Petőfi Népe, 1969. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
Akit Félegyháza tett íróvá könnyes-mosolygós történe- rosától. Gyakran hazaláto- tén iß átsüt a primer élmé- gat szüleihez, s eleget tesz nyék tüzes lehelete. az irodalmi estekre hivoA halála után megjelent gató kéréseknek is. elbeszélés-gyű j teményében _ me- De akár mely föld ád kenyeret, l yet még ő rendez- % legyen, amelyik eltemet, getett sajtó alá _, Földi szegődségem ha kitölt: m ely a Daru utcá- H°l szolgálni kezdtem, az a föld. UtcáigMteíálóFtímet bölcsö™ M* sarjadott kapta^ szintén sok- ZllTzTSZhoT Sálon sok történet alapél- Az akácatermő homokon. Harmincöt esztendeje, 1934. február 8-án hosszú szenvedés után hunyta le szemét örökre Móra Ferenc. Ötvenöt esztendős volt mindössze, amikor a gyógyíthatatlan betegség végzett vele. Szinte az utolsó percig forgatta a tollat, s még végső szavaiban is félegyházi emlékeit idézgette. Azt mondják, minden író életében, munkájában a legmaradandóbb élményt a gyermekkor jelenti. Móra Ferenc számára valóban a szülőhely, az ifjúkori emlékek adták egész életen át a legfőbb témát. Ez volt számára a hatalmas kincsesláda, melyből mindvégig gsaíag krőzus módjára szedeg rtte ki a gyémántokat, aranyakat. Ki ne emlékezne a Kincskereső kis- ködmön csodálatos figuráira, Janó bácsira, Messzi Gyurkára, az öreg csőszre, Küsmödire, Márton szűcsre, Gergőre, vagy a kis bi- ce-bócára és osztálytársaira, no meg Péter apóra, az öreg bányászra. A körtemuzsika, meg a cinegék királya meséjén, és a „Hogyan tanultam meg olvasni”? Móra Ferenc: menye félegyházi indítású. Szinte rajzi sodrása van élet- — írta 1908-ban kelt ver- mind- Bében nagy-nagy ragaszko- egyik elbeszélésének, a dással. S a város 1927-ben gyermekkort, a szülők küz- díszpolgárságával tüntette delmes életét hozza vissza, ki az akkor már neves Csupa szubjektív, szinte lí- írót, a szegedi múzeum rai monológ, mintha csak igazgatóját. elmesélné valakinek. Azt már kevesebben tud ják róla, hogy még mielőtt Szoros és őszinte barátság, tisztelet és megbecsülés jellemezte kölcsönösen Szegeden és országszerte Móra Ferenc és Félegyháza ismert íróvá válhatott vol- kapcsolatát. Nem hiába írna, odahaza a 6zülővárosá- ^a‘ »Fngem Félegyháza tett ban már jónevű poétának íróvá...” és más alkalomtartották. A diákévekben Tna'í" »Mint író, ettől a vá- kezdődött ez, amikor a ro6tó1 kaptam egyéni vere- Félegyházi Hírlap először, te™et>, ,in.n©n származnak majd rendszeresen közölte fr<-|i céljaim. Az alakjaim verseit. Témája a környe- hiába szögediek, azok zet, a szülőföld, a táj és a valót?an félegyháziak. Az rajongó tiszta szerelem. Az es írásaimban félegyházi „Ének a mosó-asszonyrul”, félegyházi szél vagy „Édesapám nevenap- ján” című verseiben a gyermeki hűség és szerefúj, félegyházi sárgarigó fütyül.” Adhat-e nagyobb rangot, tét, s a szegényekhez tar-i megbecsülést egy író a szü- tozás vállalása az alaphang, lővárosának? A Halljátok-e öreg taná- Szeretnénk hinni, hogy a raim című verse pedig an- város mai lakóinak szívónak bizonyítéka, hogy már ben is frissen él nagy fiá- fiatalon észreveszi korának nak emléke. Akinek mesetársadalmi igazságtalansá- termő fantáziája a virágosgait. kertek legszebb színeivel alkotta újra az alföldi való A szegedi „véletlen” új- világot —• a kiskunsági ho- ságírói állás, melyhez csak moki szegény emberek tehetsége volt az útlevél, egykori életét. nem szakította el szülőváF. TÓTH PÁL ß* Ének a mosó-asszonyrul A teknő mellett görnyedezve Pár tarka rongyot öblöget, Sűrű verejték összefolyja Bús homlokán a fürtöket. A lúg magát beleette, rágta Bekötött ujja sebibe — Ti habkezű nagyúri dámák, Óh jérték, jertek most ide! S ahogy két reszkető kezével Csavarja buzgón a ruhát, Fakó ajkával fölsorolja Ötvenhat