Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-02 / 51. szám
Fábry Zoltán: Fiaim, csak A bratislavai Madách Könyvkiadó gondozásában jelent meg a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó részére a csehszlovákiai magyar irodalomnak európai rangot adó Fábry Zoltán „Stószi délelőttök” című új esszégyűjteménye. Tartalmazza az alábbi — s tavaly a csehszlovákiai Irodalmi Szemlében közzétett — tanulmányt is, amelyből részleteket közlünk Kodály Zoltán halálának (1967, március 6.) kétéves évfordulója alkalmából. ... Amikor Kodály Zoltán halálhíre kisiklott a rádióból, nem hittünk döbbenetünknek, tévedést reklamáltunk: nem, nem, nem ... Oly hihetetlen, váratlan volt a halál. Nem voltunk rá semmiképp sem elkészülve. A goethei öregkor kiteljesedő eufóriájának örültünk éppen... májusban Kassára vártuk — ó, hogy vártuk! —, mi mindent éleszthettek volna e sötétedő sarokban.;. és akkor a halál kérlelhetetlen pontja mindent megváltoztatott. De itt, a halálhírnél csak egy pillanatra állt el szívverésünk, és máris az újjápulzálást éreztük, azt, hogy mennyire és milyen éltetőén telítődünk és hasonulunk egy életmű egészével. E teremtő pillanatban egy egész közösség lett teljesség: egész és egység. És nemcsak népe, nemzete. Kodály fluiduma halála pillanatában diadalmasan, igazoltan áradt világgá: nemzet lett, világ lett maga is, és mi — a múlandó test gyászolói — részesei lettünk egy nagy halál halhatatlansági eufóriájának. Egy mű teljességének lettünk örvendező csodálói: örökösei, elkötelezettjei. Kodály halhatatlansági aranyfedezete: a népével való töretlen egység. És a világ ezzel az egységgel adaptálta Kodályt. Ez volt az új és a döntő. Amit egyszer Veres Péter mondott — „a magyar líra és a magyar népdal nagy dolog a világon, csak még kevesen tudják” —■, azt most a halála révén Kodállyal telített világ egyre jobban fogja majd érezni és igenelni. ( A halál gyász és sötétség. Színe: a fekete. De Kodály halálában a fekete színt áttöri, átszövi valami transzparens világosság. Tavasz, napsugár, vízcsobogás cáfolnak sötétséget, némaságot. Gyerekhang, énekhang csendül frissen, édesen, elragadóan, Kodályt magával ragadóan, halálból kiragadón. Csoda? Ha van csoda, realitását — éltető paradoxonját — itt érezzük. A csoda: felfokozott, leállíthatatlan valósítás. Kodály halhatatlansága pontos számsor eredménye, tanítványok immár megszakíthatatlan egymásutánja. A legszebb, a legédesebb lánc-lánc-eszterlánc. Gyerekek biztosítják, ifjúság. Kodály elsősorban nagy nevelő volt. ö is annak tartotta magát: mint praeceptor Hungáriáé lett prae- ceptor mundi. Kodály a zene élétcsodájának első és legeredményesebb realizálója. És ezt csodálja és próbálja utánozni a világ. A népdal félresiklott korunkban — amikor újra romlásba készül a világ — nevelni, jobbítani és éltetni próbáL A zene mint megtartó statikus erő szállt itt szembe poklokkal. Micsoda kataklizmákból hajt ki ez a csoda? Korunkból, a rettenetből, a világháborúk századából. Radnóti undorodon, ítélőn leütött akkordja — „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elalja- sult...” — a tegnap és a ma egyforma mottójaként állandósul. Az elaljasult embert megmenteni, felemelni: irodalom, művészet, zene ennél sorsdöntőbb szerepet nem kaphat. Ady az embert példázza, sugallja, erősíti embertelenség-próbáján. Bartók a tiszta forrás makulátlanságához hív társakat, József Attila kulcsszava rokonhangzású: „tiszta szívvel”. Embermagyarság ágált itt az embertelenség és az úri Magyar- ország