Petőfi Népe, 1969. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-23 / 45. szám
Barta Lajos: Kőbe írt szívek ]V agyon régen történt, ’ de még most is sokszor emlékszem Annára. A pék házában volt az államilag elismert egyszobás elemi magániskola, az egyetlen a faluban, melyben tanulni is lehetett valamit. Együtt voltak ott a fiúk és lányok, első és hatodosztályúak. A nagyok minden szerdán fölmentek a hegyek közé. Sorban ültek a hegyek a falu fölött, és zöld bársonytetőkkel, szelíden merengtek. A lányok minden szerdán délután, amikor nem volt tanítás virágokkal jöttek le a fiúkkal a hegyek közül. Ott élt a faluban Ripszámné, egy kicsiny, nagyon öreg, nagyon összeszáradt asszony, aki még az uraságnál is előkelőbbnek tartotta magát, mert nyugdíjat kapott a férje után, aki mint altiszt elesett a császárért az olaszországi háborúban. Illett Ripszámné- hoz és előkelőségéhez, hogy büszke legyen a kitűnő iskolára, és hogy közben kicsit magára is gondoljon! Egy napon a két vén lábával nekiindult a nagy útnak, a messzi Drávához, átvitette magát a révésszel, és így szólt a faluban rokonához, a bőrbundakészítő Breitenbachoz: — Nem szégyelled magad jómódú ember létedre, hogy a lányod már 14 éves, és még írni, olvasni nem tud? Mondta a bőrbundakészítő: — De ha egyszer nincs itt iskolánk! Készen volt rá a felelet: — Nálunk nagyhírű iskola van, add hozzám a lányodat kosztra és kvártélyra! Tudod, hogy van az a kis házam, megleszünk benne. És már két éve járt abba az iskolába Anna. Nagy, hatalmas és szép volt. Mondtam egyszer Sujánszki Bandinak: — Vigyetek el egyszer engem is a hegyek közé. Már • éves vagyok. — Takonypóc — intézett el Bandi. — Ma koron túliak vagyunk, mert már a rossz iskolából kerültünk ebbe a jó iskolába. Én például már 14 éves vagyok. Az iskolaszoba előtt az utca félé kertecske virágzott, érezni lehetett nyáron violák és rezedák illatát. A nagy udvaron a vén szederfa alatt, kerekeskút állt, nagy, érett fekete szedrek hulldogáltak róla a földre. Senki sem volt az udvaron, vizet húztam a kútból. Amikor kijött az iskolából Anna! — Adsz nekem egy pohárral? Adtam neki a vízből és mondtam: — Igyál, jó hideg! — Ez most igazán jólesett! Akkor Anna elindult befelé, letettem a poharat a kútra, futni kezdtem Anna után: — Vigyázz Anna! Én leszek a vad kos. A nna ijedten fordult meg, nekifutottam fejjel. Anna elkapta kövér karjával a nyakamat^ együtt estünk a porba. Magához szorította a fejemet. — Ugye most nem tudsz fölkelni! az arcom. Az udvar tele volt a frissen sült kenyér szagával, mondtam Annának: — Hallod Anna, olyan vagy mint a meleg, friss kenyér. — Bolond! — mondta Anna, fölugrott és beszaladt az iskolába. Anna is már nagy volt, és szerdán délután ő is a hegyek közé ment a nagyokkal, és virágokkal jött visz- sza onnan. Egy napon azt mondja nekem Félix, aki még Sujánszki Bandinál is idősebb volt: — Mindenkinek van ideálja, válassz te is magadnak! — Anna lesz az ideálom! — Apróság! Mit nem gondolsz? — megcsípte a fülemet. — Anna a Sujánszki Bandi ideálja, válaszd ki magadnak a kis Juliskát! Az is 9 éves! és megcsókolta hogy milyen szép és hatalmas. Anna nem felelt a tanító kérdésére, csak állt, hallgatott. Állt, hallgatott és csak elfakadt keservesen sírva. Senki sem értette miért sír Anna. — Most nem tudja, pedig tegnap még tudta! — akart rajta segíteni Sujánszki Bandi. — Nem baj! — segített a tanító is —, majd holnap megint tudja. — Fáj a fogam, szeretnék hazamenni — szólalt meg Anna. És nem láttuk többé az iskolában Annát. Negyednapon Ripszámné az udvarra hívta a tanítót. Behallatszott beszélgetésükből: — Itt volt a Breitenbach, hazavitte a lányát kocsival. — Értem — mondta a tanító. — Ki gondolta volna, hogy az az éhenkórász segédjegyző!... — Ne