éve bú-baját S bár pillájára könny szivárog, Mosoly kél szája szögibe — Ti lágyszívű nagyúri dámák, Óh jertek, jertek most ide! Az élet, mely így megviselte, A szenvedések lánc-sora, De vér síró sebét szívének Ő nem fitogtató soha. Álmatlan éjszakák sóhaját Sohsem hallotta senkise — Ti jajgató nagyúri dámák, Óh jertek, jertek most ide! Fölér a minden Golgotával, Ha a szegény urat nevel Magának sok rongyoskodásán, Magának sűrű éhível. De jó az Űr, hogy adta őket, Gondot viselni volt kire — Híres anyák, nagyúri dámák, Óh jertek, jertek most ide! De bár az évek fürge szálltán Akár az ujjam, úgy maradt S megroskadott a délceg asszony A sok száz nehéz kereszt alatt. A szenvedések tengerén is Maradt reménye és hite — Ti csüggeteg nagyúri dámák, Óh jertek, jertek most ide! Akinek lágy kacsója, karja Gyűrűvel, csipkével tele: De sokkal szebb a tieteknél Ez asszony lúgevett keze! Kinek nagyúri büszke szívit Hitvány selyemvért födi be: Hányszor szebb a tiéteknél Az én anyám szegény szíve! (Félegyházi Hírlap, 1898. júl. 31.) körvonalai kezdtek kibontakozni a ho- 61. Érthetően óriási izgalom vett erőt a jelenlevőkön, tudósokon és vendégeken egyaránt. Gá or bácsi vette kézbe elsőnek a ritka szép kardot. Nézték, tr.gatták, körmeikkel kaparták le róla a rozsdát és homokot, egészen addig, míg a kard már csaknem ragyogott a fényességtől. — Ferikém, írás is van rajta! — kiáltott fel izgatottan G áhar bácsi Valóban, a kard egyik oldalán tisztán kivehető rovásírással szöveget le- he.ett látni. A két udós nekifeküdt a hunírás megfejtésének, ami nem is okozott nagyobb gondot, hiszen mindketten kitünően értették a mesterségüket. namarosan megfejtették a szöveget ilyeténképpen: „Is n kardja. Elvesztette Attila 450-ben.” Hát ez valóban óriási! Csallány Gá- b~r tehát nyomára bukkant az Isten ostorának, most már bizonyos, holtbizonyos, hogy Attila székhelye sehol másutt, csak Szentesen lehetett. — Nosza, nézzük csak a kard másik oldalán is az írást! — indítványozta Csallány bácsi. Nézik és ismét hamarosan megfejtik a szöveget. Íme: „Megtalálta Csallány Gábor 1932- ben.” Móra szeme szögletében ott bujkált az a híres huncut osoly, ami mindent elárult a világra szóló csínyt illetően. A jelenlevő laptudósítók ugyanis még aznap viláaná röpítették a szenzációt, hogy a szentesi múzeum igazgatója megtalálta Attila kardját. Amit persze előtte való napon Móra Ferenc rejtett el, hogy öreg barátját megtréfálja. És a tréfát a tudományára büszke Gábor bácsi holta napjáig sem feledte el. Így a határvillongás a szegedi és a/szentesi huntemetők őrei között soha nem csitult el egészén. B. J. Móra Panka otthoniban A lakásban minden Móra Ferencre emlékeztet. A hatalmas íróasztal mellett ő dolgozott hajnalokba nyúló szorgalommal. Körös- körül a falon oklevelek, irodalmi társaságok, egyletek bizonyságai a valóságos és dísztagságról. A szekrények tetejéről életnagyságú mellszobor néz ránk. Fényképek, amelyeket jól ismerünk. A fotel- garnitúra mögött az „öregek” képe: Móra Márton és felesége tekint a vendégre. Nézem a két képet és szinte Kiskunfélegyházán érzem magam, ahol Móra Márton foltozó szűcs és felesége, a kenyérsütögető asszony élte a szegény emberek életét. Azt az életet, amely fiukat, a későbbi írót annyi, de annyi mondanivalóval töltötte meg! Kicsit félénk, bátortalan a kérdés: — Milyen volt Móra Ferenc? Ki illetékesebb a válaszra, mint Móra Panka, aki apjának legféltettebb kincse, szemefénye volt? Tömérdek írásából süt elő a végtelen szeretet, amelynek kiváltója elsősorban kislánya, Panka. — Jó ember volt. Nagyon jó ember — hangzik a válasz, ö maga volt a megtestesült szeretet. Szerette az embereket, de hiszen ez írásainak minden sorából kitetszik. — Bátorságáról is sokat beszélnek, írnak. Süvít a böjti