bűnös megmakacsoltsága ellenében. És amikor a királyi törvényszék ítéleteiben kimondottan hazával egyenlített és védett „történelmi osztály” neobarokk kulisszákkal álcázza hazugságait és bűzlő mesterkedéseit, Kodály a Psalmus Hungaricus-ban csak a konok non possumus magyar hittételét, Kecskeméti Vég Mihály régi lázadó prédikátor Dávid-zsoltárát harsoghatja világgá: Akarok inkább pusztában laknom. Vadon erdőben széllel bújdosnom: Hogynemmint azok között lakoznom, Kik igazságot nem hagynak szólanom. Az Adyk, József Attilák és Radnótik, a Bartókok és Kodályok kutyaszorítóba vették úri Magyarországot: „EŐek hazája ma, nem az enyém...” Kétféléi szorongatták: az értelem fegyverével és a nép igazával, őszinteségével, szavával, jogával, dalával, zenéjével, Az értelmiség és a nép a történelmi osztály szemében egyszerre és együtt vált ellenséggé és így idegenné, hazátlanná. Kodály vallomása perdöntő tanúság: „Jellemző szót ejtett nemrégiben a neobarokk szellem egyik képviselője egy kiváló művészünkről folyó vitában. „Ha olyan tehetség, mért nem megy külföldre? Ezt akarnák ők. A tehetség menjen külföldre, Magyarország maradjon nekik.” A prédát» a zsákmányt féltők hangja és gesztusa itt mindent kibeszélőn árulkodik. És a nép? Tamási VITA Irodalom a szakmunkásképzésben Az idei tanévtől kezdve a szakiskolákban csökkentették az irodalomórák számát. Holott a helyzetre már korábban is a „katasztrofális” jelző illett. A kereskedelmi és vendéglátóipari szakiskolában eddig mindkét iskolai napra jutott egy-egy magyarénekeljetek! Áron épp a Psalmus Hungaricus bemutató előadásán írta le a döntő mondatot: „És felcsendül a zsoltár. Elől a dobogón ott áll palástban a nép követe és mögötte az erő: az éneklő erő, az ostromló erő, melynek nehezen tud ellenállni az Ür és a cigányzene.” Kodály a hitvalló prédikátorral szólt — a nép nevében. És nemcsak a Psalmus Hungaricusban. A „kereszténynek” csúfolt Kurzus-Magyarország fasizmusba hajló üzérkedését a Jézus és a kufárok tépték semmivé, a Fölszállott a páva pedig Adyval és Adyként búj toga tta. Ez a zene tett volt: a mondanivaló igaza, egésze, ereje és szépsége. A Bartók—Kodály ikerpár a zenét erkölccsé avatta: magatartássá, példává, példázattá, hatalommá. Hass, alkoss, gyarapíts!... Kodály öröksége realitásáéit — mely nem több és nem kevesebb, mint maga a mindenkihez szóló zene- pedagógia — napról napra, tervszerű pontossággal előredolgozott. Kodály a zene tömegelőfeltételét valósította meg, azt a lehetőséget, hogy a zene művészi és erkölcsi mondanivalójának mindennapja adódjon. A zenét a mindenki kultúrájává avatta. így lett Kodály az alapozás zsenije. A magyarországi zenés iskolák ma világpéldák. „Már régóta egyebet sem teszek, mint alapköveket rakok le szellemi téren”, mondotta amaz utolsó beszédében, a dunapataji művelődési ház avatóünnepségén, mely ma Kodály legigazabb testamentumaként szól hozzánk: „Ezek a zenés iskolák megmutatták, hogy tulajdonképpen Kolumbus tojása az egész. A zene múlhatatlan része az emberi műveltségnek... Zene nélkül nincs teljes ember... Nélkülözhetetlen. S kiderült, hogy ezekben az iskolákban, ahol a zene is tárgy — kötelező tárgy, mindennapos tárgy — minden egyéb tantárgyat könnyebben és jobban tanulnak a gyerekek... Azt kérdezték tőlem: még mennyi ilyen iskolát kellene csinálnunk, hogy megoldottnak tekintsük a problémát? Hát miután több mint hatezer népiskola van az országban, azt elérni, hogy mind a hatezerben ilyen tanítás folyjék (mint az eddigi százban) — száz évnél hamarabb aligha tudjuk. Ezért neveztem ezt százéves tervnek, amit ostoba emberek akkor iróniának véltek.” Adott, adhatott volna valaki ennél szebb, békésebb, emberibb tervet népének .