mondja! — De igen! T^Jemsokára tél lett, a föld már kemény görön- gyökké fagyott, téli harmattól szakállas füvektől fehérlettek a hegytetők és a rétek. Mentem az utcán, találkoztam Sujánszki Bandival: — Hová mégy Bandi? — A hegyek közé megyek. ■— Vígy el engem is, nemsokára én is nagy leszek. Hideg leheletek jártak a hegyek közt, egyik völgyből a másikba mentünk. A bús magaslatok közt egy helyütt megállt Bandi. Miért állt meg? Mit akart ott? A völgy alját, mint valami nagy, szélesen kiterülő tábla, sima kőlap alkotta. Száz és száz szív, száz és száz szó és forró vallomás: „F. és N. Örökké a tied!” — „K. és R. Nem hagylak el soha!” — „B. és A. Szerelem a sírig!” A kőmezőbe voltak írva a szívek a szívekbe a szavak, a szivek köré a koszorúzó kőrajzok. Évek óta vasárnap és ünnepnap idejártak a falu fiataljai, és a legények írták és írták ebbe a nagy kőlapba az új és új szíveket, a szebbnél szebb szavakat. fizívek és szavak most már vékony dér alatt virágoztak. Ott álltam, csak álltam Bandival. Körös-körül a fel- hőző hegyek, bánatosan nézitek le ránk és a kőbe írt szívekre. Bandi akkor hegyes kalapácsot vett ki a zsebéből, letérdelt a zuzmarás hideg kőre, és kalapácsa éles felével elkezdte kiirtani a kőből a szívet, melybe ez volt írva: „B. és A. Örök szerelem”. A hegyes kalapácsot újra és újra lesújtotta egymás után százszor is lecsapott a kőre, az írásra, a 6zívre. A sajgó szív szikrát vert, csak nehezen akart elmúlni. De a kalapácsverte rovátkák egyre szaporodtak, végre a szív mégis egészen elmúlt. A szív és a vallomás helyén feldúlt, puszta folt, fájó seb maradt a kőben. Már homályosuk a korai alkonyat, amikor elindultunk haza. Ködök ereszkedtek már a kőmezőre. A sok szív, a sok vallomás ott maradt a deresedé kőben, de Bandi és Anna szíve már nem volt ott. Szomorúan néztek utánunk a bánatokba emelkedett hegyek. "O égen történt, de még mindig és sokszor emlék- szem Annára. Nem ez volt-e az első szerelem? í SIMONYI IMRE: TEL Mint korcsolyák csorbult acélja bőröd alá'karmol a fagy — A kakas elkékült taréja mint rozsdálló fűrészfogak — Az éhenkórász cinkepár marakszik a kendermagon — S egy szárnyaszegett napsugár didereg, csapkod a hwron — S a léckerítésen túl az akácok úgy sorakoznak, mint a börtönrácsok mögött az örökkének tűnő percek állásán elmerengő borostás fegyencek — ALa guerre Jegyzet egy kiállításról Uitz Béla visszatérése Másnap korán mentem az iskolába, és a cseresznyém felét odatettem Juliska helyére, be a padba. J uliska kicsit sovány és kicsit pisze volt. Szerettem volna kövérebbnek és egyenesebb orrúnak látni, de így is nagyon édes volt. Tíz órakor Juliska odaadta a vajaszsemléje felét, és azt mondta: — Köszönöm a cseresznyét, eljössz szerdán délután játszani hozzánk? Elmentem szerdán délután hozzájuk. Juliska apja mérnök volt, de már régóta nem mért semmit, mert mindig ágyban feküdt. Hátul a nagy udvaron pajta állt, a pajta mögött feküdt a kert, azon túl, vizenyős rétek és a nagy határ. A nagykapuba illesztett kiskapun át ki lehetett menni a kertbe, onnan a határba. De a pajta hátsó falán nagy lyuk is volt: — Ki tudsz bújni ezen a lyukon? — kérdezte az ideálom. — Hogyne! — és kibújtam a lyukon. — Hát te ki tudsz bújni? — Hogyne! És ő is kibújt. Így mulattunk az ideálommal, Cézár, a nagy agárkutya is ott volt, ő is kibújt-bebújt a lyukon. A sovány segéd jegyző is Ripszámnénál lakott, ott is evett ebédet. Vacsorát a segédjegyző sohasem evett, olyankor a kocsmában ült, dominózott és spriccereket ivott. ■JJ1 lmúlt a nyár, a hegyek csüggedten nézték a re- pülő felhőket. Jöttek napok, amikor az ég szürkén, nehezen a hegyekre támaszkodott, néha dértől fehéredett zöld tetejük. Egyre jobban zordult a láthatár. Anna egyre virágzóbb és szebb lett. Délután