szél. Tegnap még ezer ágra sütött a Nap, mára ismét zord lett a világ. Kiszámíthatatlan órák: nem tudja az ember, mit vegyen magára, mert bár a tavasz incselkedik velünk, csontig hatnak az ordas ködök. Budán, a Karinthy Frigyes út 22. számú több- emeletes ház kapuja előtt még egyszer megnézem a címet: ez az, itt lakik Veszíts Endréné. Magasföldszint, balra. ... Itt ülök hát, ebben a kedves, meghitt szép lakásban, szemben Vele, akinek a magyar irodalom annyi tündérszép elbeszélést, mesét és verset köszönhet. Ö a huszadik századi magyar literatúra egyik legtöbbet megírt „irodalmi gyereke”; Móra Panka. Február 8-án volt harmincöt éve, hogy édesapja, a bűbájos szavú mesélő, Móra Ferenc meghait. Munkásságának hatalmas méretét ismerve, az em-ber nem is hiszi el könnyen, hogy Móra Ferenc csak 55 évet élt. — Nem, az én apám nem halt meg, most is itt van közöttünk — mondja halkan a finom arcvonása asszony. — Ma is olyan a kapcsolatom vele, mint régen, mindent megbeszélünk, tanácsot kérek tőle, és mondhatom, hogy az ő útját követem. Ezért nem érzem én, hogy Móra Ferenc meghalt. szemben nem alázkodott meg. Csak egy példát erre. Mikor a húszas évek elején az újdonsült kormányzó meglátogatta a szegedi Kultúrpalotát, .amelynek Móra akkor már igazgatója volt, többek között megnézte az üvegládába helyezett népvándorláskori vitézek zsugorított csontvázát is. — Miért zsugorították össze halottaikat? — kérdezte Mórát a kormányzó. — Mert az akkori urak is féltek a meggyilkoltak kísértő szellemétől. Azért kötözték össze áldozataikat, hogy ne kísérthessenek — válaszolta, bátran a kormányzó szemébe nézve. Általános elképedés követte szavait, a nagyúr értette nyilván a célzást és feltűnő sietséggel távozott. A kísérőkben megfagyott a vér. Ám — a gyors következmény elmaradt, a kormányzó akkor nem állt bosszút. — Hát ilyen volt — mereng el Vészits Endréné. — Én ma is úgy érzem, mintha a térdén ülnék és mesélne. Ismeri az Üzenet haza című versét? Mintha hallanám, anyám felolvassa Kislányom, ha az ablakunk alatt Dalolva mennek a katonabácsik, A legpirosabb muskátlik közül Mind tépd le nékik, ami még virágzik, És hintsen rájuk csókot kék szemed, És hintsen csókot a kis puha szád is, A szürkülő fejűekre legkivált — Hátha köztük van a te apukád Aztán arra terelődik a szó: a mai kornak, a rohanó és túlságosan fásult mának nem egyszer szüksége volna Móra Ferencre, az ő mély humanizmusára, aranyos, sziporkázó derűjére és idegtépő izgalmak között is rendíthetetlen nyugalmára. Mert kicsit mintha elfeledték volna. Nem a könyveit, hiszen azok ma is szép számmal jelennek meg, hanem a szellemét, azt a bizonyos mórai lelket. találkozóra nem tudott eljönni. Mint a Magyar Rádió egyik felelős vez. .ője igen elfoglalt ember. így csak telefonon küldött üdvözletét tolmácsolhatjuk az olvasónak. ■ I I ■ Harmincöt esztendeje, hogy Félegyháza nagy szülötte, Móra Ferenc elhunyt. Érettségi előtt. álló diák voltam éppen és két évvel előbb személyesen találkoz— Igen. Két éve jelent meg a Magvető Kiadónál Memento című kötete, amelyben főként a Horthy- korszakban írott publicisztikai írásait gyűjtötték ösz- sze. Mint újságíró — elsősorban és mindenekelőtt ennek vallotta magát mindig — nem ismerte a félelmet A hatalmon levőkkel „Az én apám most is Ügy terveztük, hogy Móra Pankával, az Édesanyával együtt meglátogatjuk fiát, a Vadembert is. Ö ugyanis a másik „irodalmi gyerek”, az unoka, akit az „Apapa” ha lehet, még jobban szeretett., mint. lányát. Sajnos a „Vadember”, azaz Vészits Ferenc a megbeszélt itt ^ an közöttünk ...“ tam vele. Ennek a találkozásnak az emléke elevenedett meg ebben a kedves, meghitt budai lakásban, ahol minden őt idézi és ahonnét — úgy érzem — kicsit jobb emberként távozik á látogató’. Balogh József