és követésre méltóbbat a világnak? És a világ tudja ezt. Hány külföldi van, aki arra a kérdésre, mit irigyel Magyarországtól, rávágja: Kodály országos méretű, reális zenepedagógiáját, népét emelő nagyszerű zenealapozását. És ez így is van jól. A magyar nép és a világ mától kezdve el van kötelezve egy gyönyörű tervnek, egy komoly realitásnak. A francia ellenállás mártírja, Gabriel Péri, utolsó levelében „éneklő holnapokról” álmodott, Kodály megvalósította az „Éneklő Magyarországot”. És a világ csodálkozik, és tiszteleg, és mi — a gyász szorításában is — örvendezni tudunk. Pedig — végeredményben — nem történj más, mint hogy egy ember egész életén át konok kitartással, makacs monotóniával és jóságos türelemmel ismételte azt a csodamondatot, amit egy magyar költő egy évszázaddal előbb tragikus fokon, nemzete nagy esett- ségében, árvaságában vigaszként mondott és üzent: „Fiaim, csak énekeljetek!” Ez a felszólítás — Tompa üzenetében — kétségbeesett mentő sikolyként hatott A Kodály-felszó- lítás: reális parancs. Olyan folyamatosság kezdő üteme, mely nem szakadhat meg soha. Ez az ének, ez a zene: az élet, az ember záloga. Életek, emberek: örökösök felelnek érte. Hatvani Dániel Égövedben elhullnod... Mert aki bátor, sose hátrál, léted gyárilag szavatolt. Az éj ébenfa-asztalánál alsónadrágban ül a Hold. Milyen mélybe kell alászállnod? Álmod csillagfény fürdeti. Kitárulnak a tudományok dialektikus keblei. Kihűlnek bizony mind a bugyrok s pislákol a menny mécsese. Égöved, melyben el kell hullnod, tű alatt sercegő zene. Lefeküdsz ma este is szépen, míg nem rondítják fekhelyed nagyváros neon-köpetében nyüzsgő bacillus-telepek. óra, ami a gyakorlatban nyelvtan-helyesírás és irodalomelmélet-esztétika felosztásnak felelt meg. Természetesen így sem fordíthattunk annyi időt az olvasás megszerettetésére, szépségének, hasznosságának erkölcsi és ízlésformáló szerepének hangsúlyozására, ameny- nyit szívünk szerint szántunk volna rá. mpst azonban fele óraszámban a szemléltetés, regényrészletek, novellák, verscsoportok bemutatása — szinte lehetetlen- 1 né vált. Ezt a problémát az évnyitó országos igazgatói értekezleten hosszasan Vitattuk. A hozzászólók kivétel nélkül helytelenítették az óracsökkentő módosítást. S egyikünket sem tudott meggyőzni a Belkereskedelmi Minisztérium illetékes előadójának válasza, mely szerint a humán tárgyak háttérbe szorítását a technikai, gyakorlati képzés tökéletesítése követelte. A kereskedelemben és vendéglátóiparban különösen fontos az eladók, felszolgálók, vagy üzletvezetők helyes fogalmazási és beszédkészségének kialakítása. Nem állítom, hogy ha a kereskedelmi eladó vagy vendéglátóipari dolgozó a „láthatjuk-láthassuk” és „mond- hatjuk-mondhassuk” igealakokat összekeveri és helytelenül alkalmazza, a következő hónapban az egység forgalma okvetlenül csökkenni "fog. De az ilyen beszéd sok emberben mindenesetre visszatetszést kelt. (Olyat, mintha pl. elsőrendű minőségű gépsonkát piszkos körmökkel szeletelnének neki __) A z óraszámcsökkentés nem azért hiba. mert így nehezebb megtanítani az anyagot. Másról van itt szó. A jó pedagógusok sohasem engedték, hogy tanítványaik, túl az elengedhetetlenül fontos lexikális adatokon, az anyag egészét szó szerinti megtanulással sajátítsák ,el. Az irodalmi műnek — még a kötelező