbi fájdalmat a derekában, de most kétszeres erővel, ölére szorította mindkét tenyerét.-R osszul vagyok. lí hokedlire. — suttogta, s lerogyott a Az öregasszony megriadt. Megkerülte az asztalt, s húzni kezdte lányáról a kabátot, álla alatt kicsomózta a kendőt. — Gyere, lefektetlek — emelte fel, s befelé vezette a szobába. A szoba hideg leheletére elmúlt a fájdalom. A fiatalasszony tűrte, hogy az anyja lehúzza róla a ruhát. Amikor a dunna hideg vászna a bőréhez ért, megnyugodott. Megpróbált mosolyogni, de szeme az anyja hideg, vádló tekintetével találkozott. — A hasad fáj? — sziszegte az anyja. — Még nincs itt az időd, csak a hetedik hónapban vagy! — Elhallgatott. Baljóslatú csend telepedett közéjük, csak a fiatalasszony pihegése hallatszott. — Te szégyentelen! Csak nem?... — nem fejezte be a mondatot, s addig vádló hangjából kétségbeesés csendült ki: — Vénségemre hozol szégyent a fejemre!... Mit szólnak majd az emberek? ... A te híres férjed, a becsületes munkás! ... Ezért jár Pestre dolgozni, nem jó neki itt a tanyán? ... Te, te ilyen szégyen, előbb jön a gyerek... — Elég! — sikította a fiatalasszony. Hagyja abba! Nem így volt... Lacit meg ne bántsa, érti! — Lehiggadt, bár anyja szava mint a tüske szúrta seb, égette. — Biztos megfáztam, majd elmúlik ... Az öregasszony kapott az utolsó szón. — Igazad van, majd melegítek párnát, a hasadra Polner Zoltán: ESTE A terek homlokán elhervad az alkony s a városokat kiigénylik a költők, hogy elmondhassák nyugdíjas élményeiket az utókornak. Szobrokról és utcanévtáblákról álmodoznak, amiket jelavat majd a hízelgő tisztelet. Állok a mezőkre táruló tanyák nyikorgó ajtóiban vigasztalan és szótalan s a szikes magányú határt nézegetem, hol súlyos magú búza nem halászol csak a víz és a csontkemény, eljajzott, vad televény fehérlik ki az éjszakából. Hevenyészett szavaimra gondolok amikkel odaálltam melléd s te mégis magaddal cipeltél kilométerkő jogsorod között hazám kántáló öregeket elsiratni, horpadt mellű kicsiket t kiáltani juldokló hangon nem így rendeltetett! Láttam szegényeid szűk temetőjét: a nyomor légyjogóját s a jöldeket, hol széttaposták dühöngő jégesők a vetéseket. És nem maradt utánuk más csak a kertlábban egy odvas nyárja s a táj, amint megjagyott madarakkal az eget megdobálja. Állok az összesereglett jegenyék között. A csillagok jényes talpjáin szélsebesen elcsattog az éj s előtűnnek a hajnali tájak, ahol zöld erdőben zöld mezőben sétálgat a Nap. teszem. A lábad nem fázik? — készségeskedett, s egy színehagyott, agyon- mosott kispárnát kapott fel. Becsukódott mögötte az ajtó. A fiatalasszony visszadőlt a párnára. A férjére gondolt, Lacira, aki minden este hazajön Pestről. A múltkor még narancsot is hozott, s megígérte neki: néhány hónap múlva elviszi a tanyáról. Amikor tegnap este elment, azt mondta: „Holnap nem jövök haza, túlórázom. Vigyázz magadra.” De jó lenne, ha most itt volna — gondolta. Kattant az ajtó, az anyja jött vissza, kezében az átmelegített párnával. Felemelte a dunyhát, s a párnát a hasára tette. A fiatalaszony érezte, amint szétárad benne a meleg. Csendben feküdt, anyját nézte, akinek arcán még mindig ott tükröződött a hitetlenség. Olyan hirtelen zuhant rá ismét a fájdalom, mint a gondolat, ölében, derekában már nem görcsöt, hanem tüzes szorítást érzett, összeszorította ajkát, s reménykedett: mindjárt, mindjárt elmúlik. Teste tüzelt, óvatosan letolta magáról az egyre nehezebbé váló dunyhát. Remegett. Az anyja arca hajolt fölé. amikor az eddiginél is nagyobb, sohasem érzett fájdalom nyilait belé. — Jaj! — szakadt ki torkából a kiáltás — segítsen! ^^z öregasszony némán nézte vajúdó lányát. Bénának érezte magát, bár tudta, hogy most rohanni kellene, át a másik tanyába, felverni a férfiakat, hogy menjenek a faluba az orvosért. Ám a tanya íratlan törvénye, az előre homlokára sütött szégyenbélyeg még ott marasztotta. Ha tényleg szül — gondolta — reggelig nem lesz baja, talán addig meg sem lesz a gyerek. Akkor majd szólok Kovácséknak, hívják az orvost. A fájdalom lázában vergődő lányát figyelte, hallgatta el-elfúló hangját, nyöszörgését. Korán ment férjhez — morfondírozott —. alig volt 