volt, kopasz mályvakórók zörögtek a ház előtt a kis kertben, a tanító nyelvtant magyarázott: — Anna, te felelsz! — mondta a tanító. — Mi az a közbevetett mondat? Anna fölállt, nemcsak a fiúk, a lányok is nézték. fmmddig is tudtuk, hogy Uitz Béla a magyar proletár- forradalmár képzőművészet nagy egyéniségei közé tartozik, de minthogy csaknem 50 éve távol él hazájától, úgyszólván lehetetlen volt, hogy a hazai közvélemény közvetlenül is megismerkedhessen munkásságával. Hiányérzetünket ha nem is szüntette meg, legalább enyhítette némiképp a Nemzeti Galéria tavalyi kiállítása, amely Uitz Béla több mint 250 müvét mutatta be, végigkísérve a rendkívüli intenzitású alkotótevékenység legfontosabb szakaszait. Ennek a tárlatanyagnak mintegy ötödrésze látható jelenleg a Kecskeméti Katona József Múzeumban, de ez is elegendő ahhoz, hogy megérezzük Uitz művészetének lényegét, az osztályharcos tartalomhoz való következetes ragaszkodását és logikusan egymásba kapcsolódó stílus- váltásainak bátorságát. Életútja hihetetlenül mozgalmas. Az esztergályosból lett festőnövendék türelmetlenül szembefordul az élettelen akadémista művészettel, „lázadás” miatt zárják ki a Képzőművészeti Főiskoláról. A „Nyolcak” új kifejezési lehetőségeket kereső csoportjával rokonszenvez, különösen Kernstockkal és Pór Bertalannal, mégsem csatlakozik hozzájuk. Magányosan tanulmányozza Itáliában Michelangelo monumentalitását. Az első világháború iránti elkeseredett gyűlölete ösztönzi először művészeti-politikai szervezkedésre: egyik vezető egyénisége az antimilitarista, fiatal, modern művészeket egyesítő Aktivistáknak, részt vesz Kassák folyóiratainak szerkesztésében. A Tanácsköztársaság alatt tagja a Művészeti Direktóriumnak, alapítója és vezetője a proletár fiatalság képzőművészeti iskolájának, természetesen börtön, majd kényszerű emigráció a sorsa a fehérterror győzelme után. Bécs, Párizs, majd 1926-tól a Szovjetunió adott neki otthont. Lankadatlan politikai és művészeti aktivitás jellemzi Magyarországon kívül is. A Komintern III. kongresszusán portrévázlatok százait készíti Leninről és a munkásmozgalom többi vezéréről, Bécsben a világhírű luddjta-sorozat elsöprő erejű jeleneteit karcolja rézbe, Párizsban az Humanité munkatársa, Henri Barbusse díszlettervezője, Moszkvában az Iparművészeti Intézet dékánja, a Forradalmi Művészek Nemzetközi Irodájának vezetője, rengeteg hatalmas méretű freskót, pannót és mozaikot tervez a szovjet nagyvárosok középületeihez... J^^éhány jellemző mozzanat megemlítése Uitz Béla tevékenységéből elegendő ahhoz, hogy tiszteletet ébresszen alkotói energiája iránt. Grafikáinak látványa a forrongó stílusirányzatok között magabiztosan eligazodó, értékeiket folytonosan szintetizáló művész portréját rögzíti a kecskeméti múzeum figyelmes látogatójának tudatába. A tárgyak és jelenségek, de mindenek felett az ember, a cselekvő ember alaptörvényeinek eltökélt kutatása sokszor változó művészi felfogásának egyetlen állandó jellemzőjévé a szigorú szerkezet kultuszát tette. Szép szecessziós Madonnája, vagy az architektúra csipkéiben gyönyörködő Párizsi gótika, a lebegő, színes tusvonalakkal megörökített krími tájak, a Csa- pajev és a többi újságpapírra fölkent portré plakát- szerű expresszivitása, vagy a történelmi freskóvázlatok kavargó embererdeje: bármilyen téma, bármilyen formai ihletés, mindig a kompozíció tudatos rendje, világossága elsődleges számára, a kollektív élményadás igénye vezeti. MX 82 éves Uitz Béla szerény méretű kiállítása tu- " * lajdonképpen visszatérés Kecskemétre. Nevezetes lapja a megyeszékhely képzőművészeti históriájának, hogy 1916-ban több hónapot töltött az itteni Művésztelepen az akkor még pályája kezdetén álló, de már nemzetközi hírű festő. ' Sz. 3.