olvasmánynak is — az élmény erejével kell hatnia a tanulókra. Megelégedhetünk-e azzal, ha hibátlanul fújja az osztály, hogy az Egri csillagok című regényben Gárdonyi „az igaz hazafiság hősi példáját rajzolja”, s Petőfi, Ady „forradalmár”, József Attila ..munkásköltő”? így valóban kárbaveszett az irodalomtanításra szánt idő. Baj van azután nemcsak az idővel, hanem a tananyaggal is. A régi, de a szakmunkásképző iskolák II. és III. osztályban még érvényes, 3 évre szóló irodalomkönyv tagolása meglehetősen aránytalan; szövegválogatása sem a legszerencsésebb. Kronológikus sorrendet követ, de az irodalom eredetéről, szerepéről, felosztásáról egyáltalán nem beszél. Ha az oktató „megkockáztatja”, s evvel kezdi bemutatkozáskor, már itt elveszített egy órát a „hivatalos” tantervből. Ugyanakkor, szerintem, elengedhetetlen világossá tenni mindjárt az indulásnál a célt: mit. miért, és hogyan? Ebben a könyvben Petőfi életrajza 17 sor! Adyé 14, Móriczé 10, Radnótira csak 8 maradt. Száraz évszámok és néhány átlagmegállapítás. Petőfitől 9, Adytól 6 vers szerepel. U Persze, lehet „ügyeskedni”. Amelyik osztályban akadt legalább 8—10 tanuló, akinek volt otthon Petőfi-kötete, vagy kölcsön tudott kapni, házifeladatnak adtam témakörökre bontva (családi, forradalmi, szerelmi) egy-egy tetszés szerinti mű elolvasását. A következő órákon önkéntes jelentkezés alapján beszámoltak, és e beszámolókat feleletként fogadtam el. Az ilyen órákon mindig fokozódott a tanulók érdeklődése, ellentmondtak egymásnak, érveltek, vitatkoztak, meggyőztek, véleményt formáltak; feloldódott az a közöny, mellyel egy-egy „kész” értékelést tudomásul vesznek. (Sajnos, József Attila- és Radnóti-kötetből kettő sem igen akad egy osztályban!) Illyés Gyula Petőfi-jét osztályfőnöki órákon olvasgattuk 2—3 alkalommal (alig 20—25 oldalt összesen!), miközben mindenki azt jegyezte vázlatfüzetébe, amit a hallottakból fontosnak tartott, majd közös megbeszélés végén készítettük él a táblavázlatot. Ezek az órák formabontónk, szabálytalanok —, ha mereven ragaszkodunk a tanterv előírásához. Hasznosságukat, hatásukat tekintve viszont többet érhetnek esetleg tíz szabályosnál! Végül néhány szót arról, hogy milyen „nyersanyagot”, milyen alapot hoznak az általános iskolából tanulóink? Felmérő dolgozatok tanúsága szerint bizony többségükben roppant keveset Egyesek Petőfit, József Attilát és Radnótit egyaránt „Kossuth-díjas költőnk”-nek jelölték; ami bizonyítja ugyan, hogy a korunk alkotóinak megbecsülését jelentő kitüntetést ismerik, rádióból, újságokból, filmhíradókból, viszont időben nem tudják elhelyezni ismereteiket, meggondolás nélkül általánosítanak. Az 5—8. osztályban tanult költeményekből visszaemlékeznek néhánynak a címére, de szerzőiket felismerni, az adatanyagból a megfelelőre ■„ráhibázni”, ritkán sikerül. Tavaly például egy leány Petőfi költeményeihez sorolta a következőket: „Mama, Reményhez, Szózat, Világszabadság” — vagyis mindent, ami eszébe jutott. Esy másik „Lillá”-t nevezte meg Petőfi szerelméül. (Mindkettőjük általános tanulmányi eredménye 4-es feletti!) Előfordult, hogy osztályt ismétlő tanuló — aki különben nem magyarból bukott! —. amikor Petőfi: A csárda romjai című költeményének tartalmát (nem elemzését!) nem tudta elmondani, azzal védekezett: „nem érti”. Pedig egy leíró költemény „megértése” átlagképességű gyerek számára sem lehet megoldhatatlan, s erejét meghaladó feladat! Valahol a módszereinkben és az előírt anyagfelosztásban kell a hibák forrását keresni! Gimes Márta