18 éves. Hiába mondtam, hogy várjon még, erősödjön meg, de neki kellett ez a csavargó, ez az örökösen Pestre járó férfi. A fiatalasszony verítékben úszott. Minden porciká- ját egyetlen égő sebnek érezte, kétségbeesetten küzdött az új életért. Kiáltani akart, amikor úgy érezte, megpattant benne valami. — Meghalok — üvöltötte eszelősen — meghalok!..: önnyes szeme előtt minden összefolyt. Az anyja keskeny orrú arca, a petróleumlámpa ködszi- várványos sugarai, a rozoga bútorok, a penészes fal, a nedvességtől összekunkorodott esküvői fénykép. A fájdalom élt benne egyedül, csak azt érezte, testének minden egyes sejtjével... Vékonyka sírás ébresztette a valóra. A könny függönyén keresztül anyját látta, amint valamit felemel az ágyból. Bódult volt, a fájdalom kiszakadt testéből, lehunyta a szemét... Amikor felriadt, a szobában csend volt. A parányi ablak négyszögében derengett a hajnal. Sokáig feküdt így, amikor a konyha felől hangokat hallott. Férfiak léptek a szobába. Barna sapkájukról felismerte: a mentősök. — A gyerek? — kiáltotta. — Hol van a gyerekem! Az anyja állt meg mellette. — Meghalt — suttogta. A fiatalasszony rémületében tágra nyitotta a szemét, felült az ágyban, s amennyire ereiéből tellett, kétségbeesésében az anyja arcába üvöltötte. — Maga ölte meg — lihegett. — Nem ment az orvosért ... A tanya, ez az átkozott tanya! — zokogta. A mentőorvos csillapítani próbálta. — Nyugodjon meg kedves, koraszülött volt, nem maradt volna életben. A fiatalasszony ezt már nem hallotta... Szappanos István rajza. Herbert Read új könyve AMIKOR néhány esztendeje megjelent Herbert Read szép könyve a modem festészetről, gyorsan népszerű lett nálunk is a neves angol műtörténész. Érthető hát. ha szokatlan érdeklődés fogadta a közelmúltban megjelent új könyvét. a modern szobrászatról. Ez a mű az előzőhöz hasonló alapossággal veszi leltárba mindazt az értéket. amivel századunk szob- rászata gazdagítani tudta az egyetemes emberi kultúra kincsestárát. Egy hatalmas, külön tanulmánynak beillő fejezetben taglalja a szerző a modem szobrászati irányzatok múlt században gyökerező előzményeit. Ezek a gyökerek Rodinhez nyúlnak visz- sza, ahogyan a modern festészet kezdetei Cézannehoz. A két Rodin-tanítvány. Moillol és Bourdelle széles körben éreztette hatását az új irányzatok kialakulásában. A könyv találó magyarázatát adja annak, hogyan. miképpen válik el alapjában a modem szobrászat a megelőző századokétól. Érdekes, hogy erre a szobrászatra máig is érezhetően két olyan világhíres alkotó nyomta rá a bélyegét, aki elsősorban festő volt: Degas és Matisse. Hozzájuk tartozik később Picasso is. akiről nálunk sokan nem tudják, hogy a század legnagyobb hatású szobrászai közt van a helye. A MÁR EMLÍTETTEKEN kívül Read részletesen elemzi Brancusi, Gabo, Moor. Giacometti művészetét. keresve, részletezve és megvilágítva az egymásra- hatás módozatait, e nagy alkotók irányzatteremtő lendületét. Sajnálatos viszont. hogy a szocialista országok művészetére még csak utalás sem történik a könyvben. A Rodin-barát horvát Mestrovic sem érdemelt például egy félmondatos említést. A könyv végén a közönség érzéketlenségéről beszél a szerző. Mivel nem differenciál, s nincs csak úgy általában közönség. így Read megállapítása nem bír sok értékkel. S az is sántít, amit Ruskin nyomán a rút esztétikájáról mond. Érthető, világos a mű nyelvezete, olvasmányos a stílusa, szerencsésen elkerüli a túlzott szakmai nyelvet. Kár viszont, hogy eny- nyire csak leíró jellegű, ismertető szándékú. Több értékelést, több összefüggés-teremtést. több eredeti gondolatot szerettem volna olvasni. És az absztraktot vajon miért intézte így eL ilyen röviden, szinte alig említve? Szerencsére a háromszáz egynéhány jó minőségű reprodukció feledteti ezt a hiányt. HA FIGYELEMBE vesz- szük, hogy mostanában milyen sok szélhámosság, visszaélés történik a „modernség” ürügyén a tájékozatlan közönség sznobságát meglovagolva, és milyen sok még a konzervatív igény, ami a valóság száj- barágó, magyarázó ábrázolását kéri számon a szobrászattól, akkor értjük meg igazán e könyv jelentőségét. s értékeljük kiadását. (Corvina. 1968.) Varga Mihály
